Rejtvény

-Halló? -szóltam a mobilba ingerülten.
-Szia Lucy! Hogy smint? -hangjában rosszindulatot véltem felfedezni.
-Mit akarsz? -tértem máris a tárgyra.
-Csak kíváncsiskodom egy kicsit. Érdekel, hogyan érzed magad azok után, hogy Niall olyan csúnyán kitette a szűröd.-halk kacajt hallottam.
-Ezt meg honnan tudod? -az agyam azonnal robotolni kezdett. Minden lehetséges választ számba vettem egy másodperc alatt, de semmire sem jutottam. Túl jól játszik.
-Szóval még mindig nem érted. Mindent tudok rólad. Pontosan tudom, mikor, hol és kivel találkozol. Sőt, néha még a kezemre is játszol. Persze, ez nem véletlen. -jegyezte meg.
-Nem tudom, ki vagy, de rá fogok jönni, ha belegebedek akkor is. -nem tűrtem ellentmondást.
-Ha sikerülne, már régen a kezedben lenne a nevem. Viszont, mivel semmid sincs, amit fel tudnál mutatni, úgy látszik, nyertem. -elnevette magát. -Az a baj, hogy untatsz. Nem jó veled játszani. Túlságosan is elfoglal a saját kis szánalmas életed. -tette hozzá.
-Mégis mit akarsz tőlem? -felálltam az ágyamról. Az ablakomhoz siettem. Függönyöm mögül óvatosan körbenéztem. Nem tudtam ugyan mit, de valamit kerestem. Bármi gyanúsat. Csak valamit, amin elindulhatok.
-Szórakoztass, vagy felbontom az egyességet! -kis szünet után érkezett meg válasza.
-Miféle egyesség? -kérdeztem vissza aggódva.
-Nem tudom garantálni a többiek épségét. -szinte suttogta. Nagyot nyeltem.
-Megkereslek, csak adj valamit, amin elindulhatok! -a párkányomra ültem. A telefonáló felsóhajtott.
-Ha megtalálod a zöld A-t, megleszek én is. -felelte sejtelmesen.
-A zöld A-t? Mit akar ez jelenteni?
-Az már a te dolgod, hogy kiderítsd! -adott rövid választ, majd le is tette.
  Na jó ha eddig nem sokalltam be, ezek után biztos. Zöld A? Vajon mit akar ez jelenteni? Ehhez már túl késő, vagyis túl korán, csak nézőpont kérdése, van. Semmit sem értek. Mi lesz, ha rájövök az igazi valójára? Mi a francot akar majd? Bármi is legyen, kiderítem. Viszont, most már ideje aludnom, mert reggel meló...illetve nem is. Holnapra szabadnapunk van. Király!
 Már ahhoz sem maradt elég erőm, hogy visszamásszak a puha ágyikómba. Az ablakomban merültem mély álomba. Alig pár óra múlva, Jack rontott be a szobámba. Mint utólag kiderült 10 órakor keltett. Azt mondta, hogy valaki vár rám. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az. Jack bizonyára tudta, de nem volt hajlandó elmondani. Arcán kacér mosoly ült. Kezdtem félni. A szekrényemből elővettem a köntösöm, majd lementem a földszintre. Amint megláttam a titkos látogatómat, egyből jobb kedvre derültem.
-Jeremy! -kiáltottam fel, majd megöleltem.
-Jó reggelt, Lucy! Remélem nem baj, hogy eljöttem. -zavartan megvakarta a tarkóját. Megráztam fejem.
-Dehogyis. Örülök, hogy itt vagy. -a nappaliba húztam. Jack végig ott lopakodott mögöttem. -Jack, ő itt Jeremy. Jeremy, ő az unokatesóm, Jack. -mutattam be őket egymásnak.
-Örülök, hogy megismerhetlek! -Jeremy és Jack kezet ráztak, majd az uncsim odébb állt.
-És mit keresel itt? -kíváncsian pillantottam rá. Jeremy felsóhajtott. Zsebéből előkapta mobilját. -Mi ez? -értetlenkedtem. Egy képet mutatott, amin tisztán látszott, hogy Niallal veszekedtünk és könnybe lábadt szemmel megyek vissza a többiekhez.
-Sajnálom. -törte meg a csendet. Megráztam a fejed.
-Lehet, jobb is így. Legalább nem kell titkolóznunk. -magamra erőltettem egy mosolyt. Jeremy megsimogatta a vállam.
-Szerelmi bánatra a legjobb megoldás a fagyi. -nevette el magát.
-Rendben. Akkor felöltözök és mehetünk is. -felálltam.
-Nekem még egy pár dolgot el kéne intéznem. Ugye nem baj, ha utána megyünk? -aggódva felpillantott rám.
-Dehogy. Legalább én is rendesen el tudok készülni. -villantottam meg fehér fogaimat.
-Akkor mi lenne, ha 2re visszajönnék?
-Az tökéletes lenne. -válaszoltam. Jeremy elindult az ajtó felé. Már épp kilépett az ajtón, mikor ismét megszólaltam. -Örülök, hogy a kutyáid megették a kajám. -hangos nevetésben törtünk ki mind a ketten. Ahogy elhagyta a házat, bezártam mögötte az ajtót.
Megfordultam, de Jack mellkasának ütköztem.
-Mi volt ez az egész? -húzta fel egyik szemöldökét.
-Semmi. Semmi. -hajamba túrtam, majd a lépcső felé siettem, de Jack elkapta a kezem.
-Engem nem versz át! Mesélj csak! -mélyen szemembe nézett. Megráztam fejem.
-Muszáj mindig mindenről tudnod? -keresztbe fontam karjaimat.
-Jack vagyok. Még jó hogy. -vágta rá.
A kanapéhoz mentünk, ahol részletesen elmeséltem neki a találkozásunk minden egyes pillanatát. Bármit is mondtam, szemében ott csillogott a perverzség fénye. Hiába magyaráztam, hogy csak egy barát, nem igen hitte el. Engem ez különösebben nem érdekelt. Én tudom és kész. Nekem van igazam. Nem kezdek vitát, mert úgyse fogjuk tudni meggyőzni a másikat. Így megspórolok egy fölös kört. Mindenkinek jobb így. Amint befejeztem a mese délutánt, vagyis reggelt, felmentem az emeletre. Épp a fürdőbe rohantam, mikor valakibe beleütköztem. Zavartan kaptam fejemhez. Sheila állt előttem kissé hiányosnak mondható öltözékben. Egy rövidnadrág és egy melltartó takarta csupán el. Mögötte Collin húzódott meg. Alig bírtam megállni nevetés nélkül. A hangos és kissé kárörvendő nevetésemet sikerült egy perverz mosollyá finomítani. Magam sem tudom, hogyan.
 Szóval ez a helyzet. Na akkor, majd egy részletes beszámolót kell kérnem. Na jó, azért annyira részletesen nem kell elmondani, de a fontos dolgokat tudnom kell. Igaz, a helyzet eléggé egyértelműnek látszik.
*Pár óra múlva*
Alig, hogy befejeztük az ebédet, Jeremy már csöngetett is az ajtón. Az első olyan ebéd volt, ahol már hivatalosan is egy család voltunk. Pár rokon is beugrott. Néhányuk, illetve legtöbbjük szemében még mindig felfedezhető volt a kábultság minden jele. Világukat is alig tudták. Szerencsére, anya nem készített semmi nehéz ételt, így a tegnapi menü nem szerepelt az étlapon.
A társaságban szemmel láthatóan senki sem tudott a tegnap este csúf kimeneteléről. Jobb is. Így legalább megúsztam azokat a feltételezéseket, hogy Jeremy és én.
 Ki van csukva, hogy összejöjjek vele. A legutóbb, mikor egy barátságból lett szerelem... Nem végződött valami jól. Niallal ezt eljátszottuk. Nem akarom megint ugyanazt az utat végigjárni. Jelenleg, csak egy barátra van szükségem. Olyan valakire, aki meghallgatja a bajaimat. Jeremy ilyen. Bár kevés ideje ismerem, mégis megbízom benne. Lehet, hogy hiba, de nem érdekel. Per pillanat ő az egyetlen, aki kívülállóként talán másképp látja a helyzetet. Ő talán észreveszi azt, ami az orrunk előtt van. Ki tudja?

Széles vigyorral az arcomon köszöntöttem. Pár percnyi séta után megérkeztünk egy kis, eldugott fagyizóba. Ugyan pici volt, de mégis megvolt az a régi, retró hangulata. Nem kellett ide a nagy felhajtás, így is gyönyörű volt. Hagytam, hogy Jeremy válasszon fagyit. Nagyot úgysem tévedhet. Elvégre, majdnem minden fagyit megeszek. Nem mind a kedvencem, de ha kell letuszkolom a torkomon még az olyat is, amiben mazsola van.
Végül valami zöld krémes valamit hozott. Egész guszta volt, sőt kimondottan az volt. Örömmel falatoztam. Ahogy szemléltem a színét, ismét eszembe jutott a rejtvény, amit kaptam.
 Zöld A. Vajon mi vagy ki lehet az? Nem vagyok egy nagy Sherlock, így nem látom olyan tisztán át a dolgokat. Pláne most. Bár nem sírok, belül mégis fáj. Talán azért, mert másképp cselekedett Niall és más szavak hagyták el száját. Lehet, azért, mert nem adott választ. Nem mondta meg az okokat. Azt se tudom, hogy miért nem volt hajlandó felhívni. Még mindig ugyanazok a kérdések. Egyikre sem tudom a választ. Viszont valami azt súgja, összefüggésben vannak itt a dolgok. Mondjuk az is lehetséges, hogy egy kicsit az agyamra ment a telefonálgatás, illetve, hogy az agyam jelen esetben teljesen le van fagyva. Olyan hideg ez a fagyi, hogy 2 másodperc alatt beállt a teljes agyfagyás.
Jeremy hamar kiszúrta, hogy más tájakon járok. Aggódva fürkészte üveges tekintetem.
-Lucy, jól vagy? -vállamhoz kapott.
-Őszintén? -pillantottam fel. Bólintott. -Nem. Egyáltalán nem vagyok jól. Úgy érzem, minden kártyavárként omlik össze. -alsó ajkamba haraptam. A seb azonnal jelzett. Felszisszentem.
-Meséld el!
Felsóhajtottam, majd körbe néztem.
-Nem ez a legmegfelelőbb hely. -jegyeztem meg.
-Akkor már tudom is, hova menjünk. -elmosolyodott.
Hirtelen felállt. Elkapta kezem, majd engem is felrántott.
-Hova viszel? -tanácstalanul néztem körbe, mikor elhagytuk a cukrászdát.
-Majd meglátod. -válaszolta rejtélyesen.
 Még egy rejtély és agygörcsöt kapok. Örülnék, ha már végre valaki elmondaná mi a szitu, mert teljesen elveszítettem a fonalat.
Nem sokat gyalogoltunk, mikor egy motorhoz értünk. Jeremy egyértelműen jelzett, hogy szálljak fel mögé. Utoljára évekkel ezelőtt motoroztam, mikor Collin egyszer elvitt. Felejthetetlen volt.
Úgy tettem, ahogy kért. Derekát átöleltem. Egész testemmel hátának simultam. Nem éreztem magam veszélyben, sőt teljes volt a biztonságérzetem. Élveztem, ahogy a szél belekap a hajamba. Úgy éreztem, a gondjaim most nem tudnak utolérni. Viszont, minden jó egyszer véget ér. Megérkeztünk arra a helyre, ahol Jeremy reményei szerint megnyílok. Ott voltunk, ahol kárpótlást kaptam a kajámért. Leültem a peremre. Lábaim a semmi fölött lógtak. J mellém telepedett.

-Itt már senki sem hall téged, csak is kizárólag én. Most már mesélhetsz! -biztatóan rám mosolygott.
Felsóhajtottam, majd részletes beszámolót tartottam. Jeremy végig figyelt. Tényleg aggódott miattam. A szívén viseli a sorsom és ez nagyon jól esett.  Úgy éreztem, ő teljesen megért. Ő is mesélt a múltjáról és kiderült, hogy nem is olyan sokban különbözünk. Ahogy ott beszélgettünk, lassan lement a nap, s beköszöntött az éjszaka. London fényei kigyulladtak. Lámpák sokasága próbálta túlragyogni a csillagok hadát. Olykor-olykor ez sikerült is. Viszont egy reflektor sem képes ugyanazt az élményt visszaadni, mint egy éjszakai égbolt.
Miután rájöttünk, hogy ideje menni, Jeremy hazavitt a motorján. Visszafelé még sokkal jobban élveztem, mint mikor jöttünk. Szabad voltam. Leírhatatlan az az felszabadultság, ami akkor járta át az egész lényem.
 Ezt a napot mindenképpen meg kell ismételni. Jeremy mellett nincs időm szomorkodni. Nem is akarok. Épp eleget sírtam tegnap. Mára viszont már erős vagyok. Nem kerülök ismét a földre. Minden rendbe jönne, ha nem lenni itt ez a titokzatos rejtvény. Zöld A...