-Azt hittem, örülni fogsz nekem. -felállt, s közelebb lépett.
-Kérlek, menj ki innen! Ez itt az én öltözöm és neked nincs itt semmi keresnivalód! -váltottam türelmetlen hangnemre.
-Ne legyél már ilyen merev, Lucy! -vállam alatt megmarkolta a karjaimat. Szorítása fájdalmas volt. Az emlékek miatt is. -Bocsánatot szeretnék kérni. -közelebb hajolt. Próbált megcsókolni, de sikerült még időben ellöknöm magamtól.
-David, mi végeztünk, érted? Nincs már közöttünk semmi. Menj el kérlek, mielőtt még mindent összezavarsz! -mutattam az ajtó felé. Kiakartam nyitni, de arrébb rántott. -Eressz! -sziszegtem fogaim közül. Az ajtó elé ugrott. Ráfordította a kulcsot, majd zsebre vágta. -David, ez nem vicces. Nyisd ki most azonnal! -erősnek akartam tűnni, pedig legbelül remegtem. Legutóbb mikor kettesben voltam vele, foltokkal tértem haza. Akkor Niallnak sikerült megvédenie, de most teljesen magamra vagyok utalva.
-Addig nem megyek el, míg meg nem bocsájtasz! -közeledett felém. Minden egyes lépésével egy időben hátráltam. Alig pár nagyobb lépés után, már a éreztem a falat.
-Ez nem így megy. Nem az a gond, hogy nem bocsájtok meg, hanem, hogy nem szeretlek. Értsd már meg végre! Én Niallt szeretem. Ezen nem tudsz változtatni! Most pedig engedj ki, mert vissza kell mennem a színpadra! -határozottan léptem elé.
-Tudom, hogy megütöttelek, de kérlek adj még egy esélyt! Csak egy utolsót. -térdre borult előttem. Akkor csapott meg az alkoholszag, ami David szájából áradt.
-Nem hallod amit mondok? Nyisd ki a füled! Volt esélyed. Nem is egy, nem is kettő. Rengetegszer elnéztem, ahogy más lányokat bámulsz meg az utcán. Azt is képes voltam a múltba temetni, hogy megcsaltál. Ezek után te mégis megütöttél. Mégis, hogyan tudnám ezt megbocsájtani? Azt hiszed, ettől vagy valaki? Ettől hiszed magad férfinak? Akkor hadd világosítsalak fel! Ezzel csak lejárattad magad. Az aki megüt egy nőt, ne nevezze magát többet férfinak! Csak egy szánalmas féreg vagy! -megnövekedett önbizalommal vágtam fejéhez.
Nem hagyhatom, hogy még jobban megalázzon. Részeg, szóval bármire képes lenne. Egy rossz szó és már rám is ugrik. Zárva az ajtó, így egyedül kell megvédenem magam. Az egyetlen eszközeim a szavak. Mással nem tudok rá hatni. Ha lesüllyedek és megpofozom, csak magamnak okozok még nagyobb bajt. Erősen üt. Nem szeretnék újra a keze lendítésének kereszttüzébe kerülni. Elég volt az egyszer megtapasztalni.
-Szóval nem bocsájtasz meg? -ujjat összeszorította. Éreztem, baj van.
-Nem tudok. Sajnálom. Engedj ki! Vissza kell mennem! -közelebb léptem hozzá. Kettőnk között egy asztal állt a cuccaimmal megpakolva.
-Azt mondtad rám, féreg? Szóval ennyit érdemlek? -ordította teljes erejéből. Az asztal teljes tartalmát a földre söpörte. Repkedtek az üvegszilánkok. -Megmondtam, hogy nem mész innen, míg újra együtt nem leszünk! -hátráltam, de elkapta az egyik karomat.
-David, fejezd ezt be kérlek! -a hangom remegett. Lábaim is felvették a ritmust. Úgy éreztem, minden eddigi erőm elszállt. Már nem voltam képes tovább erős maradni. Féltem. Arra vágytam, hogy valaki találjon és védjen meg.
A földre lökött. Fölém térdelt.
-Te az enyém vagy és nem hagyom, hogy az a kis senki elvegyen tőlem! Megértetted? Nem érdekel, hogy mibe kerül, de elviszlek magammal. -lefogta karjaimat.
-Engedj el! -kiabáltam ahogy csak bírtam.
-Ne ordíts! -fogta be a számat tenyerével, de ráharaptam egyik ujjára. Mivel a jobb kezem felszabadult, sikerült magamról lelöknöm.
Az ajtóhoz futottam. Rángatni és ütögetni kezdtem. Nem sokáig tudtam ezt tenni, mert David is felállt a földről. Hátulról a hajamba kapaszkodott, majd hátrarántott.
-Azt mondtam, hogy fogd be! -üvöltött.Az egész testemet átjárta a fájdalom, ahogy az apró kis szilánkok utat vágtak bőrömben. A hajamnál fogva állított magával szembe. -Ha nem visítanál, nem kellene ezt tennem veled. Mindig te hozod ki belőlem. Miért nem tudsz csak megcsókolni? Olyan nagy kérés ez? -erősebben rámarkolt hajamra.
-Szeretem Niallt és nem fogom megcsalni. Pláne nem veled! -szemébe néztem. Valahogy, mintha visszaért volna a bátorságom. Muszáj volt megszereznem a kulcsot. Csak az az egyetlen menekülési lehetőség. Nem vagyok Csipkerózsika, hogy várjak a hőslovagra. Az én lovagom jelenleg a világ másik felén énekel.
Közelebb léptem hozzá. Végig tartottam a szemkontaktust. A kezemet szép lassan a kabátja belső zsebébe tereltem. Minél közelebb voltam a kulcshoz, annál közelebb kerültek ajkaink. Tudtam, ha most azonnal nem cselekszem, csókkal fog végződni. Megkaparintottam a kulcsot. Már húztam ki, mikor elkapta csuklómat. Szívem hevesebben vert az eddiginél.
-Ennyire ostobának nézel? -kiabált. Rángatni kezdtem kezem, de nem engedte. -Maradjál már nyugton! -szabadon lévő kezével megütött.
Tenyere szememen csattant. Azonnal odakaptam. Égette a fájdalom. Ezelőtt még sosem adott ilyen erőset. A földre estem. Felpillantottam. Közeledett felém. A földön ülve hátrálni kezdtem. Tudtam, nincs már menekvés, de mégsem adtam fel.
-Valaki hall engem? Segítség! Valaki. Akárki. -könnyes szemekkel ordítottam.
Kívülről lépések zaját hallottam. Végre úgy éreztem, talán kijutok. David is meghallhatta, mert azonnal rám vetette magát.
-Meg ne szólalj, világos?! -mind két tenyerével befogta a számat. Alig kaptam levegőt, ahogy ránehezedett a mellkasomra. A tüdőm szorított. Zihálni kezdtem.
-Lucy, itt vagy? -aggódva kopogott Mia.
Nem tudtam választ adni, csak nyüszítettem, mint egy kutya. Hirtelen berontottak az ajtón. David azonnal felpattant rólam. Menekülni próbált, de a biztonságiak útját állták. Levegő után kapkodtam. Bár már nem volt meg az a görcsös fájdalom a mellkasomban, mégis nehézkes volt még a légzés. Mia és Sheila könnyek közepette térdeltek oda hozzám. Azonnal magukhoz öleltek. Testemen lévő sebek ugyan fájtak, de mégis örültem szorításuknak. Kissé bizonytalanul, de felálltam.
-Átöltözök és már megyek is, rendben? -mosollyal lepleztem a fájdalmat ami szívemben volt. Akkorát csalódtam Davidben, mint még soha senki másban.
-Ilyen állapotban nem mehetsz ki énekelni! -szólt közbe vélhetően egy orvos. -A sebeidet ki kell tisztítani.
-Ez életünk nagy napja. Nem hagyom, hogy bárki elrontsa. Ezek csak karcolások. Nincsen semmi bajom! -erősködtem, de a többiek hajthatatlanok voltak.
Az egyik pillanatban még minden rendben. Átöltözni készülök életem első koncertjén, most pedig itt fekszem egy ágyon tele sebekkel. Mindenem fáj. Olyan vagyok, mint akin átment egy kamion, majd visszatolatott, hogy megnézze jól van-e. De nincs. Nincs jól és semmi más sincs. Miért kell mindig mindennek tönkremennie? Miért? Olyan sokat kérek? Itt vagyok már megint tele foltokkal. Mit tettem, hogy ezt kapom? Valaki világosítson már fel!
Lábaimat átkarolva zokogtam tovább. Hiába próbáltam megnyugodni, mindig újra és újra eszembe jutott. Ahányszor becsuktam a szemem, az egész kezdődött elölről. Milliószor élem át a pofont és az össze többit is.
Nem fogok itt feküdni. Erős leszek és nem számít, hogy ezért meg kell szegnem az orvos szavát. Az én életem. Azt teszek amit akarok. Csak nem fognak visszatoloncolni ide. Azért addig csak nem mennek el.
Kiugrottam az ágyból. Óvatosan kisurrantam a szobából. Nagyon figyeltem, hogy ne keltsek zajt. Belopakodtam az öltözőmbe és felvettem az eredetileg szánt ruhát.
Az álmaim kapujában nem fogok meghátrálni. Ezt másoknak is el kell fogadniuk. Nem érdekel egy pár karc. Nem tehetem meg, hogy ott bent fetrengjek, miközben előadom a hattyúk halálát. A lányok miatt sem tehetem meg. Túl sokat próbáltunk ahhoz, hogy most adjuk fel. Nem fogom őket cserbenhagyni. Ha kell majd felkúszok a színpadra, mintsem elmulasszam ezt az estét.
A színpad felé futottam. Lábaim ólomsúlyúnak tűntek, de nem törődtem ezzel. Ahogy kiértem a folyosóra, visszanéztem, nem látott-e meg valaki. Mielőtt visszafordulhattam volna, egy mellkasba ütköztem. Felpillantottam, majd elmosolyodtam. Az én szöszim állt ott előttem teljes valójában.
-Niall! -kiáltottam fel, majd a nyakába vetettem magam. Magához ölelt. Az ő érintése hiányzott. Egyetlen másodperccel is képes volt hatalmas erőt adni. -Hogy kerülsz ide? -értetlenül meredtem magával ragadó szemeibe.
-Ez életed első koncertje, nem? Hogy hagyhatnám ki? De mi történt veled? -aggódva tanulmányozta bekötött sebeimet.
-Nem nagy ügy, csak...
-Lucy! Ez igenis nagy ügy! -vágott szavamba. -Féltelek. Kérlek mondd el, hogy mi történt! -megfogta mind a két kezem. Bólintottam.
-Gyere velem! -az öltözőmhöz vezettem.
-Mi a franc történt itt? Csak azt ne mondd, hogy valaki megtámadott! -bólintottam. Niall könnyes szemekkel magához ölelt. -Sajnálom. Itt kellett volna lennem veled...
-Nem! -szóltam bele. -Ez nem a te hibád, oké? Ez senkinek sem a hibája. Már megtörtént. Nem tudjuk megváltoztatni a múltat, így nem is érdemes rajta tépődni! -nyugtattam. Niall felemelte államat, majd megcsókolt.
-Pihenned kellene! -ölébe emelt.
-Jól vagyok tényleg. -mosolyogtam rá, de hajthatatlan volt.
A gyengélkedőre cipelt. Letett az ágyra, majd mellém feküdt.
-Előttem nem kell erősnek tűnnöd. -magához ölelt. A mellkasára tettem a fejem.
-Miért csinálod ezt? Más már rég itt hagyott volna. -felsóhajtottam.
-Mert szeretlek. Nem számít mi történik, melletted leszek emlékszel? -megsimogatta a hátam. -Pihenj egy kicsit!
Karjai közt végre biztonságban érzetem magam. Tudtam, senki sem árthat nekem míg ő mellettem van. Igaza volt. Teljesen kimerítettek a történtek. Lehunytam szemeim. Átengedtem magam álmaimnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése