Végre

 Napok teltek el azóta, hogy Jackkel hajba kaptunk. Azóta egy szót sem szóltunk a másikhoz. Mind a ketten valószínűleg a másik bocsánatára várunk. Vajon melyikünk enged először? Nem hiszem, hogy ő. Ahhoz túlontúl makacs. Mint egy kis ovis csacsi, aki nem kap cukrot vacsora előtt. Ja nem, a szamarak nem esznek cukrot. Mindegy a lényeg, hogy makacs. Egy biztos, én nem fogok bocsánatot kérni.
 Gyorsan összekészültem. Hajamat lazán összefontam és egyik vállamra dobtam. Egy rövidnadrágot és egy ujjatlant kaptam magamra. Szememre csak egy könnyed sminket tettem fel. Felül kihúztam, majd egy kis szempillaspirállal koronáztam meg. Lefutottam a konyhába. Collin épp tojást sütött. A hűtőből előkaptam a joghurtomat. Kerültem Jackkel a szemkontaktust. Párat kortyoltam kedvenc italomból, és tovább is álltam. Az ajtón is kiviharzottam, de a kapuig sem jutottam, már visszafordultam.
 Túl hideg van még így reggel. Fúj a szél. Nem szeretem. Mostanság elég szeszélyes lett az időjárás. Egyszer süt a nap, pár perc múlva, már az eső cseppek futnak végig arcomon.
 A fogasról lekaptam egy pulcsit, majd végleg eltávoztam. Felpattantam a buszra. Széles mosollyal ültem le megszokott helyemre. Már mikor suliba jártam, akkor is ott ültem. Igazi törzshellyé vált. Mikor a válogatóra indultam, akkor is itt gyűjtöttem össze az erőmet.
 A szokásosnál több pillantás ragadt meg rajtam. Ezeket csak fehér fogaimmal lekezelni. Ez máskor szokott működni, de ma nem. Ma mindenki az én képemet akarta telefonjára. Nem mintha bántam volna, sőt. Nagyon jó érzés volt tudni, hogy az emberek igenis törődnek veled és kíváncsiak rád. Egymás után

kattogtak a gépek. Mire leszálltam a buszról, nem láttam tisztán a rengeteg vakutól. Meg kellett dörzsölnöm a szemem, hogy újra tiszta látkép táruljon elém.
 Mielőtt bementem volna a stúdióba, még beugrottam egy kávéra. Már nagyon hiányzott a kedvenc kávém frissítő íze. Mostanában nem nagyon maradt időm az ilyenekre, pedig régebben mindennap megittam egyet. Valamilyen csoda folytán, sosem tudom megunni. Lehet azért, mert túl finom? Talán.
 Jóllakott óvodásvigyorral berontottam a hatalmas stúdióba. A lift felé mentem határozott lépésekkel közeledtem. Hamar felfigyeltem arra, hogy valami nagyon nincs rendben. A felvonó előtt kígyózott a sor. Közelebb mentem, hogy tudomást szerezzek a történtekről.
-Mi folyik itt? -kérdeztem egy mellettem álló lánytól.
-Beszorult a lift a hetedik és a nyolcadik között. -magyarázta.
-És lehet tudni, hogy kik vannak bent? -faggatóztam tovább.
-Pár paparazzo meg egy lány.
-Paparazzók? Azt hittem, ők ide nem jutnak be. -körbenéztem. Akkor vettem észre, hogy a végeláthatatlan sor nagy része fotós.
-Valaki megmutathatta nekik a Labirintust. -vélekedett a lány, majd felsóhajtott.
   Szóval a Labirintuson keresztül jöttek be. Biztosan valaki vezette őket. Maguktól sem a bejáratát, sem az útvonalat nem tudhatják. Még minket is csak kísérettel engedtek oda. Nagyon könnyű ott eltévedni. A Labirintus egy vészkijárat arra az esetre, ha a fotósok, riporterek beözönlenének a stúdiókba. Több száz híresség fordul meg és dolgozik itt nap, mint nap. Kellett egy olyan ösvény, ahol vakuk nélkül lehet kijutni az autókhoz. Okos ötlet. Eddig jól is működött és rengetegszer segített már a feltörekvő énekeseknek. De most, hogy lelepleződött, bárki bejuthat.
 Kivágtam magam a tömegből, majd a lépcső felé igyekeztem. Az egész legfeljebb 10 méter, de ezalatt legalább 20 riporter és 50 fotós minimum elém ugrott. A biztonságiak szerencsére éberek voltak, így megkönnyítették a feljutást. Nélkülük biztosan nem jutok fel egy darabban.
 Mire felértem a tizedikre, tuti leadtam 5 kilót. Ebben biztos voltam. Igazi hősnek éreztem magam, mikor megpillantottam a stúdiónk ajtaját. Egy utolsó erőbedobással lefutottam azt a pár métert, ami még elválasztott a pihenéstől. Vagyis a munkától. Benyitottam és azonnal a fotelbe dőltem. Peter azon nyomban be is fogott volna a munkába.
-Vársz! Most próbálom helyreállítani a bioritmusomat. Csak tíz másodpercet kérek, míg veszek levegőt. -mutogattam neki össze-vissza. Peter halkan kuncogott.
 Tudtam, hogy valami furcsa. Mintha hiányozna valami. Mire rájöttem, már magamon is éreztem. A két jó barátnőm a hátamra ugrott. Igaz a mondás, hogy a szeretet néha fáj. Pláne, ha ők is a barátaid közé tartoznak. Ha így fejezik ki a szeretetüket, vajon milyen lehet, ha utálnak valakit? Nem lennék annak a helyében.
-Én is szeretlek benneteket, de most már igazán leszállhatnátok rólam. Valamelyikőtök könyöke éppen most épül bele a bordáim közé. -daráltam el egy levegővétellel.
 Amint rájöttek, hogy nem kapok levegőt, ami ez után olyan öt perccel következett be, azonnal leszálltak rólam. Levegő után kapkodva álltam fel. Valahogy nem éreztem magam többet biztonságban ott.
-Kezdhetjük? -törte meg a nevetésbe fulladt csendet Peter.
-Persze, de mit is? -fordultam felé.
-Az legyen meglepetés. Menjetek be, üljetek le és csak élvezzétek! Véleményezzétek! -kinyitotta előttünk az ajtót.
 Úgy tettünk ahogy kért. Leültünk a stúdióterembe és vártunk, mint a kisgyerekek Karácsonykor. Egyszer csak felcsendült egy jól ismert dallam, a TV bekapcsolódott. Mindannyiunk lélegzete elakadt. Végre elkészült a Klipp. Annyit dolgoztunk rajta és most végre ott volt előttünk.
 Egy újabb álmot pipálhatok ki. Még van egy pár a listámon. El sem hiszem, hogy itt ülünk, miközben a videóklippünket adják. Hihetetlen érzés. Egyszerűen nem lehet szavakba foglalni. Úgy éreztem, ez az. Ez az amit csinálni akarok és látom, van miért. Megéri. Megérte eltűrnöm Blake fejét, megérte vért izzadni a tánc- és énekpróbákon. Ezeknek mind a hasznát vettük. És mennyi idő telt el? Egy, másfél hónap az X-faktor óta. Most pedig itt van az első önálló dalunk, ami nemsokára a közönség számára is elérhető lesz. El sem hisze. Komolyan, ez őrület. Alig telt el egy kis idő és máris kiadjuk az első dalunkat. Ezt hogyan?
 Csak ültünk ott tátott szájjal. Szólni egyikünk sem tudott. Szívünk egyre gyorsabban, a zene ritmusára kezdett verni. Úgy éreztem, menten áttöri bordáimat és táncra perdül itt az orrom előtt. Szép is lett volna. Mikor vége lett, egyszerre, mintha megbeszéltük volna, felsikítottunk. Valószínűleg az egész környék beleremegett. Felugrottunk a székről, ölelve ugráltunk. Mint akik megnyertek volna valamilyen versenyt. Pont úgy ugráltunk, mint mikor kiestünk. Nem máshogy. Peter volt a következő áldozat. Egyszerre vetettük rá magunkat. Ölelgettük, lógtunk a nyakán. Szegényt levegőhöz sem hagytuk nyúlni. Miután elengedtük, mindenkit, akit a teremben találtunk, megszorongattunk, köszönetet mondtunk nekik.
 Miután megnyugodtunk, mindannyian a telefonunkat kezdtük keresni. A srácoknak tudniuk kell róla. Niall telefonja hosszan csörgött. Éppen letettem volna, mikor beleszólt.
-Szia Kicsim! Hogy vagy? -lágy hangjától a hideg is kirázott. Jó értelemben.
-Szia Szöszi! Nagyon jól és te? Nem fogod elhinni, mi történt! -próbáltam felkelteni az érdeklődését. Sikerrel.
-Jól vagyok, jól vagyok. Na mesélj! Kíváncsian várom a történetet. -nevetgélt. Kimentem a teraszra, majd felsóhajtottam. Csak a hatás fokozásáért.
-Elkészült az első dalunk. Kész a videó is hozzá. Bármelyik napon megjelenhet. -ujjongtam. Szinte úgy éreztem, repülök.
-Gratulálok! Most képzeld oda, hogy megölellek és megpörgetlek, oké? -viccelődött. Gyorsan pörögtem egyet-kettőt.
-Elképzeltem és meg is csináltam. Már alig várom, hogy találkozzunk. -lenéztem a városra. Lélegzetelállító volt. Szinte egész Londont be lehetett látni. Na jó, csak a Temze ezen oldalát tudtam feltérképezni.
-Én is. Már nagyon hiányzol, de ne búsulj! Nem sokára lesz pár nap szabink, akkor hazamegyek. -nyugtatgatott.
-Már most izgatott vagyok. -kuncogtam.
 Peter is kijött a teraszra.
-Lucy, sajnálom, de mennem kell, mert kezdődnek a próbák. -felsóhajtott az ír manó.
-Semmi gond, nekem is mennem kellene. Majd még beszélünk! Szió! -puszit küldtem neki.
-Mindenképpen. Szia! Szeretlek! -ahogy kimondta már le is tette a telefont.
Bementem és levágódtam a kanapéra.
 Még mindig nem hiszem el, hogy kiadjuk az első önálló dalunkat. Innentől kezdve lesz izgalmas és érdekes a játék...