Reflektor

 Mióta kiadtuk az első videónkat, az életünk megváltozott. Most már felismernek minket az utcán és szabályosan megrohamoznak. Már nem tudok buszra szállni, mert folyton a bámulók hadával kell megbirkóznom  mikor le akarok jutni a járműről. De jó hír, kezdek hozzászokni. Kissé nehezen rázódok még át ebbe a híres vagyok és felismernek dologba, de igyekezek. Viszont ezzel sajnos az is együtt jár, hogy egyre több kamera virít az arcodba, nem a rajongóké, ami viszont nem a legelőnyösebb. Nem értem, a srácok, hogyan bírják ki.
 Reggel a telefonom csörgése rázta fel az egész házat. Félkómában, félszemmel próbáltam a mobilom után nyúlni. Azt hittem, közelebb van, ezért hernyó módjára másztam felé. A gond csak az volt, hogy majdnem két méterre tőlem hevert a földön, hogy hogyan került oda azt fogalmam sincs, és a "kecses", még egy vízilovat is megirigylő mozdulatommal, a szőnyegemre zuhantam. Akkorát puffantam, hogy a szomszéd néni átkopogott, hogy "Csendesebben!". Sosem ápoltam vele túl szoros kapcsolatot. Ki nem állhatja, ha 1esnél hangosabban szól a zene. Ergo, a bandánkat is utálta. Volt, hogy ránk hívta a rendőrséget. Azóta folyamatosan versenyzünk, vajon melyikünk akarata fog érvényesülni.
-Halló? -a puffanástól kicsit éberebb lettem.
-Lucy, hol a fenébe vagy? Már fél órája itt kéne lenned! -rikácsolt a telefonba Mia.
-Mi van? Hol kéne lennem? -próbáltam visszaemlékezni, de az emlékeimet a tegnap esti buli zavarta folyamatosan meg. Collin egy békétő partyt szervezett Jacknek és nekem, ami jól is sikerült, de olyan vagyok, mint egy rongyi.
-Az arénában. Ugye nem felejtetted el a ma esti fellépést? -számon kérő hangon beszélt tovább Mia.
Akkor hirtelen beugrott.
 Hát persze. Ma van az X-faktor koncert. Teljesen kiment a fejemből. Este végre meg lesz az első koncertünk. Igaz, nem csak mi leszünk a fellépők, de az most mellékes.
-Azonnal indulok! -kiáltottam bele a telefonba, majd az ágyamra dobtam.
Még Villám McQueen is megirigyelné azt a sebességet, amivel átöltöztem, megmosakodtam és a nappaliba futottam. A srácok már réges-régen nekiláttak a reggelijüknek, mikor én becsapódtam.
-Kéne egy fuvar. -kérlelőn pillantottam az éppen melegszendvicsét eszegető Collinra.
-Mikor? -kérdezte félig teleszájjal.
-Most azonnal. Már rég az esti koncert próbáján kéne aláznom a többieket. Na jó ez egy kicsit egoista volt, de mindegy. Szóval mostanra kéne. -daráltam el mondanivalómat egy levegővétellel. Bevetettem a kölyökkutyaszemeket is. Ezzel természetesen sikert értem el.
-Gyere! -átkarolt Collin.
-Köszi, köszi köszi! -két puszit nyomtam az arcára, majd az autóhoz futottam.
Szerencsénkre útközben senkinek sem volt épp kedve öngyilkos idiótát játszani, így nem ültek full részegen kocsiba. Alig 10-15 perc alatt már az O2-es arénába is értünk. A főkapunál már kígyózó sorok álltak, pedig még csak 10 óra múlott.
-Köszi még egyszer. -egy utolsó ölelést és puszit még beiktattunk. -Ugye, este eljöttök? -mosolyogtam rá.
-Még szép. Nem szabadulsz meg tőlünk ilyen könnyen. Amúgy is megígértük a szöszi barátodnak, hogy vigyáznunk majd rád. És ki más tudna megvédeni, mint a két legkedvesebb unokatesód? -villantotta fehér fogait önelégült arckifejezéssel kísérve.
-Szavadon foglak, vigyázz! -a telefonom megint megcsörrent. -Na jó megyek, mert már így is hatalmas letolást fogok kapni. -becsaptam az ajtót és a hátsó bejárat felé igyekeztem.
 Próbáltam elkerülni a kíváncsiskodó paparazzókat. Kisebb-nagyobb sikerrel ez össze is jött. Igaz, az ajtó előtt egy pár méterrel már futásnak eredtem, mert kergetni kezdtek. Nekem meg nem volt kedvem válaszolni a kérdéseikre, hogy majd kifordítsák szavaimat. Nem hiányzik ez nekem. Berohantam, majd a színpadhoz igyekeztem.
-Sziasztok! Bocs a késés miatt, de dugóba keveredtünk. -mentegetőztem.
-Legközelebb majd próbálj meg pontosan érkezni! -nyugodt hangon szólt oda hozzám Peter. Bólintottam. Hirtelen hátulról Shei a nyakamba ugrott. Megijedtem, ezért felvisítottam, valami eddig teljesen ismeretlen hangon.
-Végre, hogy ideértél! -mondta szemrehányóan Sheila.
-A lényeg, hogy itt vagyok, nem? Inkább menjünk próbálni! -rángattam őket a mikrofonokhoz.
  Fura volt üres kézzel állni. Eddig mindig ott volt a biztonságot nyújtó gitárom. Sokszor, mikor izgultam és ideges voltam, abba kapaszkodtam. Egyszer olyan erősen fogtam le az egyik húrt, hogy az elvágta az ujjamat. Most viszont ott álltunk az üres aréna színpadjának kellős közepén úgy, hogy nincs mibe megtaláljuk a megnyugvást. Nagyon fura érzés. Mikor a videót forgattuk, folyton a közelünkbe tartottuk szent hangszereinket. Nem tudom, hogyan fogom levezetni a stresszt. Lehet, majd nekiállok ugrálni. Igen. az egy jó megoldásnak tűnik. Igaz, pánt nélküli ruha lesz rajtam elvileg, így 3-4 ugrás után már könnyebb lesz. Ja és majd fehérneműben fogom ropni. Emlékezetes koncert lesz az biztos.
 Miután párszor elénekeltük a dalokat, illetve bejártuk az egész arénát, beleértve a sorokat, a backstaget, valamint a színpad minden egyes apró szegletét, elküldtek minket a sminkesekhez.
 Jó rég volt, hogy utoljára profira bíztam a munkát. Szeretem mikor sminkelnek, csak azt nem, ha túlzásba viszik. Nem szeretek teljes fekete sminkben a színpadra menni, mert mindig attól tartok, hogy elfolyik. az pedig nagyon ciki.
Röpke fél órás zsibbasztó egy helyben ülés után végre megcsodálhattam új, színpadi énemet. Szerencsére nem lett olyan sötét, mint először gondoltam. Kimondottan tetszett is. Még meg akartam nézni a többiek külsejét, de nem hagyták. Azon nyomban az öltözőmbe taszigáltak. Már ki volt készítve a ruhám, így beleszólást sem hagytak. Amilyen gyorsan csak tudtam magamra kaptam. Kint már hallatszott, ahogy beözönlik az a rengeteg ember.
 Fogalmam sincs, mennyien lesznek, de muszáj kinéznem. Látnom kell őket. Annyira kíváncsi vagyok, hogy mennyien vannak. Nem férek a bőrömbe.
 Óvatosan kisurrantam az öltözőmből és a színpadhoz futottam. Mivel magassarkúban nem a legegyszerűbb a rohanás, ezért levettem magamról és mezítláb folytattam felfedező körutam. A függöny mögül kikukucskáltam. Bár, még jöttek a fiatalok, de már így is majdnem tele volt az aréna.
 A lélegzetem elakadt. Szívem ritmusa felbolydult. Mintha kihagyott volna egy ütemet, majd vadul próbálta volna behozni késését. Úgy éreztem, menten kitör mellkasom szorító börtönéből. Térdeim remegni kezdtek. Nem az idegességtől, hanem azért, mert már alig vártam, hogy kiállhassak középre. Ráharaptam az alsó ajkamra. Bármerre néztem vakuk villanását véltem felfedezni mindenütt. Hihetetlen volt. Minden álmom teljesülni látszott azokban a percekben, míg csak ott álltam és bámultam. Egyszerűen nem tudtam hinni a szememnek. Mikor megláttam egy pár 'The Dreamers' feliratú táblát, könnycseppek gyűltek a szememben. Legszívesebben azonnal odarohantam volna hozzájuk és magamhoz öleltem volna őket. De nem tehettem, ugyanis jött egy ünneprontó, aki visszaszáműzött az öltözőmbe. Mikor visszaértem, lefeküdtem a kanapéra és csak bámultam a plafont. Lehunytam szemeim. Elmerültem gondolataimban. A mély töprengés hamar átcsapott mély álomba.
-Lucy, ébredj! -rontott be az öltözőbe Mia. Rápillantottam az órámra. Egy órát aludtam. -Mi jövünk! -szólt újra, majd kézen fogott.
 A színpad felé vezető úton szembetalálkoztunk Jackkel és Collinnal, akik épp a helyükre igyekeztek. A függöny mögött megöleltük egymást a lányokkal.
-Mindent bele! -vigyorogtam rájuk. Ők bólintottak.

 Átsiettek a saját helyükre. Én is odamentem. Egyszer csak megszólalt a már oly jól ismert dallam. Az első dal, amit együtt énekeltünk az X-faktor színpadán. Kiléptem a reflektorfénybe. Szívem hatalmasat dobbant. Bár kisebb sokkot kaptam mikor megláttam a közönséget, de testem mégis a megbeszéltek alapján mozgott. Amint megpillantottam a lányokat ott mellettem, minden gond elszállt. Biztonságban éreztem magam gitárom nélkül is. Igaz, az elején még furcsálltam, de hamar hozzászoktam. Az első szám alatt képes voltam teljesen feloldódni. Olyan érzés volt, mintha mindig is ezt csináltam volna. Különleges varázzsal rendelkezett, de mégsem keltett félelmet, stresszt. Szárnyaltam. Szabadon szálltam. A csajokkal a színpad szélére mentünk. volt, hogy le is ültünk. Pacsiztunk a rajongók hadával. A színpadot nem úgy fogtam fel, mint egy béklyót, ami elválaszt a rajongóktól. Épp ellenkezőleg, egy olyas valami volt a számomra, ami összeköt velük. Körülbelül egy fél órán keresztül partyztunk csak mi a közönség előtt, majd a többiek is csatlakoztak. Amint lement a közös dal, mi már rohantunk is az öltözőink felé. Gyorsan át kellett vedlenünk.
 A függöny mögött, útban az új ruhám felé, összefutottam pár kedves ismerőssel.
-Daisy! -kiáltottam fel kishúgom láttán. Azonnal magamhoz szorítottam. -Annyira hiányoztál. -puszilgattam ahogy csak tudtam. Felnéztem. Anya is ott állt velem szemben, mellette a barátja. Mind a kettejüket megölelgettem.
-Nagyon ügyesek vagytok! -illetett dicsérő szavakkal Daisy.
-Örülök, hogy tetszik. Nem sokára megint mi jövünk. Szóval nekem most mennem kéne átöltözni. -mutogattam a folyosó vége felé. Daisy megértően mosolygott, majd még egyszer magához ölelt. Anyáéknak is adtam egy gyors ölelést és már rohantam is átöltözni.
 Berontottam az öltözőmben. Azon nyomban vetkőzni kezdtem. Nem néztem körbe, hogy van-e még bent valaki. Elvégre ez az én privát helyem. Bár megtettem volna. Halk  kuncogásra lettem figyelmes. Megfordultam. Amint megpillantottam a titokzatos betörőt szemeim kitágultak, arcom elpirult...