Béke vagy háború?

 Ahogy telnek múlnak a napok, úgy érzem minden összekuszálódik. Hiába próbálkozom bármivel is, Fortuna folyton kitol velem. Egyszerűen semmi sem jön össze. 5 nap telt el azóta, hogy Sheivel kiterítettük a kártyáinkat. És mi történt? Összevesztünk úgy, hogy azóta nem szólunk egymáshoz. Collinnal pont ugyanez a helyzet. Egy házban lakunk, mégis képesek vagyunk úgy elmenni egymás mellett, mintha idegenek lennénk. Szörnyű érzés. Már csak a gondolattól is összerándul a gyomrom. Ez az egész az én hibám. Kellett nekem belepofátlankodnom a többiek magánéletébe. Ha újrakezdhetném, tuti okosabban cselekedtem volna. De már mit tudok tenni? Ami történt, megtörtént. Akár tetszik akár nem, akárhányszor kérlelem istent, hogy tekintse ezt meg sem történtnek, már semmi sem fog változni. Bele kell törődnöm. Viszont még mindig fáj, hogy Sheila, aki állítólag a legjobb barátnőm, annyira sem bízott meg bennem, hogy legalább beavasson vagy elmondja a Zaynnel történt szakítás okát. Igaz, még mindig nem biztos, hogy szakítottak, ugyanis az újságok, sőt még a fórumok sem írtak erről semmit. Megkérdezhette volna Zaynt, de minden bizonnyal a koncertek most jobban lekötik, mintsem hogy az én kérdéseimre feleljen. Niallt is ki tudtam volna faggatni, csak az egyetlen hiba ott van, hogy az ügy kirobbanása óta nem beszéltem vele. Hiába hagytam tucatnyi, jó annyit azért nem, üzenetet, nem hívott vissza. Mintha valaki jól tüdőn rúgott volna. Annyira fájt. Félek, talán a távolság tényleg képes kettőnk közé állni? Bármi legyen is, meg kell ezt akadályoznom. Ha még őt is elveszítem, minden összeomlik. Egy kicsit sok ez így egyszerre. Vigyáznom kell. Aki sokat markol, keveset fog. Nem akarok így járni. Szép lassan, lépésről lépésre kell megoldanom a gondokat. Vegyük sorra. Itt van Sheila és Collin, David vagy valaki más és Niall ügye. Mivel Niall turnézik, a titkos hívogatómról pedig semmit sem tudok, először Sheivel történteket bogarászom ki. Nehéz lesz, de muszáj.
 Fölpattantam a fűből, majd kimásztam a jól megszokott, eldugott kis zugomból a Hyde parkban. A veszekedések óta minden nap kijöttem gondolkodni, zenét írni. A nap már alacsonyan járt. Ideje indulnom. Gondoltam, majd gyors léptekkel a kijárat felé siettem. Ahogy kiértem a park hatalmas, lenyűgöző kapuján, egy hot-dog árus mellett haladtam el. Amint orrom kiszagolta az ínycsiklandó illatot, gyomrom azonnal megkordult. Visszafordultam. Nem szoktam nagyon gyors kajákat enni, de aznap kivételt tettem. A forró és mennyei étellel kezemben folytattam az utam. Hátrapillantottam, mert mintha valaki a nevemet kiáltotta volna. Senki sem volt ott. Visszanéztem, de abban a pillanatban már össze is ütköztem egy éppen két kutyát sétáltató srácba. Vacsorám azonnal kirepült kezemből, pont az ebek elé, én pedig a földre huppantam. A fiú azonnal kezem után nyúlt és felsegített a földről.
-Jól vagy? -aggodalom ült ki szemeibe. Bólintottam.
-Persze. -leporoltam magam. -Én jól vagyok, de a vacsorámról ez nem mondható el. -tettem hozzá nevetve, miközben néztem, ahogy a két kutya gyorsan magába tömi isteni ételemet.
-Sajnálom. Mi lenne, ha kárpótolnálak? -ajánlotta.
-Mégis hogyan? -hajamba túrtam, majd leguggoltam a két kutyához, hogy megsimogassam őket. Nagyon barátságosak voltak.
-Mit szólnál egy pótvacsorához? -szemembe néz.
-De még a nevedet sem tudom. Így akarsz elhívni? -próbáltam komoly maradni, de kitört belőlem a nevetés.
-A nevem Jeremy. És ha nem tévedek, te pedig Lucy Alesha Pearl vagy, igaz? -szélesen elvigyorodott. Bólintottam. -The Dreamers egyik énekese és Niall Horan barátnője. -tette hozzá.
-Pontosan. Mi az? Még az életrajzomat is tudod?
-Szeretem az új számotokat. -bókolt. -Akkor most, hogy tudod a nevem és meggyőződtél róla, hogy nem perverz szatír vagyok, hajlandó vagy kárpótlásul eljönni velem vacsorázni, ebédelni vagy kávézni?
-Persze, de inkább maradjunk csak a kávénál. Tudod a fotósok meg ilyenek. Nem szeretném, ha félreértenék. Más sem hiányzik most nekem. -zavartan magyaráztam.
-Rendben. Nekem így is tökéletes. Akkor mondjuk holnap?
-Nekem tökéletes. Háromkor végzek a stúdióban, ha utána nekem megfelelne, akkor meg tudjuk szervezni. -mosolyodom el. Jeremy bólintott.
-Akkor holnap. Örülök, hogy személyesen is megismerhettelek Lucy. -intett búcsút, majd eltűnt a sarkon a két kutyával együtt.
 Valahogy sikerült mégis jókedvre derítenie valakinek. Jeremy. Hmm mintha már találkoztam volna vele valahol, csak azt nem tudom hol és mikor. Mindegy. Biztosan csak összekeverem valakivel. Előfordult már velem.
 Leintettem egy taxit, majd sietve hazamentem. Családi vacsi volt megbeszélve a mai napra, amit sikeresen le késtem. Legalábbis ezt hittem. Egy kicsit csalódott voltam mikor beléptem az ajtón és azt láttam, hogy még csak a terítéket pakolja Daisy, Jack és Collin. Anya barátja a nappaliban ült és Boomert simogatta. Nem tudom miért, de nem akartam csatlakozni. Valahogy olyan furcsának éreztem az egész helyzetet. Talán mert 5 nap óta ma este muszáj szembenéznem Collinnal? Vagy mert teljesen elszoktam attól, hogy egy férfi ül az asztalnál? Bármi is volt az oka, a gyomrom összerándult, ahogy a jól megpakolt asztalra terelődött tekintettem. Daisy amint észrevette, hogy az ajtóban ácsorgok, odaszaladt hozzám. Kissé maszatos kezeivel szorosan átölelte derekam. Leguggoltam hozzá, majd viszonoztam a gesztust. Hiába szorítottam magamhoz, egyáltalán nem múlt el a gyomorszorongató érzésem, sőt erősödött. Elengedtem kishúgomat, majd felfutottam a szobámba. Az ajtót magamra zártam. Kinyitottam az ablakot, hogy egy kis friss levegő áradjon be a helységbe.
 Mi ez az érzés? Egyáltalán miért érzem? Mintha sebezhető lennék. Azért mert egy férfi fog ülni az asztalfőn? Vagy miért? Sok év telt el azóta, hogy apa lelépett. Azt hittem, sikerült lezárnom magamban a történteket. Talán tévedtem? A lábaim és a kezeim remegnek. Ez normális? Bizonyára nem. Inkább örülnöm kéne, hogy végre valaki újra kezébe veszi a családot, de nem ezt érzem. Sebezhetőnek és gyengének látom magam. Nincs arra szükségem, hogy újra megtörténjenek az évekkel ezelőtti dolgok. Nem akarok ismét látleletet készíttetni a testemen sokasodó foltokról, sem az erdőben menekülni. Ebből elég volt egy alkalom is. Nem bírnám ki, ha Daisynek is át kellene ezeket élnie. Még kicsi volt, mikor ezek történtek. Semmire sem emlékszik. Szerencsére. Még csak az hiányzik, hogy ő is ilyen érzéseket, emlékeket tudjon magáénak.
Nagyot sóhajtottam.
 Össze kell szednem a bátorságomat. Ő nem apám. Nem fog megismétlődni a múlt. Azt nem fogom hagyni. Valahogy majd megakadályozom. De erre most nem szabad gondolnom. Jelenleg csak az a fontos, hogy anya boldog legyen. Amíg mosolyogni látom, nem számít semmi más.
 Fölálltam, majd lesiettem a földszintre, ahol már mindenki az asztalnál ülve várt rám. Kifújtam a levegőt, így szabadulva meg a rossz gondolatoktól. A helyem Collin mellett volt. Szuper! Gondoltam magamba.

Próbáltam mosolyogni, de inkább vicsorgás lett belőle, ezért nem erőltettem. Leültem a többiek közé. Megpróbáltam nem túl ellenségesnek tűnni. Mint mindig, anya most is gondosan előkészítette az ételeket. Régebben mindig együtt vacsiztunk, de az utóbbi időben, hogy a srácok itt voltak, illetve, én állandóan dolgoztam, ezek kimaradtak. Anya ezért ügyelt most kiváltképpen arra, hogy minden tökéletes legyen. A dolgokba az is közrejátszott, hogy a barátja, vagyis a leendő férje most először eszik úgy nálunk, hogy a családunk nagy része jelen van. Már csak a mama hiányzik, valamin Collinék anyukája.
 Az este nagyszerű hangulatban telt. Minden úgy ment, ahogy azt anya eltervezte. Minden király volt, azt a tényt leszámítva, hogy Collin mellett kell ülnöm és mégsem szólunk egymáshoz. Végig kerültük egymással a szemkontaktust, ami szemmel láthatóan a többieknek is feltűnt. Jack próbált bevonni minket a beszélgetésekbe, de nem járt sikerrel. Távolságtartóak maradtunk.
 Most viszont, hogy már a család nagy része nyugovóra tért, ideje beszélnem vele. Nem bírom tovább. Túl fontos a számomra, hogy egy ilyen kis hülyeségen gyilkoljuk egymást.
Halk léptekkel surrantam végig a folyosón, majd felmentem a lépcsőn még egy emelettel feljebb. A lendületem egészen az ajtóig vitt, ahol viszont megtorpantam. Torkom összeszorult, testem elnehezedett.
 Ilyen nehéz lenne a békekötés?
Ökölbe szorítottam tenyerem, majd finoman bekopogtam. Collin lágy hangja hívott be. Benyitottam. Az eddig nevetéstől hangos szoba, hirtelen elkomorodott. A levegő feszülté vált, elnehezedett. Éreztem, ahogy vállaimat ólomsúlyként nyomja. Nagyot nyeltem.
-Collin, beszélhetnénk? -remegő hangon szólaltam végül meg. A fiú bólintott.
 A teraszra néztem. Értette a célzást. Mind a ketten kisiettünk. Magunk mögött gondosan becsuktuk az ajtót. Egymással szembe ültünk le. Bár egy kicsivel könnyebben ment idekint a légzés, mégis a csomó még mindig a toromat szorongatta.
-Miért hívtál? -törte meg végül a csendet. Felsóhajtottam.
-Collin, figyelj! Én ezt nem bírom tovább, oké? Tudom, nem kellett volna belekontárkodnom a kettőtök kapcsolatába, de muszáj volt megtudnom. Te mit tennél, ha mondjuk egyik nap még Niallal látsz, utána pedig másvalakivel smárolnék? Te is ki akarnád deríteni a dolgokat, nem? -kezdtem bele bocsánat kérésembe. Collin elmosolyodott. Fehér fogai láttán egyből feloldódott a torkomat szorongató gumó.
-Örülök, hogy végre beismered a hibádat, de igazad volt. Tényleg kissé fura az ügy. Hidd el mi sem így terveztük. -zavartan a tarkóját vakarta.
-Ezt hogy érted? -vontam fel szemöldökeimet.
-Sheila és Zayn kapcsolata az utóbbi időben kissé megromlott...nagyon megromlott. A távolságot nem bírta szerelmük, ezért szakítottak. A részleteket én sem tudom. Amikor ez megtörtént, Shei változtatni akart külsején.
-A hajfestés. -vágtam közbe. Collin bólintott, majd folytatta.
-Amikor te elmentél és Jack a festéket vásárolta, beszélgetni kezdtünk. Rövid idő alatt sikerült közeli kapcsolatba kerülni. Ne értesd félre. Csak egy csók volt. Semmi több. -elnevettük magunkat. -Tudtuk, ha rájössz, kiakadsz, ezért titokban folytattuk, viszont te megláttál.
-És teljesen összekuszáltam mindent, mi? -szóltam ismét közbe. Collin ugyancsak bólintott. Elmosolyodtam, majd megöleltem. -Köszi, hogy ezt elmondtad. Azt hiszem ideje, Sheitől is elnézést kérnem. Már kezdenek hiányozni a szőke megnyilvánulásai. -tettem hozzá, majd visszamentem a szobámba. Ledőltem az ágyamra. A plafont kezdtem bámulni.
 Remélem Sheila is hajlandó lesz megbocsájtani. Collinnal könnyű dolgom volt, de Shei makacs típus. Sokáig képes haragot tartani. Azért csak megenyhül a szíve, nem? Elvégre a legjobb barátnője vagyok vagy mi a fene. Nem tarthatunk örökké haragot. Csak remélni tudom, hogy ő is így gondolja. Bizonyára már hiányoznak neki a gonosz beszólásaim, kissé nyers megjegyzéseim. Vagy nem? Mi van, ha tényleg ennyire megharagudott rám. Vége lesz a bandának? Nem azt nem élném túl. Bármi történjék is, a bandát valahogy össze kell tartani. Megígértem valakinek...