Luall?

Némán ültem az ágyamon. Töprengtem, vajon mit tehettem, mit mondhatott neki Blake amivel ennyire kikészítette.
Talán az igazat Gregről? De akkor miért akadt ennyire ki? Nem úgy volt, hogy az a célja, hogy elkapjuk azt a rohadékot? Ennek így totál semmi értelme sincsen. Pár nap alatt azért csak nem kerülnek olyan szoros barátságba, hogy ilyen nagyon megviselje a valóság. Legalábbis remélem. Másra sem vágyom jobban, mint összeveszni vele, vagy esetleg az összetört lelke darabkáit összeragasztani. Önző dolog, de életem első turnéján inkább a zenével és a rajongókkal szeretnék foglalkozni. Nem feltétlenül a drámázást választanám. De természetesen, nekem ebbe semmi beleszólásom sincs, mivel Blake már megint a hátam mögött kavart. Csak öt percre bíztam meg benne, de ugyanoda jutottam. Egyedül vagyok. 
Nem bírtam tovább ottmaradni. A felkelő nap első sugarai tűztek be az ablakon. Éppen elég energiához juttattak ahhoz, hogy a kezembe vegyem a dolgokat. Felpattantam helyemről, és a fejembe vettem, hogy addig nem nyugszok, míg Blake nem beszél velem őszintén.
Hosszú, nehéz és fárasztó menet lesz, de a célegyenesben Niall fog várni egy széles, szerelmes vigyorral arcán. Ezért pedig bármire képes vagyok. Bármire!! Ha kell páros lábbal rúgom ki Blaket, abban az esetben, ha tovább veszélyezteti a párkapcsolatomat a szöszivel. 

Céltudatosan elindultam, de hamar vissza is fordultam, mert rájöttem, a pizsi nem a legalkalmasabb egy ilyen beszélgetéshez. Gyorsan magamra kaptam egy bő, keresztes pulcsit, egy szürke farmert, meg egy bokacsizmát és már készen is álltam egy jó kis seggbe rúgásra.  
Végigjártam az egész buszt, de senkit sem találtam. Mindenki nyomtalanul eltűnt a buszról. Egy nagy, kissé elhagyatott kavicsos parkolóban álltunk meg. Kiszálltam a buszból, hogy körbenézzek, de csak a csupasz háztömbök falai bámultak vissza rám. Telefonom után nyúltam. Először Miat tárcsáztam, de nem jártam sikerrel. Csupán az üzenetrögzítő kapcsolt be. Sheivel, Peterrel, Blakekel, sőt még Niallal is hasonlóképpen jártam. Már kezdtem egy kicsit bepánikolni, mikor hirtelen egy ismerős arc bukkant fel. A sofőrünk volt az. Felsóhajtottam, majd odamentem hozzá.
-Bocsi, nem tudod, hova tűntek a többiek? -tudakoltam kétségbeesetten. Megrázta a fejét.
-Én is őket keresem. Elmentem egy kávéért, és mire visszaértem. A busz üres volt. -felelte, miközben kávéját kortyolgatta. Nem tűnt olyannak, mint akit nagyon megérinti az ügy. Lehet, egy kicsit örült annak, hogy van egy kis nyugta.
Idegesen a hajamba túrtam, majd folytattam a keresést. A közeli kávézókban kezdtem, elvégre mindenki koffeinfüggő a csapatból. Vénásan kellene néha beadni nekik a napi adagot.
Bármerre mentem, újabb falaknak ütköztem. Sehol se látta őket senki. Komolyan kezdtem elgondolkodni azon, hogy valamilyen kész átverésben szerepelek, és azért bújtak el.
  Ennyire szemetek azért csak nem lehetnek...
Tovább folytattam a szorgos keresést. Olyan volt, mintha megint 8 éves lettem volna, és éppen ipiapacsoztunk volna. Sosem voltam jó hunyó. Mindig is a rejtőzés mestere voltam, de a keresés...Hát az nem tartozott az erősségeim közé. Ez ekkor is megmutatkozott. Órákon keresztül sétáltam körbe-körbe a kávézókat, éttermeket, bárokat, parkokat járva mindenféle eredmény nélkül. Egyre jobban beleivódott gondolataim közé egy átveréses műsor.
Több, mint másfél órányi intenzív rohanás után, elértem a határomat. A lábaim ólomnehézségűvé váltak. Alig vártam, hogy végre leülhessek. Épp egy parkban voltam, úgyhogy kényelembe helyeztem magam egy öreg fűzfa alatt. Bámultam, ahogy a megsárgult leveleit könnyedén fújja tova az őszi, kissé csípős szél. Ahogy kémleltem a tájat egy közel padon ismerős formát szúrtam ki. Mintha a fájdalom csak múló érzet lett volna, felugrottam és az ülő ismerőshöz futottam. Lihegve, ezerkarátos mosollyal arcomon álltam meg előtte. Arcát gondterhesen tenyerei takarták. Előre dőlt, tartásán látszott a megviseltség, idegesség.
 Feltekintett rám. Szemei jéghidegek voltak. Összerezzentem. Gyomrom teljesen összeszorult. Nem bírtam állni tekintetét. A földet kezdtem bámulni.
-Niall, nem tudom, mit mondott Blake, de abban biztos vagyok, hogy meg tudjuk beszélni a történteket. -nehezen, de sikerült szemébe néznem. Homlokát ráncolva egyenesedett ki.
-Rendben. Akkor beszéljük meg. -mellkasa előtt szorosan keresztbe fonta karjait.
Jól olvastam testbeszédéből. Azonnal tudtam, lehúzhatom a WC-n a békés megbeszélésről szőtt ábrándjaimat.
Leültem mellé. Próbáltam egy kicsi közelebb húzódni hozzá, de szúrós pillantási láttán, inkább maradtam az eredeti helyemen.
-Niall, mi történt? Mit mondott neked Blake? -nehezen, de sikerült összeszednem gondolataimat annyira, hogy ezt a két kérdést feltegyem a rengeteg bennem kavargó közül.
Vállat vont.
-Bizonyára tudod. -vágta rá.
Rémes gondolatok fellege ereszkedett rám, ködként borítva el a racionális ötleteimet.
Annyira azért csak nem lehet szemét, hogy elárulta volna a csókot. Ezt még ő sem tenné meg. Márpedig valamivel sikerült teljesen kihoznia Niallt a sodrából. 
-Ha tudnám, nem kérdezném meg!
-Miért nem kérded meg őt? Elvégre úgyis olyan közeli a kapcsolatotok. -vettette oda.
Szívem összeszorult. Torkom száraz lett, és kaparni kezdett. Térdeim remegő táncot jártak.
-Mégis mi a francról beszélsz? -csattantam fel.
-Arról, hogy kikezdtél vele. -vágta rá. Hangjából tisztán kivehető volt a sértettség, a csalódottság, a düh. De ami a legjobban fájt, az undor. Undorodva méregetett, ami ellen semmit sem tehettem.
-Nem kezdtem ki vele. Ő volt az, aki rám mászott. -ellenkeztem, de arckifejezése nem változott. -Niall, sok mindent el lehet rólam mondani, de azt, hogy megcsaljak bárkit is, azt nem.
-Nekem nem úgy tűnt.
-Pont te beszélsz? Nem tudom ki smárolta le az ex barátnőjét Párizsban, miközben az állítólagos szerelme itthon várta! -eluralkodott bennem az indulat. Minden eddig rejtve maradt sérelmem a felszínre tört.
-George pontosan megjósolta, hogy ez lesz. -jegyezte meg.
-Mit jósolt meg? Egyébként meg mi köze is van hozzá?
-Azt, hogy nem leszel képes továbblépni. -hajába túrt, majd felállt. -El sem hiszem, hogy igaza lett. Mindenben.
-Én meg azt nem vagyok képes felfogni, hogy elhiszed amit mond. Vedd már észre, hogy ő nem az, akinek mondja magát! -én is felpattantam és mélyen a szemébe néztem. Villámokat szóró tekintetünk összeégett.
-Mégis mit akarsz ezzel? -zavarodottság suhant arcán át.
-Azt, hogy a neve nem George, hanem Greg. Azt, hogy ő az, aki már hónapok óta terrorizál. Azt, hogy ő küldte rág Alisont, és ő fellelős azért is, hogy Alison most kórházban fekszik. -olyan gyorsan hadartam el a mondataimat, hogy időközben elfelejtettem levegőt venni.
-Megmondta, hogy nem fogod kedvelni, de azért ezt nem gondoltam volna. -szemforgatása láttán elszakadt bennem minden cérna. Könnyek gyűltek a szemembe. Nem a düh, a szomorúság, vagy a harag okozta. Annál valami sokkal mélyebbről jövő érzések keveréke hozta ki belőlem. A csalódottság és a bűnbánat elegye tette ezt. Csalódott voltam, mert nem tudtam elérni, hogy Niall megbízzon bennem. Valamint bűntudatot éreztem, mert megbíztam Blakeben. Ha ő nem kavart volna be, minden sokkal egyszerűbb lett volna. A levelek segítségével könnyen magam mellé állíthattam volna Niallt, anélkül, hogy kiabálásban törtünk volna ki. De ez a hajó már elúszott, és a következő indulását egyenlőre nem ismertem.
-Nem az, hogy nem kedvelem. Egyenesen gyűlölöm! Tönkretesz mindent, amit eddig elértem. -felsóhajtottam. Próbáltam magam türtőztetni, de a sírás már fojtogatott. Nem adtam meg Gregnek ezt az örömöt. Ennyi önbecsülés még szorult belém, hogy ne adjam meg neki ezt a fajta élvezetet.
-Elég abszurd, amit kitaláltál róla.
-Mit mondtál? Kitaláltam? -hangom öt oktávot ugrott a döbbenettől. -Cseszd meg és nyisd ki a szemeidet! Nem veszed észre, mennyire manipulál téged? Képes volt egy hét alatt elérni, hogy neki higgy és ne nekem. -nem akartam elhinni, amit láttam. Nem Niall állt előttem, hanem egy báb. Egy marionettbaba, akit úgy rángat a bábmester, ahogy csak akar. Vége volt, és efelől nem voltak további kétségeim. Niall üres, semmitmondó tekintetén látszott, hogy ezt már eldöntötte rég. Mintha csak a megfelelő alkalomra várt volna. Emiatt a gondolat, sőt inkább tudat miatt, eltörött a mécses. Könnycseppjeim eleinte úgy csordultak végig arcomon, mint a nyári záporok cseppjei az ablaküvegen. Azonban, ahogy a vihar erősödik, úgy zokogásom is egyre inkább fátyollá állt össze arcomon. -Ha tényleg ennyire nem hiszel nekem, akkor ennek így nincs értelme. -szepegtem. Nem vártam meg míg bármit is mond. Féltem, talán még nagyobb sebet ejt lelkemben. -Tudod, én tényleg elhittem, amit egyszer mondtál. Azt hittem, közénk senki sem állhat, hogy legyőzünk minden elénk kerülő akadályt. De már látom, ez is csak egy rossz csajozószöveg volt, amit én könnyedén elhittem.

Futásnak eredtem. Sírva rohantam fel a buszra. Bevágódtam a kuckómba, ahol Niall egyik pólója fogadott. Az, amelyiket nekem adta azzal, hogyha valamelyikünk koncertezik és távol vagyunk egymástól, csak fel kell vennem, rá kell néznem és máris eszembe jut Niall. Az ötlet bevált. Eszembe is jutott, de csak a fájdalom kezdte mardosni szívemet.
Csak zokogtam. A lelkemet mardosó fájdalom elhomályosított mindent. Nem bírtam végiggondolni a történteket. Csak Niall arca lebegett szemeim előtt, mikor kiült rá az irántam érzett undora...

Őszi levél...

A hideg azonnal végigfutott gerincem mentén. Sikítani és rúgkapálni akartam, de egyiket sem bírtam. Greg a számra tette kezét, így megakadályozva bármiféle hangadásban. Másik kezével olyan szorosan fogott magához, hogy éreztem, ahogyan hevesen ver szíve. Térdem reszketni kezdett. Gyomrom görcsbe rándult.
-Elengedlek, ha megígéred, nem fogsz hangoskodni! -suttogta a fülembe. Nyakamat csikizte jéghideg lehelete. Bólintottam. Szép lassan, óvatosan vette le tenyerét ajkaimról.
-Mit akarsz tőlem? -azonnal ellöktem magamtól és szembe fordultam vele.
Hangosan felnevetett.
-Miért hiszed, hogy akarok tőled bármit is? Nem vagy te egy kicsit egoista? -egészen a hajtövéig húzta fel szemöldökeit. Legszívesebben ott helyben megpofoztam volna.
-Csak elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, nem ok nélkül jöttél. -keresztbe fontam magam előtt karjaimat, hogy visszatartsam magam az ütéstől.
-Ha olyan jól ismersz, mondd meg te, hogy miért jöttem! -nevetve leült az egyik fotelbe. -Hallgatlak!
-Nem tudom, miért jöttél, de azt igen, ha nem mész el, azt a fotelt feldugom a seggedbe! -ingerültségemet nem bírtam tovább elfojtani.
-Nem kell ilyen agresszívnek lenned. Ettől még nem ijedek meg. -vállat vont, és az asztalon lévő nasikban kezdett turkálni.
-Hogy jutottál fel a buszra? -szegeztem neki újabb kérdésemet.
-Kinyitottam az ajtót és feljöttem. -forgatta szemeit. Továbbra is a kajákat vizslatva figyelt. Mivel nem volt képes válaszolni a kérdésemre, elvettem előle a tálat. -Ez egy kicsit gyerekes, nem gondolod?
Vállat vontam.
-Te kezdtél gyerekesen viselkedni, én csak viszonozom. -beleharaptam egy kekszbe. -Ez valami isteni. Meg kellene kóstolnod...Vagy várj! Inkább mégse.
Greg arca elborult. Idegesen ugrott elém. Felvontam egyik szemöldököm, közben továbbra is a kekszemet majszoltam. Greg mélyen a szemembe meredt. Álltam pillantását. Elvigyorodott.

-Keménynek mutatod magad, de engem nem versz át. -közelebb lépett hozzám. Arcomban éreztem leheletét. Egy izzadságcsepp csordult végig arcomon. Nagyot nyeltem. Mutatóujjával két kulcscsontom közé bökött. -Belül viszont reszketsz, mint egy nyárfalevél az őszi viharban. Jobb ha vigyázol! A vihar közeledik és a heves szél könnyen leszakíthat az ágról. És egy elveszett levelet senki nem fog keresni, mert a fa képes helyette újat növeszteni.
Hátrébb léptem. Közelsége már túl közeli volt a számomra. A víz teljesen levert. Térdeim remegtek. Akárcsak a lelkem.
-Miért nem tudsz már végre mást zaklatni? Miért olyan jó neked az, hogy az én életemet teheted pokollá? -tovább hátráltam, de egy asztalba ütköztem.
 Greg ismét közel került hozzám. Egyik kezét derekam köré fonta. Magához rántott.
-Hogy tudnék lemondani a kedvenc játékszeremről?
-Ha a játékod vagyok, miért vonsz be másokat is? Nekik mi közük mindehhez? -tovább faggattam, mert éreztem, hogy kezd megnyílni. Nehezen, de végre esélyt kaptam, hogy valamit végre megtudjak. A nyomozások eddig nem vezettek célra. Csak az ilyen percekből indulhattam tovább. Az olyanokból, mikor szemtől szembe álltunk, kiterített kártyáink előtt.
-Ők csak kellékek. Nem igazi játékosok. -sziszegte nyakamba.
-Inkább játssz csak velem! -próbáltam szemébe nézni, de nem nagyon ment. Torkomban türemkedő csomó megnehezítette szándékaimat.
-Az úgy nem jó. Magadtól sose játszanál a szabályaim szerint. Muszáj téged ösztönözni valamivel. -önelégült vigyorral arcán válaszolt.
-Miért? Mégis mik a szabályok?
-A szabály egyszerű. -kis szünetet tartott, hogy így fokozza a feszültséget. -Csak át kell gázolnod mindenkin, és fel kell adnod mindent.
Nagyot nyeltem. A szám hirtelen csontszárazzá vált. Nem bírtam megszólalni, ami nálam ritkaságnak számított, mert nagyon jó beszélőkével vagyok megáldva. Végül összeszedtem magamat.
-És mi van akkor, ha nem eszerint játszok? -vontam fel egyik szemöldököm.
-Talán fel sem tűnt, de eszerint játszol már egy jó ideje. -válaszolta fagyos hangon.
-Az lehetetlen. Én nem gázolok át senkin. -vágtam rá.
-Tényleg? -közelebb húzott magához. Melleim nekipréselődtek izmos mellkasának. -És akkor mi van Jeremyvel, Blakekel, Niallal?
Értetlenül meredtem szemébe. Ismét elnevette magát.
-Egyiken sem gázoltam át.
-Ezt ők lehet, másképpen látják. -a fülemhez hajolt. -Legalábbis nekem máshogy mondták.
-Nem mondtak ők neked semmit! -csattantam fel. -Te csak itt hazudozol össze-vissza!
-Talán igazad van, de a talán nem megengedett ebben a játékban. Főleg nem nálad. Te mindig a rendes, egyenes válaszokat keresed. Azokért viszont meg kell dolgozni.
-Hogy szerezhetek konkrét választ? -szemeim felcsillantak a lehetőség hallatán.
-Csak ne mozdulj! -egyre közelebb hajolt hozzám.
Az agyam riadót fújt. Szerencsére az izmaim nem blokkoltak le. Ellöktem magamtól olyan erősen, amennyire csak tudtam. A fotelek közti asztalra esett.
-Ha még egyszer a közelembe mersz jönni, eltöröm a karodat! -teljesen kikeltem magamból.
Persze, ilyenkor Niall nem tud megjelenni. Pedig ezek után tuti vége lenne a nagy barátságuknak. 
-A játéknak csak egy befejezése lehet. Te és én. Nincs más opció. Húzhatod az időt, de a végeredményen ez még nem fog változtatni. -könnyedén talpra állt, s már előttem is termett. -Ja, és vigyázz, mivel fenyegetsz! Az ütőkártyák az én kezemben vannak. Ezt ne feledd el!
-Te meg azt ne feledd el, hogy a buszon három srác is van, aki szívestörömest törölné le az önelégült vigyorodat. -sziszegtem fogaim közül.
-Ha megtennék, az életüket pokollá tenném. És te azt nem akarhatod, igaz? Az túl önző dolog lenne. És te nem vagy olyan, aki átgázol másokon, vagy tévednék? Olyan lennél, mint én? Ugyanolyan aljas, egoista manipuláló? Elvégre, te megveted az ilyeneket, nem?
Minden egyes kérdése hallatán összerándult a gyomrom, miközben ő folyamatosan közeledett felém. Lassan, lépésenként haladt, így fokozva a feszültséget. Mire ismét hozzám ért, a gyomrom gombméretűvé szűkült össze. A víz teljesen kivert. Ujjaim bizseregni kezdtek.

Greg benyúlt a zakója alá és egy köteg levelet dobott le a földre. A hangjától összerezzentem.
-Ezeket neked hoztam. Igazad volt. Sosem jövök ok nélkül. -sarkon fordult, majd elindult a kijárat felé. -És még valami! A helyedben, ezeket nem mutogatnám a nagyvilágnak. Annál sokkal személyesebbek.
Intett, majd kisétált. A földre rogytam, hogy kibontsam a leveleket. De amint a kezembe vettem őket, megfagytam. Nem volt elég merszem ahhoz, hogy megnézzem, mit is rejt valójában. Féltem attól, mit találok. Mikor legutóbb levél érkezett Gregtől, Alison kórházba került. Rettegtem attól, hogy ez a tucat levél, vajon hány ember épségébe került.
Nagyot nyeltem. Felkaptam a régi borítékokat és megindultam feléjük a kis zugomba. Félúton jutott eszembe, hogy ott viszont Niall vár, ezért útközben az egyik szekrénybe, mélyen a ruhák alatt rejtettem el a papírokat. Nem akartam, hogy bárki is meglássa. Nem voltam eléggé felkészülve, hogy valakivel vitába szálljak tartalmuk miatt.
Niallhoz siettem. Szembe jött velem Blake boldog mosolyra húzta száját.
Ezek szerint jól ment a beszélgetés. Megtudott pár dolgot Gregről. Tökéletes!
Befeküdtem Niall mellé. Mélyen hajába túrt. Arcát aggódó ráncok barázdálták. Összevontam szemöldökeimet. Kémlelni kezdtem arcát, de eltolt magától. Nem szólt semmit, csak kiszállt a kuckóból és elsétált. Utána indultam, de rám szólt.
-Maradj itt! Szükségem van egy kis egyedüllétre! -hangja komoran csengett és jéghidegen. Hajamba túrtam. Összefontam karjaimat, és néztem, ahogy elsétál.
Mégis mi történhetett? Blake! Ha ő mondott neki bármit is, megfojtom! Ha elmondta a csókot...Mindennek vége...

Tárgyalások ideje

-Nem hiszem el, hogy ekkora marha voltál! -Shei üvöltése rázott fel álmomból. Fáradtan dörzsöltem meg a szememet.
A turnébusz nagyszerű dolog, de most, hogy pár plusz utast is felvettünk, a légkör kezd fojtogatóvá válni. Mióta Collin megjelent, Shei állandóan idegeskedik. Folyton veszekednek. És ha ez még nem lenne elég, Greg is a nyakamon maradt. Szerencsére Peternek is szálka a szemében, így legalább őt nem kell kerülgetnem a buszon. Más sem hiányzik, minthogy testközelbe kerüljünk. 
-Már megint tépik egymást? -ült fel az ágyon álmosan Niall. Felé fordultam és elmosolyodtam. Legalább mi nem veszekszünk. 
-Igen. Nem tudom Collin mivel húzta fel ennyire Sheilat, de jobb lesz ha térdre ereszkedik és úgy kér bocsánatot, különben Shei a busz elé fogja lökni. Ebben biztos vagyok. -feleltem nyugodt, közömbös hangon. Semmi kedvem sem volt belefolyni a balhéjukba, de nem bírtam volna ki több ilyen hajnali ötös ébresztőt. -Megyek és beszélek velük. -egy puszit nyomtam a szöszi szájára.
-Jó, de vigyázz! Nehogy te legyél utána meg a ludas!
Bólintottam.
-Ne félj! Tudok magamra vigyázni. Náluk nagyobb gondokat is leküzdöttem már. -vállat vontam. Szelíd mosollyal ugrottam ki a kis kuckómból.
A busz zötyögés nem éppen segített eljutni Sheiék szobájába. Pláne, hogy még egy kellemetlen személyen is át kellett vergődnöm.
-Blake, korán van még. Épp elég nekem Sheilaék veszekedése. Muszáj neked is itt rontanod a levegőt? -oké, lehet, hogy kicsit bunkó voltam, de egyszerűen nem volt elég lelki erőm ahhoz, hogy még az ő képét is nézegessem. Eléggé tenyérbemászó. Ráadásul Niall is a buszon tartózkodott, így semmi kedvem nem volt megismételni az induláskor történteket.
-Ha nem vennéd észre, éppen te vagy az, aki rontja itt a levegőt. Nem akartam beléd kötni, de mint látszik, te nem bírod megállni, hogy belém ne rúgj! -arrogáns hangneme hallatán a szemeim vérben kezdtek forogni.
-Ide figyelj! Megbíztam benned, de te, hogy is mondjam...-gondolkodó fejet vágtam. -lesmároltál, mikor nekem barátom van. Bocsi, ha ideges leszek attól, ha meglátlak. És nézz már rá az órára! Még csak öt óra van. Kettőkor feküdtem le, alig aludtam, Greg Niall közelébe férkőzött  és még a te képedet is néznem kell. Úgyhogy, bocsi, ha beszólok, nem szándékos, csak elég stresszes mostanság az életem. -hadartam el egy levegővel. Megpróbáltam ellépni Blake mellett, de megragadta a karomat és visszarántott.
-Azt mondtad, Greg Niall közelében van? -arcán az idegesség és az aggódás táncolt.
-Igen azt. -elrántottam a karomat. -De nem kell aggódnod! Majd én megoldom. -próbáltam tovább menni, de nem hagyott.
-Lucy, ez már túlnőtt rajtad. Nem vagy képes egyedül visszatartani Greget.
-Akkor mégis mit tegyek? -fakadtam ki. -Megbíztam benned. Kétszer is, de te mindkét alkalommal hátba szúrtál. Még mindig azt várod, hogy elhiggyem, segíteni akarsz mindenféle hátsó szándék nélkül?
Blake lesütötte a szemét. Arcára a bűntudat vékony, de súlyos lepelként szállt.
-Tudom, hogy hibáztam. Elismerem. De te is nagyon jól tudod, ha Greg egyszer kiszemel valakit, nem száll le róla, amíg ki nem csinálta teljesen. -felsóhajtott. -Most te vagy az áldozat. A szeretteiden keresztül támad meg. És azt hiszem, az egyik legsebezhetőbb pontodat tartja most a markában.
-Niallt. -fejeztem be helyette.
-Pontosan. Nem kérem, hogy bízz bennem, de hagyd, hogy segítsek! -mélyen szemeimbe nézett. Megragadta mindkét vállamat.
Az agyamon milliónyi gondolat futott végig. Vajon bízhatok benne? Nem akar megint átvágni? Mikor fog ismét lesmárolni? Ha megteszi, Niall vajon meglátja? Greg tud arról a csókról? 
De a legfőbb kérdés az volt: Vajon melyik oldalon áll? 
-Nem bízom meg benned, de tudom, hogy te vagy az egyetlen, aki segíthet megmenti  szeretteimet. -egy elszabadult tincset a fülem mögé tűrtem.
-És téged is. -tette hozzá alig hallhatóan.
-Nem hiszem el, hogy már megint ezt csinálod! -hallatszott a busz végéből Sheila kiabálása.
-Azt hiszem, nekem mennem kellene. -mutattam a hang irányába. -Te addig próbálj meg beszélni Niallal! Tudd meg, mit mondott neki Greg! -Sarkon fordultam és elindultam barátnőm és unokatesóm szobája felé. -Ó! Még valami! Niall úgy tudja, hogy Georgenak hívják. Egyenlőre hagyjuk meg ebben a hitében.
-Értettem. -katonás pózba vágta magát, amitől bennem kitört a nevetés.
Jókedvem viszont gyorsan alább hagyott, amint meghallottam Shei hangját. A szívem összeszorult hangja hallatán.
Mégis min képesek ennyit veszekedni? Esküszöm, ha valami baromságon vesztek össze, lelököm mind a kettőt a busz tetejéről. 
Az ajtóhoz értem. Lenyomtam a kilincset, de nem jutottam be. Bezárták.
Hát persze. Nehogy valaki megzavarja őket a meghitt ordibálásban. Megfojtom őket. 
Amilyen erősen csak tudtam, vertem az ajtót.
-Shei, nyisd ki de azonnal! -mivel nem jött válasz, még erősebben és még hangosabban folytattam. -Hallom, hogy bent vagytok. Sőt, az igazság az, hogy mindenki hallja. Esküszöm, még London is a ti vitátokra ébredt. -hiába minden szó, az ajtó csakugyan zárva maradt. Na ekkor ment fel az agyamban a pumpa. -Nyissátok ki ezt a rohadt ajtót vagy rátok töröm!
Több sem kellett. Sheila kisírt, vöröslő szemekkel nyitott ajtót. Amint megláttam, a nyakába ugrottam. Szorosan magamhoz öleltem, hogy érezze, mellette állok. Collinra szegeződött tekintetem. Szemei szintén vörösek voltak. Pilláin könnycseppek csillogtak. Kicsit eltoltam magamtól Sheit, csak azért, hogy mélyen szemébe tudjak nézni. Tekintetünk összekapcsolódott. Szinte én is éreztem a fájdalmat, ami benne szunnyadt.
-Mi történt? -hangom lágy volt, de erőt sugárzott.
Megrázta a fejét.
-Nem számít. Majd megoldjuk. -jegyezte meg szinte némán.
-Hajnali öt van. Ha meg tudnátok oldani, már nem ordítoznátok, hanem régen az ágyban feküdnétek...Ruha nélkül.
Barátnőm arca teljesen elvörösödött. Oké, övön aluli volt, de muszáj volt valahogy oldani a feszültséget. Szinte vághatóvá tette a levegőt.
-Lucy, ez a mi gondunk. Maradj ki belőle! -szólt közbe Collin. Hanghordozására alig ismertem rá. Velem szemben még soha nem volt ilyen indulatos.
-Nem maradok ki belőle. Tudod miért? Mert egy, Shei a legjobb barátnőm, kettő, te pedig az unokatesóm vagy, így ha bármi baromságot csinálsz, jogom van jól seggbe rúgni téged.
Az arcom meg se rezzent. Halálosan komolyan gondoltam minden egyes szót.
-Lucy, kérlek...-Shei megpróbált lebeszélni, de hiába próbálkozott.
-Szóval, mi a vita tárgya? -keresztbe font karokkal leültem velük szemben.
-Már mondtam, hogy nem a te dolgod! -Collin szemei dühödten meredtek rám. Nem különösebben foglalkoztam vele.
-Én meg már mondtam, leszarom. -körbe néztem a szobában. Bár veszekedtek, semmi nyoma nem volt annak, hogy a helyzet eldurvult volna. Hatalmas kő esett le a szívemről. -Akkor még ma elmesélitek, vagy minden szót, úgy kell majd kirángatnom a szátokból?
-Azon veszekedtünk, hogy miért rúgták ki Collint az egyetemről. -törte meg a nehéz, kínos csendet.
-Na, ezt én is szívesen meghallgatom. -az említett fél felé fordultam. -Szóval?
-Nem tartozik rád! Jobb lenne, ha a saját kis dolgaiddal foglalkoznál, ahelyett, hogy beleásnád magad mindenki más magánéletébe! -förmedt rám.
Nem vagyok, sőt soha nem is voltam az erőszak híve, de abban a pillanatban elszakadt bennem valami. Nem bírtam magam türtőztetni.
-A rokonom vagy! Bátyámként tekintek rád. Ha nekem nem, hát kinek van köze a történtekhez? -éreztem ahogy a könnycseppek csípni kezdték a szemeimet. Erősnek kellett maradnom. Összeszedtem magamat. -Ide figyelj! Most a mi buszunkon vagy, és ha nem vagy hajlandó elmondani végre, mi is áll a kicsapásod hátterében, a következő buszmegállóban kiteszünk. És után mehetsz nyavalyogni, ahova csak akarsz!
Shei és Collin szemei is elkerekedtek. Egyikük sem hitte, hogy így ki tudok magamból kelni. Hát igen. Ezt teszi a korai kelés, a kialvatlanság, Greg. Collin lesütötte szemeit. Mintha tényleg bűntudatot érzett volna.
-Hajlandó vagy mesélni, vagy megvárod míg újra képen töröllek? -indulataimat már nem tudtam kezelni.
-Az egész egy bulival kezdődött. -leült egy székre. Nekünk is jelzett, hogy kövessük a példáját. Megtettük. -Elmentünk egy nem rég nyílt szórakozóhelyre. Remekül éreztük magunkat. Már elindultunk hazafelé a bandával, mikor pár srác hozzánk csapódott. Túl részegek voltunk ahhoz, hogy felfogjuk mire is kérnek minket.

-Mit kértek? -kíváncsian előredőltem. Sheilara pillantottam. Arca elborult. Ekkor jöttem rá, ő már tudta.
-Azt akarták, hogy mikor bemegyünk a suliba, keressünk meg pár srácot és adjunk át nekik pár zacskó cuccot. -hangja megremegett. -Mivel részegek voltunk, mi is kipróbáltuk. Nagyon ütött. A zsebünkbe tettük a maradékot, amit továbbítanunk kellett. -kezei remegni kezdtek. -Annyira bepörögtünk, hogy már azt sem tudtuk, mit csináltunk. Őszintén, nem emlékszem, mit tettünk. Az utolsó emlékem az, hogy elindultunk az egyetem felé. Majd ez ezt követőben már a rendőrség egyik cellájának padlóján feküdtem. Meglehetősen nyúzott állapotban.
Nem tudtam mit mondjak. Most először szóhoz sem jutottam. Azonnal levágtam, mi történt. Mert már én is átéltem ezt a fajta emlékezetkiesést. Miamiban. Azokat az órákat, azóta sem kaptam vissza, bár folyamatosan kísértenek Greg formájában.
-Mit mondtak a rendőrök? -nagy nehezen azért sikerült összeszednem magam.
-Azt, hogy betörtünk a suliba. Vagyis csak engem találtak ott. A többiek valahogy megléphettek. -felelte halkan.
-Ezért nem beszélsz Jackkel? Ezért jöttél el onnan? Csalódtál benne? -hirtelen kérdések százai rohamozták meg a fejem.
-Nem tudom. Talán.
-Collin, segíteni szeretnénk. -Shei szelíd hangja megnyugtatta a fiút.
-Nem tudom, hogy sikerül-e újra megbíznom Jackben. Otthagyott. Elmenekült. Engem pedig kirúgtak.
Megtört. Egyértelműen látszott, hogy teljesen magába zuhant. Oldalba böktem Sheilat, de nem kellett noszogatás. Alig, hogy hozzáértem, már ment is oda hozzá. Magához ölelte. Sírni kezdett a vállán. Halványan elmosolyodtam, majd kihátráltam a szobából.
Ahogy kiértem, továbbra is hátrafelé lépkedtem. Hirtelen két kéz fonódott a derekam köré.
-Niall, engedj el! -nevetve ficánkoltam.
-Nem talált...

Heló, Lucy!

-Haló? -kaptam fel a telefonom, miközben siettem a színpadra. -Tessék? Niall? Figyelj, alig hallok valamit. Épp kezdődik a koncert. -a kezemet a készülékre tettem, de még így sem volt világos, mit is mondott. Valami olyasmit, hogy holnap beugrik. -Jó rendben. Akkor holnap. A koncert után felhívlak. Szia!
Mivel már csak alig egy percem volt kezdésig, és még mindig köntösben voltam, kénytelen voltam rohanni. Mikor kiértem a közönség már hangosan tombolt.
-Heló, Birmindham! Remélem már izgatottak vagytok! -integetve, ezer karátos mosollyal köszöntöttem őket. -Készen álltok? -kérdésem nem csupán a rajongóknak, hanem a színpadon állóknak is szólt. Mindenki bólintott, míg a közönség soraiból hangos sikoly jelezte a választ. -Akkor kezdjünk is bele!
Beálltam a helyemre. A forgató könyv a szokásos volt...elméletileg. Mivel mi meg nem igen bírjuk a szürkeséget, úgy döntöttünk, kicsit átszervezzük az egészet. A betervezett táncos részek helyett inkább ugráltunk, futkostunk, énekeltettük a közönséget. Sőt, még a színpadról is lemásztunk, mert ott fent túl meleg volt. Én pedig ki nem állhatom a fullasztó hőséget. Szerencsére a rajongók kedvesek voltak. Senki sem próbált meg megdobálni minket, vagy bármi hasonló. Ha ez megtörtént volna, valószínűleg az lett volna az utolsó alkalom, hogy 3 méternél közelebb mentünk a rajongókhoz. Ki sem bírtam volna. Inkább átverekedtem volna magam az őrökön, minthogy mint egy kiállítási tárgy, csak távolból legyek szemlélhető. Ki van csukva!!
A koncert után még fotózkodtunk, illetve aláírásokat is osztottunk. Úgy elszaladt az idő, hogy már éjfél is elmúlt, mire a hotelszobákba visszamentünk. Nem foglalkoztam senkivel és semmivel. Úgy ahogy voltam, bedőltem az ágyba és mély álomba szenderedtem pár rövid másodperc alatt.
-Niall! -riadtam fel pár órával később.
Elfelejtettem felhívni, pedig megígértem neki. Hogy lehetek ekkora barom? 
A mobilom után nyúltam, hogy először az időt ellenőriztem. Hajnali hármat ütött az óra. Ekkor vettem észre, hogy pizsiben fekszek betakarva.
Oké, akkor ezt hogyan is hoztam össze? Tudtommal nem vagyok alvajáró, és arra sem emlékszek, hogy átöltöztem volna. Viszont ha nem magamtól lőttem fel a pizsit, akkor ki volt az? Ez azért elég bizarr. Mindegy. Ahhoz már túl késő, vagy éppenséggel korán, attól függ honnan nézed, van, hogy felhívjam Niallt. Majd reggel. Annyira azért csak nem lehet sürgős. 

A korai napsugarak könnyeden szöktek be nyitott ablakomon. Fáradtan dörzsöltem ki szememből az álmosságot. Az éjjeli szekrényemre pillantottam. Szemem egy bögrén állapodott meg. A csészében még gőzölgött a frissen főtt kávé. Kezembe vettem, majd egy nagyot szürcsöltem belőle, hátha az felráz majd egy kicsit. Mellém raktam, míg én kifelé bámultam az ablakon.
Kinyitottam, mikor megjöttem? Vagy az volt, aki a kávét is hozta? Most komolyan, mikor öltöztem át? Az utolsó emlékem szerint, keresztbe fekszek az ágyban tornacipőben, tunikában és cicanadrágban. Ezektől mikor szabadultam meg? És hova is tűntek? 
Zavartan mértem fel a szobát. Minden rendben volt, bár a ruháimat sehol sem láttam. Az apró gondolat, miszerint a fellépő ruhában aludtam el, nem hagyott nyugodni. Felállt a szőr a hátamon, ha arra gondoltam, valaki hozzám nyúlt álmomban, vagy esetleg alvajáró lettem.
Próbáltam nem paranoiássá válni, így elmentem letusolni. Minimum fél órán át tartózkodtam a fürdőben, míg letusoltam, megfésülködtem, fogat mostam és sminkeltem. Sminknek csak egy kis természetes színt tettem fel és egy vékony tusvonalat húztam a szempilláim tövében. Éppen csak annyira látszódott, hogy a szememet egy kicsit kiemelje.
A törülközőmet magam köré csavartam és úgy léptem vissza a szobába. Elég nagy meglepetés fogadott. Niall ült az ágyamon, kezében egy csokor virággal. Szokásához, vagy éppen az én ízlésemhez híven, narancssárga rózsák virítottak markában. Széles vigyorral az arcomon futottam oda hozzá.
-Niall! -a nyakába ugrottam, nem törődve a virágokkal. -Úgy hiányoztál!
-Te is nekem! El sem tudod képzelni, mennyire. -puha ajkát enyémre tette. Csókja lágy volt, de szenvedélyes. Szívem lékkalapácsként dübörgött mellkasomban. Ugyan nem telt el sok idő, mégis csókja nélkül egy örökkévalóságnak tűnt az egymástól távolt töltött idő.
Mikor elváltunk egymástól, megigazítottam törülközőmet, mert egy kicsit lecsúszott. Niall megköszörülte a torkát. Kíváncsian néztem, mire készül. Mellé ültem, ő pedig felállt.
-Szeretnék neked valakit bemutatni. -szólalt meg végül. Arcán látszott, hogy zavarban van. Az okot nem értettem. Lehet, hogy a hirtelen jött törülközős mutatványom rémisztette meg ennyire?
-Rendben. Benne vagyok, hogy találkozzunk, csak...-végigmutattam magamon. -Először inkább felöltöznék. Ha nem bánod.
Közelebb lépett és egy puszival tudatta válaszát. A bőröndömből kikaptam egy hősszúgatyát, egy pólót és egy pulcsit. Gyorsan felöltöztem. Mire kiléptem, az idegen már a szobámban tartózkodott. Arcán önelégült vigyor ült. Borostás arcát, göndör, vöröses fürtjei azonnal felismertem.
Greg!
Agyamban mintha egy sziréna kezdett volna üvölteni. Minden egyes izmom azt kiabálta, tűnjek el és vigyem Niallt is. Tudtam, most azonnal kellene a rendőröket hívnom, és beavatnom Niallt, de biztos voltam abban is, nem tehetem meg. Ha Greg ennyit kockáztatott azzal, hogy idejött, bizonyára tartogatott valami meglepetést.
Torkom csont szárazzá vált. Egy különös fojtogató érzés kezdett eluralkodni rajtam, ahogy mélyen a szemembe nézett. Éreztem, ahogy kezeim apró, egyenleten rándulásokkal mozog az oldalamon. Szívem elfelejtett dobogni.
-Heló, Lucy! -lépett felém, a kezét nyújtva. -Örülök, hogy végre megismerhetlek. A nevem Geroge.
Azonnal kapcsoltam. Szóval álnevet használsz, te mocsok! Arcomra erőltettem a legemberibb mosolyom, ami ismerjük be, inkább elment fenyegető vámpír vicsorgásnak. Kezet fogtam vele.
-Számomra a megtiszteltetés! -nyögtem ki végül. Szeme játékosan csillogott. Határozottan élvezte, hogy nála van a helyzeti előny.
-Mit szólnátok, ha elmennénk reggelizni? Úgy tudom, itt isteni villásreggelit csinálnak. Na, benne vagytok? Legalább egy kicsit meg tudjátok egymást ismerni. -lelkesedett Niall, miközben magához ölelt.
Ismerjük mi már egymást. Ha tudnád mennyire. Bárcsak most találkoztunk volna először. 
-Remekül hangzik. Én benne vagyok. -vágta rá kicsattanó életkedvvel Greg, vagy George?
Kérdőn néztek rám. Megvontam a vállam.
-Mondhatok ellent egy ilyen ajánlatnak? -nevettem el magam.
A szöszivel összekulcsoltuk ujjainkat, miközben az "ördög fia" mögöttünk baktatott. Legszívesebben kilöktem volna az ötödikről, de Niall miatt nem tehettem meg. Elég érdekes helyzetet teremtettem volna vele.
Mire leértünk, a legtöbben már megreggeliztek, így csak mi hárman tartózkodtunk az étteremben. A dekoráció gyönyörű volt. Élővirágokkal díszített helyre csöppentünk. A falak kiviszínben pompáztak, amiken keresztbe fekete falmatrica futott. Ahogy a zöld növények közrefogták a mintát, mintha egy másik világba csöppentünk volna bele. Ámulattal figyeltem a kidolgozott formákat, amik az asztalterítőn, sőt még a székeken található párnákon is megjelentek.
Háromszögben ültünk le. Velem szemben ült Greg, már ha ez az igazi neve. Megpróbáltam nem elevenen megégetni tekintetemmel....Nem sikerült.
-Szóval George, mit is csinálsz szabadidődben? -kérdeztem nyájas hangon. Persze a másik ember életének a tönkretételén kívül. 
-Egy művészeti főiskolára járok. -felelte. Niall rám nézett. Arcán széles vigyor ült. Értetlenül tekintettem vissza rá.
-Ő is művész, mint te. -jegyezte meg szöszi barátom.
Persze, művészet idegileg kicsinálni a másikat. 
-És milyen szak? -kíváncsiskodtam tovább. Bár nem hittem, hogy igazat beszél, mégis valami felkeltette a figyelmemet.
-Fotózás. Fotós szeretnék lenni. -lesütötte fejét, mintha zavarba jött volna. Olcsó trükk, én is sokszor használom. -Imádok fotókat készíteni az emberekről. Számomra ez jelenti a mindent. Olyan, mint nektek az éneklés.
-Támadt egy ötletem! -kiáltott fel Niall, majd felém fordult. -Mi lenne, ha George csinálna rólatok majd egy fotósorozatot? -szeme csillogott az izgatottságtól.
Mi van? Niall, megvesztél? Képes lennél ennek a betegnek a kezére adni? Köszi! Én is téged! 
-Persze. Remek ötlet. -színleltem a lelkesedést. -Hoznál nekem valamit enni? Addig megbeszéljük a részleteket. -Niallra kacsintottam, aki örömmel teljesítette a kérésemet. Közelebb hajoltam Greghez, aki addigra már éppen evett. -Elárulnád, hogy mit akarsz, Greg? Kezdenek az agyamra menni az idióta játszmáid! -nem bírtam tovább leplezni haragomat, idegességemet.
Hangosan felnevetett.
-Ne legyél úgy oda! Még csak most kezdett izgalmassá válni a dolog. -bekapott egy szelet húst. -Amúgy meg nincs takargatni valód Niall előtt, nem? Vagy tévedek?
Izomból bokán rúgtam. Legszívesebben a villáját is két szeme közé szúrtam volna.
-Niallnak ehhez semmi köze.
-Ó, dehogy nincsen! A barátod, szereted, így köze van hozzá. Ő a legfontosabb szereplő. -visszatért borostás arcára a már általam jól ismert önelégült vigyor, amitől még a gyomrom is felfordult.
-Hagyd ki a barátaimat ebből az egészből! Értem, hogy engem ki akarsz csinálni, de nekik ne árts! Ők nem tettek semmi rosszat. -alig bírtam uralkodni a hangomon.
-Ez kezd már unalmas lenni. -színpadiasan ásított egyet. A düh ködként borult rám. -Az ajándékom, hogy tetszett?
-Undorító vagy! Bárki is legyél! Nem értem, hogyan lehetséges, hogy még szabadon járkálsz. -idegesen a hajamba túrtam.
-A barátaim segítenek. -vágta rá.
-Barátok? -hökkentem meg. -Vannak barátaid? Neked?
-Még szép. -szünetet tartott. Amolyan vihar előtti csend féleség volt. -Elvégre mi is azok vagyunk, nem?
-Előbb ennék meg egy kiló gombostűt, minthogy...
-Ssss! -csitított. Oldalra pillantott. Azonnal vettem. Niall közeledik.
-Lemaradtam valamiről? -kérdezte lelkesen Niall, miközben lerakta elém a reggelimet, majd mellém huppant.
-Nem. Dehogy! -vágtuk rá egyszerre.
-Ejha! Hamar egy hullámhosszba kerültetek. Mintha már régóta ismernétek egymást. -jegyezte meg, majd egy hatalmas szendvicset kezdett el falatozni.
Niall, ha te tudnád...

Trailer (n.r)

Szióó!
Ma egy nagyon kedves lánytól kaptam egy emailt. Pár napja vettem fel vele a kapcsolatot, mert azt láttam, hogy videókat készít különböző blogokhoz. Gondoltam megkérem, csináljon nekem is egyet. Elvégre, miért is ne? Egy kis változatosság nem árt. Ma megkaptam a már elkészült videót, amit feltett Youtube-ra, és egyszerűen hihetetlen lett. Imádom! Nagyon tetszik és szerintem el is kapta a blogom lényegét. Remélem nektek is tetszeni fog. :)
https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=3ruuEtXMx_0
<---Itt tudjátok megnézni a videót, de majd oldalra is kiteszem. :)
A kész videóért köszönet jár Simovics Nikinek :D Köszönöm szépen, hogy megcsináltad.
http://fanfictrailer.blogspot.sk/ <--Ha van köztetek blogger, itt tudja felvenni a kapcsolatot
https://www.facebook.com/OneDirectionKepek <--Vagy esetleg itt Facebook-on.
Köszönöm még egyszer, hogy megcsináltad Niki! Profi vagy! :D
Ha tetszett nektek a videó, osszátok meg, lájkoljátok, írjatok megjegyzést! :)
xoxo,
Luca
U.I.: Ne feledkezzetek meg a ma érkező új részről sem ;)

Visszatérés

-Rendben, akkor Lucy te állj ide! Shei, egy lépést előre! Mia, még egy kicsit jobbra! Rendben. Így tökéletesen fogtok mutatni a színpadon. -Jessica, a legfőbb koreográfusunk terelgetett minket jobbra-balra.
A ma esti koncerttől jobban be van zsongva, mint mi. Egész nap próbálnunk kellett, holott tudja, úgysem fogjuk követni az utasításait. A színpadon mi inkább csak lazulni szoktunk.
-Azért levegőt majd vehetek vagy az is meg van határozva, hogy mikor esedékes? -forgattam szemeimet, majd leültem az egyik székre. A lábaim már fájtak az egész napos rohangálástól és táncolástól. Imádtam Jessicat, de jelen pillanatban legszívesebben megfojtottam volna.
-Lucy, gyere vissza! Nem fogod tudni a lépéseket. -Jessica hangja oktávokat ugrált. Megpróbált felszedni engem a székből, de mintha odaláncoltak volna. Meg sem mozdultam. -Ne hülyéskedj már! Ez egy fontos este. A rajongók számítanak rád.
-Pontosan. Rám számítanak, és nem az erőltetett koreográfiára. -azonnal megbántam, hogy kimondtam. Lesütött szemekkel állt előttem. -Jessica, figyelj, sajnálom! Nem kellett volna ilyeneket mondanom, de tudod, hogy boldogulunk a színpadon. Önmagunkat adjuk és ez az amit a rajongók annyira szeretnek. -megsimogattam a karját. Felnézett rám, és elmosolyodott.
-Tudom, csak aggódom. Nem szeretném, ha összeesnétek vagy leblokkolnátok ott fenn.
-Csak akkor fogunk összeesni, ha még tovább erőlteted a táncot és nem kapunk kaját. -felpattantam a helyemről. -Ti nem vagytok éhesek?
-Ó, dehogynem! -kiáltotta Mia. Nem csalódtam benne. Hármunk közül ő evett a legtöbbet és még így is a legkisebb volt. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de igazán megtaníthatná nekem is. Én ha eszek egy kocka csokit, már híztam 5 kilót. Ő pedig megeszik egy hamburgert, egy gyrost, majd desszertnek még egy tortát is benyom, mégsem látszik meg rajta.
-Mit eszünk? -csillant fel Shei szeme is. Jessica felé fordultam.
-Mit eszünk? -a kíváncsiság engem is magával ragadott.
-Van egy isteni kínai büfé nem messze innen. A szezámmagos csirkéjük verhetetlen. -elnevette magát.
-Indulás! -a táncosok és a zenekar felé fordultam. -Ugye, ti is jöttök? -nem igazán kérdeztem. Olyasféle, "most-velem-jöttök-vagy-végetek" arcot vágtam. Meg is ijedtek tőle.
-Még szép, hogy megyünk! -Nick átvetette egyik karját a nyakam felett.
Kisétáltunk az ajtón, de azonnal vissza is tántorodtunk. A kijáratnál hemzsegtek a fotósok.
-Nem úgy volt, hogy a paparazzókat nem engedik be? -vállam fölött hátra pillantottam. Mindenki csak a vállát húzogatta. -Ez esetben, kénytelenek leszünk kiszökni. -Nickkel együtt fordultam meg. Átvágtam a többiek alkotta tömegen és egy kis eldugott ajtón vezettem ki a csapatot. Sokáig kacskaringóztunk a szűk kis folyosók közt mire megtaláltuk, de végül sikerült -Remélem itt nincsenek annyian. -jegyeztem meg halkan. Nick felnevetett. Összeráncolt homlokkal tekintettem fel rá. Majdnem két méter magas volt, így mellette még én is eltörpültem. -Mi van?
-Semmi. Csak...-újabb nevetésroham tört rá. Oldalba böktem.
-Csak?
-Nem hittem volna, hogy pár fotós ennyire meg tud rémiszteni. -szinte fulladozott a röhögéstől.
-Hogy te mekkora egy genya vagy! -nevetve ellöktem magamtól, de hosszú karjaival visszarántott. Majdnem a földön kötöttem ki, de persze még idejében megfogott.
-Nem illik egy barátra ilyet mondani. Apukád nem tanította meg?
Kérdése hallatán arcomra fagyott a mosoly. A jókedv, mintha sosem lett volna. Elpárolgott lelkemből.
-Az apámtól csak annyit tudtam megtanulni, hogyan tegyem tönkre a családomat. -elléptem Nick mellől. Tapinthatóvá vált a feszültség.
-Hé! Lucy! Én sajnálom. Nem tudtam, hogy...
-Hogy mi? Hogy egy szemétláda, akit nem érdekel más csak az, hogy mindig legyen mellette egy fiatal tyúk, akivel ágyba bújhat? -csattantam fel. Ideges voltam, de sokkal inkább csalódott. Nem Nick miatt éreztem ezt, hanem magam miatt, hogy még mindig nem tudok a történtekről higgadtan beszélni. -Nem kell azt sajnálnod, ami nem a te hibád. -egy halvány mosoly futott át arcomon. Egy álarc, amit ilyen esetekben tettem fel. -De ezt most inkább hagyjuk! Éhen pusztulok!
Nick bólintott. Hiába próbáltam próbáltam helyre hozni az iménti kirohanásomat, Nick már nem engedett közel magához. Mintha egy láthatatlan fal keletkezett volna köztünk.
Király' Mínusz egy barát. 
Mivel nem akartunk túl nagy feltűnést kelteni, gyalog mentünk. Amivel pont az ellenkezőjét értük el. Mindenki minket bámult. A rajongók megrohamoztak minket. Miközben aláírásokat és fotókat osztogattunk, hasam hangosan korogni kezdett. Égett az arcom rendesen. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Újra rám tört az az érzés, ami egyszer magyar órán. Néma csend volt. A tanárunk éppen felolvasott, mikor az én kis pocim hangos éneklésbe kezdett. Próbáltam elfojtani, de mit tehettem volna. A szerenád nem akart abba maradni. Mire vége lett az órának, majdnem a padot ettem meg. Óra után, a tanár oda jött hozzám és azt mondta, "Legközelebb óra előtt egyél valamit, Lucy!". Eléggé megalázottan éreztem magam.
Szerencsére a rajongók nagyon kedvesek és jó fejek voltak. Könnyen elbeszélgettünk velük. Rengeteget nevettünk és egy pillanatra meg tudtam feledkezni a gondjaimról, illetve a korgó gyomromról.
-Nem jöttök el velünk? Épp vacsizni készültünk. Ha van kedvetek, gyertek el! -Jessica invitálta a körénk gyűlt rajongókat, akik örömest követtek minket a közeli kajáldába.

Amint beléptem, megrohamoztam a pultot. Már kopogott a szemem az éhségtől. Azonnal magamhoz vettem egy hatalmas tányérnyi szezámmagos csirkét. Akkora adag volt, hogy Niall bizonyára büszkén nézte volna, ahogy megeszem az egészet. Lehuppantam az ablak melletti asztalhoz. A többiek is odajöttek, ahogy a rajongók is. Beszélgetésbe elegyedtünk, és egy csomó mindent megtudtunk. Például azt is, hogy a jelenlévők közül szinte mindenki eljön az esti koncertre.
Ahogy ott ettünk, egyszerre egy ismerős alak jelent meg az ablak túlsó felén. Kicsit hunyorogtam, hogy jobban lássam, de végül rájöttem.
-Collin! -ugrottam fel azonnal, amit eljutott az agyamig, kit pillantottam meg.
Hátra fordultam. Addigra már az étteremben volt. Egyesen ránk bámult. Széles mosolyra húztam számat, akárcsak a többiek. Shei arca felragyogott. Heves szívverését hallani lehetett.
-Collin. -nyögte ki alig hallhatóan.
A srác futni kezdett felénk. Én kitártam a karjaimat, de ő elfutott mellettem. KÍNOS! Abban a másodpercben kapcsoltam. Visszarántottam kezeimet és leültem a helyemre, mintha mi sem történt volna.
Na jó, ez gáz volt, de sebaj. Senki sem látta. Leszámítva persze Jessicat, Miat, Nicket, a banda többi tagját ja meg persze a rajongókat. Rajuk kívül senki sem látta a beégésemet. Bizonyára nem szúrt szemet egyikőjüknek. 
Collin felkapta Sheit és megpörgette a levegőben, miközben ajkaikat összetapasztották.
-Ez kínos volt. -súgta oda Nick.
Oké, mégis észrevették. 
-Nem érdekel. Már nem tudom visszacsinálni. -beleharaptam egy gombócba. Az édes íz azonnal szétterjedt a számban. Egyből jobb kedvre derültem.
-Amúgy meg, logikus, hogy először a barátnőjéhez rohan és nem az unokatesójához. -tette hozzá Nick.
-Én is rájöttem erre. Muszáj ilyen bunkónak lenned? -legszívesebben bemostam volna az okoskodó képének. Elfordítottam a fejem és inkább Sheiéket néztem. Eszembe juttatták Niallt. A telefonom után nyúltam, de eszembe jutott, hogy valószínűleg a stúdióban lehet, és a menedzser ki nem állhatta, ha zargattam Niallt. Visszacsúsztattam a készüléket a zsebembe. Azonnal bűntudatom támadt.
-Lucy! -kiáltott fel Collin a székem mögül. Felpattantam és szorosan magamhoz öleltem.
Annyira hiányzott. Ő szinte az egyetlen olyan fiú, akiben feltétel nélkül megbíztam. Még Niallban sem bíztam ennyire. Hiába békültünk ki, mintha egy szálka lett volna az ujjamban. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a tényt, hogy megcsalt Alisonnal Párizsban. Egyszerűen nem ment. És most, hogy Greg ott ólálkodott körülötte, a bizalmam még jobban megremegett.
-Hogy kerülsz te ide? Nem az egyetemen kellene, hogy legyél? -kicsit eltoltam magamtól, de csak azért, hogy szemébe tudjak nézni.
-Kaptunk pár nap szünetet és gondoltam eljövök megnézem a barátnőmet...-magához húzta Sheit és megcsókolta. -Meg persze az unokahúgomat. -megsimogatta a fejemet.
Hirtelen, mintha tíz éves lettem volna. Ott álltam és csak bámultam. Collin a fejemet simogatta, pont mint kis koromban. Valami furcsa volt rajta.
Ha szünet van, Jack miért nincs itt? Mindenhova együtt járnak. Néhányan azt hitték, össze is vannak nőve. Most viszont, Collin jött, Jack maradt. Ennek így semmi értelme. Pláne, hogy tegnap beszéltem Jackkel, és ő nem említett semmiféle szünetet sem. Sőt, azt mondta, a héten vizsgázik. Ha viszont ez így van, Collin mit keres itt? 
-Jack miért nem jött? -keresztbe fontam karjaimat. Szúrós tekintettel méregettem.
Collin arcára zavar ült ki. Mintha, nem tudná mit mondjon.
-Öhm...Nem tudott eljönni. -hebegte.
-Igen, azt észre vettem. De engem inkább az ok érdekel. -mélyen szemébe néztem. Ilyenkor muszáj volt az igazat mondania, mert tökéletesen látszottak szemeiben a hazugságok. -Gyerünk Collin! Mondd már el!
-Igen. Mondd ki! -Sheila is biztatta. Én közben a kezembe vettem a csirkémet és folytattam az állva evést.
-Oké. -nagyot sóhajtott. -Kirúgtak az egyetemről, míg Jacket nem. Most örültök? Elmondtam.
-Mi? -a sokkoló kijelentés következtében még félre is nyeltem. Heves köhögésbe kezdtem. Mia ütögette meg a hátamat, és kérdezgette, jól vagyok-e.
-Mégis hogyan? -kétségbeesés futott végig Shei arcán.
-Volt egy kis balhé, amit én vittem el a többiek helyett. -a hajába túrt, majd megsimogatta barátnője arcát. -De ne féljetek, rendbe hozom a dolgokat.
-Ajánlom is, különben én magam foglak visszarugdosni az egyetem épületébe. -fenyegetően mutogattam lábamra. Mindenki elnevette magát, egyedül én maradtam komoly. -Nem viccelek.
Hirtelen rettegő szempárok szegeződtek rám. Alig bírtam visszafogni a nevetésemet. Végül megadtam neki magam.

Collin az ölébe kapta Sheit és megcsókolta. Nem bírtam megállni, hogy ne szóljak be.
Megköszörültem a tokomat, de az nem használt.
-Szeretnék nagynéni lenni, de egyenlőre nem most és nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb hely. -mutattam körbe az emberekre. A legtöbben döbbenten figyeltek minket. Egy nagymama még az unokája szemét is eltakarta. Bár nem értettem, minek. A mai gyerekek már többet tudnak az ilyen dolgokról, mint mi...

BSE(n.r.)

Szióó!
Áááá! Azt hiszem meghaltam...Vagyis pontosan tudom. Végem! Kampec! R.I.P. 1998-2013.07.22. 19:10
Megnéztem a Best Song Ever-t és egyszerre sírtam és nevettem. Annyira imádom! Komolyan, ez a legjobb dal, amit eddig hallottam. Már vagy harmincszor megnéztem. Sőt, még anyuval is megnézettem és ő is imádta. Nem tudok hibát mondani a klippel kapcsolatban. Önmagukat adták. Törtek-zúztak, grimaszoltak és táncoltak. Imádom Leeroy táncát, meg azt ahogy Marcel olyan szerencsétlen. De imádom azt is ahogy Veronica táncol Harryvel, vagy azt, mikor Jonny és Harvey beszélgetnek. Egyszerűen mindent! <3 Remélem nektek is tetszett!

xoxo,
Luca

U.I.: Ma lesz új rész! :D

Over 7100(n.r.)

Szióó!

Sikeresen átléptük a 7100 olvasói számot, ami számomra hatalmas szó. El sem tudjátok képzelni, milyen boldog vagyok. Ááá, szabályosan szállok! Pontosabban lebegek és úgy gépelem be ezt a szöveget. Érdekes látványt nyújtok ám. Szívesen készítettem volna fotót, de nem volt kedvem a tükörben lebegve pózolni...Majd legközelebb! ;)
Szóval, szeretném megköszönni, hogy ilyen kitartó és hű közönségem vagytok. Remélem nem okoztam, sőt a jövőben sem fogok csalódást okozni nektek. Igyekszek izgalmas, romantikus, csajos részeket vegyíteni, hogy a lehető legtöbb ember igényét kielégítsem. Tényleg, ha már itt tartunk, van valami olyan, amit hiányoltok a blogban? Ha igen, akkor kérlek ez alá vagy a vendégkönyvbe írjátok le, hogy mi az. Szívesen fogadom az ilyen észrevételeket. :)
Amúgy, most így eszembe jutott, várjátok már a Best song ever-t? Én nagyon. Az előzeteseken annyit röhögtem. Komolyan fogtam az oldalam. Már nagyon-nagyon izgatott vagyok. A srácok elmaszkírozása egyszerűen hihetetlen. Zayn csajként, hát...szerintem Pezz letagadja. XD Mindenki nézze meg holnap. Ha jól tudom, Tweeteren megint Trendet indítanak a magyar Directionerek.

Azt hiszem ezzel a kis videóval búcsúzom!
xoxo,
Luca

Rémálom

Hiába beszéltem nap, mint nap Niallal telefonon, hiába mentem fel a színpadra énekelni, hiába próbáltak a lányok jobb kedvre deríteni, nem bírtam kiverni a fejemből Greg levelét. Alison arcáról készült fotók kísértettek álmomban, sőt még ébren is rengetegszer villantak szemem elé.
 Ugyan pár nap eltelt, mióta az a bizonyos csomag derült égből villámcsapásként elért hozzám, de ez nem könnyítette meg a tovább lépést. Állandóan azon kaptam magam, hogy a Miamiban történteket próbálom meg feleleveníteni, de minden próbálkozásom kútba esett. Mintha az agyam valamiféle gátat állított volna ezen emlékek elé. Sehogy sem tudtam hozzájuk férni, bármilyen erősen is próbáltam.
Az idegesség külsőleg is tökéletesen megnyilvánult rajtam. Pár nap alatt legalább 10 évet öregedtem. Végtagjaim remegtek, sőt még a hangom is gyakran megbicsaklott. Szemeim alatt sötét félholdak jelentek meg a kialvatlanság miatt. Rémálmok gyötörtek minden éjjel. Gyakran jéghideg verítékben fürödve riadtam fel, miközben zihálva kapkodtam a levegőért.
Ezen az estén sem volt másképp. Felriadtam. Arcomról a jéghideg izzadság patakokban folyt le. Végtagjaim remegtek. Tüdőm őrült módon, mintha ezidáig víz alatt lett volna, kapkodott levegő után. Verítéktől nyirkos hajamba túrtam.
Már megint ugyanaz. Minden este ugyanazt a rémes álmot élem át újra és újra. Mintha egy soha véget nem érő lejátszásban lennék. 
Kiugrottam az ágyból. Mezítláb csoszogtam át a fürdőbe. Időközben meglestem az időt is. Hajnali három óra. A szállodai szobámat szerencsére senkivel nem kellett megosztanom, így nem kellett attól tartanom, hogy a hajnali csoszogásom, zörgésem esetleg felver valakit az álmából. Ahogy a tükörbe néztem, megijedtem. Sokkal rosszabbul néztem ki, mint sejtettem. Az arcom teljesen beesett, szemeim alatti sötét karikák háromszorosukra duzzadtak és kétszer olyan erősek lettek, hajam pedig csapzottan lógott.
Ezt teszi velem, ha pár napig nem alszok? Így ár tökéletesen elmehetnék egy horrorfilmbe. Még én is megrémülnék. Legközelebb halloweenkor majd nem kell jelmez, elég ha kihagyom azt a pár órácskát. 
Miután lemostam arcomról az izzadságot, visszatértem szobámba. Bár az őszi estéken már a levegő egy kicsit lehűlt, engem nem érdekelt. Kitártam a teraszajtót. Egy kis, éppen csak a kiállásra alkalmas terasz nyílt a napközben zsúfolt, belvárosi utca fölé. Ugyan még sötét volt, és a hideg csípte kiszáradt bőrömet, de kiálltam. Csak bámultam az éjszakai fényeket. Egy alattam lévő lámpa éppen akkor mondta be az unalmast, mikor a lábam átlépte a küszöböt. A fények magukkal ragadtak. Bár a város nem mondható valami túl nagynak, mégis az éjszakai kivilágítása hihetetlen látványt nyújtott. Elakadt a lélegzetem és az államat más nap reggel kellett összeszednie a portásnak. Egy pillanatra megfeledkeztem a vállamra nehezedő gondokról. Csak egy másodpercig úgy éreztem, végre magam vagyok, senki sem liheg a nyakamba. Azután, éles fájdalom nyilallt belém. Alison sérült arca jelent meg lelki szemeim előtt. Libabőrös lettem és nem a szúrós őszi hajnal miatt.

Miattam történt ez vele. Ha nem ártottam volna őt is bele, talán most nyugodtan pasizhatna és ehetné a nutellás palacsintáját. Ehelyett valószínűleg egy kórházban fekszik, miközben szívószállal eszi a rántott húst, aminek az íze a cipőtalpéhoz hasonlít. Nem mintha ettem volna már cipőtalpat. 
A bűntudat fojtogatni kezdett. Le kellett ülnöm, hogy ne vágódjak hátra. Mint a tinik a rossz tinifilmekben, felhúzott lábakkal ültem az ágyon, miközben néztem, ahogy lassan felkel a nap. Végig kifelé bámultam üres tekintettel.
Csak azon tudtam agyalni, hogyan likvidálhatnám Greget az életemből. Bármit tettem eddig, mindig egy lépéssel előttem járt. Ez a tudat megőrjített. Nem bírtam rájönni, ki lehet a besúgója. Vagy, honnan van mindig percre pontos információja az életemről. Mintha egy valóságshow-ba kerültem volna. Úgy éreztem magam, mint akit egy mikroszkóp alá fogtak, míg Greg alaposan végignézi minden egyes porcikámat. Sőt, még a lelkembe is beleturkál egy kicsit.
-Jó reggelt! -rontott be a szobámba Shei, ezer karátos mosollyal az arcán. -Gyere reggelizni! -lehuppant mellém az ágyra. Nem akartam szemébe nézni, mert más sem hiányzott, minthogy meglássa mennyire össze vagyok törve, magamba vagyok zuhanva.
-Lányok, gyertek már, mert mindjárt éhen halok! -csörtetett be Mia is. Mikor látta, hogy Shei dermedten szuggerál, miközben én még mindig a szomszédos szállodát stíröltem, Mia is csatlakozott az ágyra telepedőkhöz. -Lucy, jól vagy? Úgy nézel ki, mint akit megfejelt egy orrszarvú.
Felvontam egyik szemöldökömet és szembe fordultam velük.
-Pontosan ez történt. Egy agresszív orrszarvú berontott a szobámba, lefejelt, majd, mint aki jól végezte dolgát, kivágtatott a teraszomon és egy szivárvány hátán elmenekült. Azóta merengek az teraszajtóra, hátha visszatér. -magyaráztam meglehetősen szarkasztikusan. Mia elnevette magát.
-Minden rendben? -méregetett Sheila.
Mégis mit válaszoljak? Mondjam azt, hogy persze igen, csak spontán önsanyargatásból nem alszok már napok óta. Vagy feltárjam előttük az igazat, amivel őket is ugyanúgy kiteszem ezeknek a hatásoknak, akárcsak Alisont, Jeremyt, Blaket és a többieket? Nem. Bármi lesz is, őket nem akarom belekeverni, Megvan a maguk baja is. Nem hiányzik a nyakukba még az én önsajnálatom is. 
Megráztam a fejem.
Mégis mi a francot csinálok? 
-Vagyis...Persze. Minden oké. -hebegtem, mint mikor valaki lebukik puskázás közben.
Mia összeráncolt homlokától, én is összerándultam. Próbáltam legyűrni a torkomban éktelenkedő gombócot, de csak nem mozdult.
-Lucy, még mindig borzalmasan hazudsz. Olyankor, nem nézel a szemebe és sűrűn pislogsz. -felnéztem Miara. -Ennyi év után már eléggé kiismertelek.
Felsóhajtottam. Hátamat a falnak támasztottam.
-Elég bonyolult a dolog. -kezdtem bele. Reménykedtem, hogy ezzel elrémiszthetem őket, persze nem ilyen ijedősek.
-Még szerencse, hogy az agyi szintünk már van olyan fejlett, hogy képesek vagyunk felfogni és értelmezni a szavaidat. -vágta rá kuncogva Mia.
Hosszasan elmondtam mindent nekik. Ugyan már tudtak Gregről, pontosabban a nevét nem tudták, csak annyit, hogy valaki zaklat, de a legfrissebb részletek nem jutottak eddig tudásuk birtokába. Elmondtam nekik a csomagot, a levelet, sőt még a fotókat is megmutattam nekik. A döbbenet egy kis félelemmel....nem is, inkább féltéssel keveredve jelent meg álmos arcukon. Nem féltek, hanem aggódtak értem. Amit eddig kis ügynek gondoltak, a szemük láttára bontakozott ki és égetett fel körülöttem mindent, ami csak lehetett.
-Ezért nem alszol? -kérdezte mondandóm végén Shei. Megráztam a fejem.

-Ennek is köze van ahhoz, de igazából egy rémálom kísért. Minden éjjel ugyanazt álmodom. -felsóhajtottam. Lábaimat felhúztam, az államat megtámasztottam térdeimen. -Egy erdőben vagyok. Mindenem fáj. Fogalmam sincs, ki elől, de menekülök. A lábaimon nincsen cipő, ezért a kiálló gyökerek, ágak, a földre hullott tűlevelek végigszántják a talpamat. A kínok után egy tisztásra érek, de akkor hirtelen besötétedik. Semmit sem látok. Hiába tartom magam elé a tenyeremet, még azt sem tudom kivenni a sötétben. Egyszer csak egy ismerős gyerek sikoly rázza meg az éjszaka sötétjét. Daisy az. Sír, sikít, a nevemet kiálltja. A hang irányába próbálok menni, de a lábaim nem mozdulnak. Mintha súlyos láncok tekeredtek volna sebes bokám köré. Egy újabb sikítás töri meg a feszültséggel terhes csendet. Ezúttal a sikoly két hangból olvad össze. -felnéztem. Mélyen a szemükbe meredtem. -Ti voltatok azok. Hirtelen leküzdöm a láncaimat és rohanni kezdek. A hangok felé sietek, de nem találok senkit, csak pár véres holmit. Visszatérek az erdőbe, ahol egy fának kikötözve egy srácot pillantok meg. Szőke haja aranyként csillan meg a holdfényben. Niall az. Teljesen legyengülve. Beesett arca vérben fürdik. Megpróbálom leszedni, de akkor hirtelen valami eltalálja a tarkómat. Ezen a részen szoktam felriadni kicsit kiizzadva. -hajamba túrtam. Kezem csúszóssá vált. Már csak a történet felelevenítésétől is égnek meredt minden egyes szőrszálam. Éreztem, ahogy a remegés mérges kígyóként kúszik végig rajtam. Leküzdöttem a torkomat fojtogató gócot. -Már tudjátok, miért vagyok ilyen mostanában. Eléggé összecsúsztak a dolgaim.
-Lucy, mi itt vagyunk neked és nem fogunk egy ostoba álom miatt fejünket fogva elmenekülni. -Mia biztató mosolya megtöltött erővel. Shei szorosan magához ölelt.
-Nem számít mi lesz, tőlünk nem szabadulsz meg!
-Köszi csajok, ez sokat jelent. -megöleltem mindkettőjüket. Mia hasa, majd az enyém is hangosan felkordult. -Azt hiszem, le kéne menni kajálni. -vontam le a zseniális következtetésemet.
Nem kellett kétszer szólnom nekik. Mire észbe kaptam, már ott álltak az ajtómban ugrásra készen. Elnevettem magam, majd kilibbentem velük a hatalmas fa ajtón. Ahogy átvágtunk az előcsarnokon, megpillantottuk az ajtó előtt tömött sorokba rendezett rajongókat.
-Ha végeztünk, nem megyünk ki....-a bizonytalanság megremegtette a hangomat. -Ki kellene menni hozzájuk. Nem gondoljátok?
-Még szép, hogy kimegyünk! -szólalt meg határozottan Sheila.
Féloldalas mosolyra húztam a számat.
-Csak majd szóljatok előtte, hogy kenjek magamra 3 tubus alapozót! -jegyeztem meg, mire hangos nevetésben törtek ki mindketten...

A csomag

-Lucy, beszélnünk kell! -Peter kézen ragadott és kirántott a táncosok közül. Dühösnek és egy kicsit mintha csalódottnak tűnt volna. Nem tudtam tisztán kivenni vonásaiból, mert nem nézett a szemembe. Végig a földet bámulta. A többiek értetlenül álltak a dologhoz, akárcsak én.
-Mindjárt jövök. Addig is folytassátok! -a vállam fölött hátrapillantottam. Mind egyszerre bólintottak. Visszafordultam Peterhöz, aki eddigre már elérte a csúcskategóriás idegességet. Erősebben szorította a csuklómat, bár nem hiszem, hogy ez feltűnt neki is. Éreztem, ahogy ujjai egészen a csontomig hatolnak.
A próbateremből a folyosóra húzott, ahonnan egy kis öltözőbe vezetett utunk. Elengedett és magába roskadva leült egy régi faszékre. Homlokán jól láthatóan kirajzolódtak a stressz okozta ráncok. Tekintetéből az életerő egy pillanat alatt eltűnt. Szemei alatt széles fekete karikák rajzolódtak ki. Ahogy lehajtotta a feét, még sokkal hátborzongatóbbnak nézett ki. Összerezzentem.
-Peter, ha a tegnap esti balhéról van szó, azt már megoldottuk Sheivel. Nincs miért aggódnod. Már mindent megoldottunk. Megbeszéltük a dolgot, habár több ezer ember előtt, de megbeszéltük. -mondtam nevetve. Peter feltekintett. Szemei vörösek voltak. Valószínűleg egész éjjel nem aludt. Mély, barna szemei, most sokkal inkább tűntek szénfeketének.
-Nem a tegnap estéről van szó, sőt a lányokhoz ennek semmi köze. -kezdett bele borúsan.
-Nem tudlak követni. -úgy éreztem, valami sokkoló fogja megcsapni fülemet, így jobbnak találtam, ha leülök. Mivel csak egyetlen omladozó szék állt rendelkezésre a szűkös helységben, a földet választottam. A falnak vetettem hátamat.

-Ezt tegnap kaptuk. Neked jött. -a táskájából egy rongyos csomagolású dobozt vett elő. -Egy elég furcsa levél volt hozzá. Ne érts félre, nem szoktam beleolvasni a leveleitekbe, de mikor ezt a csomagot átvilágítottuk, pár elég különös dologra bukkantunk.
Megfagyott körülöttem a levegő. A fülemben éreztem, ahogy a szívem egyre vadabbul, erősebben húzódik össze, majd ernyed el.
-Tudtok feladót? -reménykedő pillantásokat vetettem Peterre.
-Ugyan nem volt megcímezve, de a levél végén van egy aláírás. -azt is előkotorta a táskájából. -Mi nem jöttünk rá, ki küldhette, de lehet, hogy te felismered. -biztatón elmosolyodott. Átnyújtotta nekem a papírdarabot. Rongyos volt. Eléggé megviselt, vagy csak egyszerűen valaki ennyire szereti az antik dolgokat.
Egy nagy levegőt vettem, majd kinyitottam.
"Szép műsor volt Lucy! Büszke vagyok rád. Te aztán tudod, hogy kell felkavarni az álló vizet. Amúgy, én a helyedben vigyáznék, mert most vesztettél el két szövetségest is. Ugye nem gondoltad, hogy nem jövök rá Blake hátsó szándékaira. Ugyan kérlek! Ez sértő, még tőled is. Ó! Majd elfelejtettem. Gondolom most az foglalkoztat, ki is lehet az a másik szövetséges, akit sikeresen elveszítettél. Hát az csak a dobozból derül ki."
Azonnal a csomag után kaptam, de szemem tovább siklott a sorokon. Elkaptam a kezem.
"Ejnye! Ennyire türelmetlen vagy? Hogy honnan tudom, mit teszel? Ismerlek. Jobban, mint bárki más. Csak én láttam az igazi énedet. Emlékszel? Tényleg, elfejeltettem, hogy neked az az este kiesett. Vagy van valami, amit tudsz, csak nem árulsz el? Ha azt hiszed, bármilyen ütőkártyád van ellenem, jobb ha felébredsz az álmodból! Itt én diktálom a szabályokat. És ha még egyszer beleköpsz a levesembe, vagy ellenem hangolsz még egy szolgálómat, nem állok jót magamért. És te ezt nem akarod, ugye? Elvégre, tragikus lenne, ha a húgodnak baja esne, vagy esetleg Niall tudomására jutna, milyen is vagy valójában. Ja, egyébként remélem nem bánod, hogy kölcsönvettem ezeket a régi levélpapírokat a cuccaid közül. Amúgy, szépen berendezkedtél Niallnál. Ja és képzeld, lett egy új barátom. Találd ki, ki az! Szőke haj, kék szem, ír akcentus...Na megvan? Azt kihagytam, hogy fülig szerelmes vagy belé. Így már minden bizonnyal rájöttél. Jó turnézást!"
A kezeim hevesen remegni kezdtek. Torkomban egy óriási gombóc akadt fenn. Lélegezni is alig tudtam. Greg újra a sarokba szorított. Tudott Alisonról, sőt még Niallt is sikerült az ujja köré csavarni.
Mégis hogyan? Hogyan lehetséges az, hogy valaki mindenről tudjon? Ez egyszerűen lehetetlen. Nem lehet az ember egyszerre ott mindenhol. Az is kivitelezhetetlen, hogy mindenhol legyenek kémjei. Ennyire nem lehet hatalmas. Ha meg igen, ki ő valójában? Egy biztos, rengeteg dolgot eltitkol magáról, és minden bizonnyal, nem teljesen az, akinek mondja magát. Túl abszurd ez a helyzet. Miért van az, hogyha egyszer végre összejön valami, akkor azt Greg kötelességének érzi, hogy lerombolja? 
-Lucy? -egy kéz markolta meg a vállamat. Ijedtemben megugrottam. -Jól vagy? Teljesen lesápadtál. Nem kérsz egy csokit, vagy egy kis vizet? Esetleg teát?
Aggodalom tükröződött pillantásaiban. Nem felszínes, kicsinyes féltés, sokkal inkább mélyről jövő, igaz törődés. Mintha az apámat láttam volna magam előtt. Helyesbítek, a 15 évvel ezelőtti énjét. Azt, amelyiket még érdekelte a család. Amelyik nem fordított hátat mindennek, mikor rosszra fordultak a dolgok. Azt a lényét, amelyik mindig azt mondta, amelyik fiú meg mer bántani, az rettegjen, mert maga lövi le. De ezek a szavak mára már semmissé váltak, akárcsak az az ember, akit egykoron apámnak hittem. Peter vette át a helyét. Szemeiben ugyanúgy ragyogott a féltés. A féltés, ami melegséggel töltötte el lelkemet. Bár vérnyomásom az égig ugrott, Peter szemei mégis csodás nyugtatóként hatottak rám. Láttam bennük, hogy ezt nem kell egyedül végigcsinálnom. Végre van kire támaszkodnom.
Önkéntelenül is elmosolyodtam.
-Egy forró tea jól esne. Köszönöm.
Peter bólintott. Megsimogatta az arcomat.
-Ha akarsz, utána beszélhetünk róla.
-Tudom, és ezt köszönöm is, de először egyedül szeretnék szembenézni a csomag tartalmával. -hangom a végére már erőtlenné vált. Megremegett. Megköszörültem torkomat, hátha így össze tudok még egy kis lelki erőt szedni, de hiába. Kifogytam belőle, pedig most nagy szükségem volt rá.
-Rendben. Hozom a teát, és ha bármi másra szükséged lenne, csak szólj! -lassan kilépett az öltözőből, engem pedig elnyelt a magány.
Ugyan mi másra lenne még szükségem? Elvégre csak most kaptam egy fenyegetést Gregtől, és készülök kinyitni egy dobozt, amiben valószínűleg az erejét fitogtatja. Ja és a barátom úgy ugrik, ahogy ő fütyül. Ugyan, mi kellene még ide? Esetleg egy kis...jó sok nyugtató. Az lehet, jól esne. 
Kifújtam a levegőt, vele együtt az összes felgyülemlett feszültséget. Legalábbis egy részét. Abban a pillanatban úgy éreztem, sosem lesz már stressz mentes az életem. Főleg, ha nem tudok végre Gregtől megszabadulni. Míg ő a közelemben van, nem leszek szabad. Mindig az ő szabályi szerint kell majd élnem, attól rettegve, mikor tör rá egy újabb hangulatváltozási roham.
Magam elé húztam a csomagot. A papír ismerős volt. Most, hogy közelebbről is tanulmányoztam, beugrott. Ebben a dobozban küldte el a papám az utolsó ajándékot, mielőtt meghalt. A csomagolást is megőriztem, sőt még a csatolt levelet is. Mindet felhasználta. A csomagolás ugyanaz volt, sőt még a levél is, csupán megfordította. Összeszorult a torkom. Egy könnycsepp gurult le arcomon. A múltamról nyíltan képes voltam bármikor beszélni, de a papám halálát tabuként kezeltem. Túl fájdalmas volt. Túlságosan is sok seb szakadt volna fel, ha visszaemlékeztem volna.
Félve, remegő kezekkel bontottam fel a csomagot. Ugyanott hajtotta be a papírt, ahol annak idején a nagypapám is.
 Az ő ajándéka akkor zokogásra késztetett. Vajon Gregé milyen érzelmeket vált majd ki belőlem? 
Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam. A látvány magáért beszélt. Bár a következmény ugyanaz volt, az indok egészen máshol gyökerezett. Szemeim elkerekedtek, miközben a könnycseppek záporoztak belőlük. A bűntudat fotótűzként égette lelkemet. A torkomban keletkező gombóc, pedig mint két jéghideg kéz, légcsövem köré fonódott és fojtogatni kezdett.
Kikaptam a dobozból a sokkoló képeket. A fotókon Alison volt. De nem éppen felismerhető állapotban. Orrából, füléből, ajkaiból vér szivárgott. Kezein mély sebek éktelenkedtek. Lábait kék foltok tarkították.
Ezt nem tehette meg. Nem bánthat egy embert csak úgy, büntetés nélkül. Biztosan tettek már valamit a hatóságok. Nem hagyhatták ennyiben. Ugye nem? 
Mindenem remegett. A félelem rázott, akárcsak az magasfeszültségű vezetékek. De ezúttal nem magamat féltettem, hanem a többieket. Azokat, akiket belekevertem ebbe az egészbe. Anyát, Timet, Daisyt, a lányokat, Niallt, Jeremyt, Petert, sőt még Blaket is, annak ellenére, hogy egy pöcs volt velem szemben. Mindenki miattam került ebbe a helyzetbe. És ebből nincs kiút.
 Már annyi mindennel próbálkoztam. Kutattam, próbáltam felvenni vele a versenyt, sőt még el is menekültem, de hiába. Semmi sem működött. Csak egy gyenge pontot kellene találni ezen a burkon és mindjárt egyszerűbb lenne a helyzetem. A rendőröket nem értesíthetem, mert akkor minden bizonnyal kapok még egy pár ilyen kedves kis ajándékot. Arra pedig semmi szükségem. Megvagyok nélkülük is.  
Peter lépett be az ajtón, kezében a még gőzölgő teával. Remélem kevert bele nyugtatót.
-Lucy, jól vagy? Mi történt? -mellém guggolt. Megráztam a fejem.
-Nem, nem vagyok jól, és nem hiszem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy mindent elmeséljek, így inkább egyedül küzdök meg a dolgokkal. -hajamba túrtam, majd letöröltem könnyimet. Furcsa, de nem jött egy újabb hisztihullám.
-Nekem elmondhatsz bármit. -mélyen szemebe nézett.
-Tudom, de nem akarom, hogy belekeveredj. -nem tűrtem ellentmondást. -Ha igazán segíteni akarsz, mondd meg a többieknek, hogy ne aggódjanak, majd a szállodában találkozunk. Már nem megyek vissza a próbára. Ki kell derítenem pár dolgot.
-Rendben, de cserébe ígérd meg, ha összeomlanál, felhívsz!
-Ettől nem kell félned. -rákacsintottam. Próbáltam meggyőző lenni, de Peter tekintetéből láttam, nem nagyon sikerült.

Leraktam a teámat magam mellé. Még benne úszkált a filter is. A lelkem átlendült egy határon. Már nem voltam összetörve. A szervezetem automatikusan összeragasztotta magát, és eltökélt lett. Meg akartam bosszulni azt, ami Alisonnal történt.
Végre megnyílt előttem, és kiállt mellettem, én viszont cserben hagytam. Nem! Nem hagyhatom cserben. Muszáj tennem valamit! Ki kell derítenem, ki ez a srác, de nagyon gyorsan, ha nem akarok még több embert meglátogatni a kórházban. Ez az egyetlen módja, hogy végre lezárjam az ügyet. Meg kell találnom és szembe kell vele néznem! Ilyen egyszerű, vagy mégsem? 

Színpadra!

-Lányok, öt perc és kezdünk. -szaladt oda hozzánk az egyik szervező. -Itt vannak a mikrofonok. Mindegyiken van egy kis szalag, ami mutatja melyik kié. A kék Miaé, a rózsaszín Sheié és itt van a tiéd is Lucy. A narancssárga. -kezünkbe adta. Erősen rámarkoltam, hogy ebbe vezessem le a felgyülemlett feszültséget. Sheilaval még mindig nem beszéltünk, és ami rosszabb, levegőnek nézett. Szó szerint. Nála ez komoly dolog. Ő nem olyan, mint mások. Nála nem csak annyiból áll a dolog, hogy nem szól hozzám, hanem nekem jön, majd megy tovább, mintha mi sem történt volna. A táncpróbán egyszer "véletlenül" fellökött és mikor Mia számon kérte, csak értetlen pillantásokat kapott válasz helyett. -Ezt a gombot kell megnyomni ahhoz, hogy...
-Igen tudjuk. -vágtam közbe meglehetősen ingerült hangon. Tudtam, nem kéne másokon levezetnem a feszültséget, de egyszerűen nem bírtam mást tenni. Annyira dühített ez a helyzet. Legszívesebben egy sötét sarokba bújtam volna, de nem tehettem. Elvégre turnén vagyok. Ráadásul a sajátomon. Kicsit érdekes lenne, ha erről menekülnék el. Valószínűleg utána kapnám a szebbnél szebb leveleket twitteren és a többi fórumon. A rajongók egy életre meggyűlölnének, és a karrieremnek, mint egy tiszavirág párzásának.
-Lucy, ez meg miért kellett? -Mia értetlen pillantásokkal méregetett, amivel sikerült kizökkentenie mélyenszántó gondolataimból.
-Tudom. Sajnálom. Egy tapló vagyok. -a hajamba túrtam, közben odafordultam a szervezőhöz. -Dave, figyelj, én nagyon sajnálom! Nem szoktam ilyen lenni. Remélem, meg tudsz bocsájtani a bunkó hangnemem miatt. -elmosolyodtam. Ő is. Ebből azonnal levontam a következtetést, az ügy elintézve. Bólintott, majd odébb állt.
-Hát persze. Egy órát sem bírsz ki drámázás nélkül. -jegyezte meg Shei az orra alatt. Felvontam egyik szemöldököm és szembe fordultam vele.
-Pardon? -hangom vagy öt oktávval feljebb csengett. Éles és sértett volt.
-Már a hallásoddal is gondok vannak? -önelégült mosoly szegélyezte arcát.
-Lehet, de tudod a kezem még tökéletesen működik. -nem bírtam tovább magamba fojtani a felgyülemlett dühöt és sértettséget.
-Lányok! Elég! -rikoltott ránk Mia. -Mi a franc ütött belétek?
-Őt kérdezd! -mutattam rá Sheilara. Forgatta a szemeit, majd felsóhajtott.
-Legalább ismernéd be, amit tettél. -megvető tekintete, mintha egyenesen a szívembe szúrt volna egy tőrt.
-Leszarom, ki, de valaki nyögje már ki! -Mia hangja is átkapcsolt ingerült változatba.
-Lucy és Blake smároltak, nekem pedig már elegem van az állandó drámázásból. Körülbelül csak ennyi bajom van.
-Hogy mi? -Mia alighanem sokkos állapotba került.
-Legalább azt mondd, ami történt! Nem smároltunk. Ő mászott rám, de én kitértem. Ennyi történt. -határozottan vágtam rá.
-Most talán igen, de mi lesz legközelebb? Csak azért tudtál kiszakadni, mert én arra jártam.
Ezután a mondata után elértem azt a pontot, hogy legszívesebben egy csapat cápa közé löktem volna.
-Nem lesz legközelebb. -keresztbe fontam két karomat mellkasom előtt. -Olyan nehéz elhinni azt, hogy szeretem Niallt? Én nem lehetek szerelmes? Csak mert a te szavaidból tökre ez jön le. -éreztem, ahogy a könnycseppek savként marják szemeimet, de visszatartottam.
-Ne forgasd ki a szavaimat! -Shei közelebb lépett hozzám. Már arcomban éreztem mentolos leheletét.
Hirtelen a közönség sikítozására lettem figyelmes. Torkuk szakadtából kiabálták a bandánk nevét, meg a mi neveinket is. A színpadra pillantottam. Egész testem lángolt a dühtől, de muszáj volt lecsillapítanom magam. Ez nem a legmegfelelőbb hely és időpont egy ilyen téma megbeszéléséhez.
-Lányok, ideje színpadra lépni! -Dave, a szervező ismét elfutott mellettünk. Bólintottam.
-Én nem megyek ki vele egy színpadra. -Sheila szavait ugyan Davenek szánta, mégis egyenesen az én arcomba mondta. Kijelentésétől megdermedtem. Úgy éreztem, mint akit épp most készül elgázolni egy kamion. Az agyam hangosan kiabált, lelkem pedig hevesen pofozta Sheilat, miközben testem dermedten állt. Az állam hangosan koppant a burkolaton.
-Tessék? -Dave tanácstalanul lépett mellénk.
-Azt mondtam, nem megyek fel oda, ha ez is ott van. -Sheila elismételte gőgös kérését. Ezúttal viszont egyenesen a kétségbeesett Dave szemébe nézett.
-Shei, ez őrültség! Nem teheted ezt! Annyit dolgoztunk...-Mia próbálta lebeszélni, de hiábavaló volt.
-Mia, megtennéd, hogy befogod?! -nem szívesen lettem volna a lány helyében, ugyanis Shei szabályosan karót döfött belé hideg nézésével. Mia ijedten lépett egyet hátra.
Dave felé fordultam.
-Kérlek mondd meg Blakenek és a többieknek, hogy öt perc és kint vagyunk. Addig valamivel szórakoztassák el a rajongókat. -nyugodt hangommal még magamat is megleptem. Mintha az agyam kikapcsolt volna, és a robotpilóta vette volna át az irányítást. Mélyen előttem álló barátnőm szemeibe néztem. -Shei, tudom, hogy most megvetsz. Az igazat megvallva, meg is értem az okát. Már nekem is kezd elegem lenni abból a melodrámából, amiben élek. Igazad van abban is, hogy egy döntésképtelen picsa vagyok, aki hol itt hol ott van. -tekintetében megcsillant az önelégültség. Nagyon uralkodnom kellett magamon, hogy ne olvassak jól két szeme közé. -Egy dologban viszont tévedsz! Tudom, mit akarok. Két dolgot. Kimenni arra a rohadt színpadra, ami előtt több ezren állnak arra várva, hogy mikor toljuk ki oda a seggünket és tesszük magunkat oda. És a másik Niall. Nem érdekel senki más. Csakis kizárólag ő.
Sheila elnevette magát.
-Még mindig nem érted. Nem érdekel, kivel vagy, mit csinálsz. Azt utálom, hogy akármit is teszel eljátszod a mártírt és drámázol. Nem tudod egyszerűen csinálni a dolgokat. Muszáj mindig túl komplikálni a dolgokat. Ebből van elegem. No meg abból, hogy elvárod az őszinteséget, miközben minden dolgot az újságból tudok meg. -fakadt ki belőle. Éreztem, hogy ez már régóta gyülemlett fel benne.
-Igen. Túl dramatizálom a dolgokat. Mindig mindent túl gondolok. És igen titkolózok, de basszus te tudhatnád miért. Pontosan tudod, min mentem keresztül. Ahogy azt is, mit jelent az nekem, hogy most itt lehetek. És tudod mit, haragudj csak rám. Játszd csak itt a sértettet, de nem érdekel, mert tudom, csak ideig-óráig fogod bírni. Te lehet, de azok, akik kint várnak ránk a színpad előtt, ők nem. Tőlük csak egyetlen esélyt kaptunk, és ha azt most eljátsszuk, örökké csak három senki maradunk. Én ezt nem fogom hagyni. -lenyeltem a torkomat fojtogató hatalmas gombócot. -Shei, sajnálom, ha megbántottalak, de ezen tovább kell lépnünk! Túl sokat küzdöttünk és áldoztunk azért, hogy most meghátráljunk!
-Látod, már megint csak a második helyre szorítottál! -remegő hangja alig hallatszott a kinti tombolás miatt. Közelebb léptem hozzá. Két kezemet vállaira tettem.

-Nézz a szemembe! Te is tudod, hogy nem vagy második, ahogy azt is, hogy azok nélkül akik most kint várnak ránk, sehol se lennénk. Ők juttattak el minket ide, és ezt kötelességünk meghálálni. -nem bírtam tovább. Könnybe lábadt szemekkel szorítottam magamhoz Sheit. Nem tiltakozott. Szorosan körém fonta vékony karjait. Barátnőm zokogva fúrta arcát a nyakamba. -Ne sírj, mert elmosódik a sminked, és akkor Rosa ki fog minket nyírni! -figyelmeztettem nevetve, mire ő is, illetve Mia is elnevette magát. Elengedtem, majd egy lépést hátráltam. Finoman letöröltem az elmosódott részeket.
-Förtelmes lettem? -szipogva meredt rám hatalmas szemeivel. Megráztam a fejem. -Akkor jó, mert nem szeretnék olyan lenni, mint Joker.
-Nyugi, attól még messze vagy. -kapcsolódott be a beszélgetésbe Mia is.
-Mia, én nagyon sajnálom. Bunkó voltam és...
-Hagyd csak! Már megszoktam. -vágott szavába. Halkan kuncogtam.
-Ha már a bocsánatkéréseknél tartunk, azt hiszem, én tartozom a legtöbb gyónni valóval. -jegyeztem meg félve, féloldalas vigyorral arcomon.
-Majd gyónsz a buszon! -bökött oldalba Mia.
-Pontosan. Most egy seregnyi türelmetlen rajongót kell hangos éneklésre bírnunk! -Shei arcára ismét visszatért a jókedv. Kézen ragadott mind a kettőnket. -Ó! Majd elfelejtettem, a mikrofonokat be kéne kapcsolnunk!
Mindannyian lenéztünk a kezünkben szorongatott tárgyra. Shia szemei elkerekedtek. Arca hófehér színben pompázott.
-Minden rendben? -közelebb léptem hozzá.
-Az enyém már be van kapcsolva. -válaszolta szaggatottan.
Na ha eddig úgy éreztem, mindjárt elcsap a kamion, akkor az ütközés ebben a pillanatban bekövetkezett.
Király! Ezek szerint mindenki a fültanúja lehetett a veszekedésünknek. Csuda jó! Vajon hányan hagyták el már a stadiont. 
-Mióta lehet bekapcsolva? -Mia kérdése szakított félbe.
-Nem számít. Menjünk ki! -határozottságommal nem mertek szembeszállni.
 Ahogy kiléptünk, kénytelen voltam a kezemet a szemem elé kapni a vakító reflektorok miatt. Pár másodpercnyi vakság után, végre tisztán láttam. Hatalmas sikítás és ováció fogadott minket.
-Na végre, hogy kijöttetek. Már mindenki rátok várt. -Blake lépett mellém. Ideges volt. Erei kidagadtak homlokán.
-Most már itt vagyunk, úgyhogy akár békén is hagyhatsz! Éppen eleget ártottál már. -szemeim vérben forogtak. Bár Sheivel szent volt a béke, Blake továbbra is szálka volt a szememben. Nickhez léptem, az egyik gitároshoz. -Mennyit hallottatok? -féltem válaszától, de tudnom kellett.
-Onnan, hogy a rajongókról kezdtetek el beszélni. Mindenki imádta. Zokogtak, nevettek, sikítottak egyszerre. -rám mosolygott. -Nyugi, minden rendben van. Nem menekülnek el olyan könnyen, mint hiszed. -oldalba bökött. -Most pedig menj, és csinálj egy hatalmas bulit!
-Köszi, Nick! -magamhoz öleltem, majd visszafutottam a helyemre. A padló megemelkedett a lábam alatt. Széles vigyor ült ki arcomra. -Sziasztok! Bocsi, hogy ilyen sokáig húztuk el a kezdést, de akadt egy kis nézeteltérésünk. -zavartan a tarkómat vakartam. -De jó hír viszont, hogy amint ti is hallottátok, a csapat újra 100%-on pörög. Úgyhogy kapaszkodjon meg mindenki, mert olyan bulit csinálunk, amilyet még nem látott a világ. Vigyázat, a következő műsorszám megtekintése, szigorúan csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott! Még szerencse, hogy mi már a lányokkal elmúltunk 18 évesek. -az égbe emeltem a kezemet. Az egész stadion rezgett a nevetéshullámoktól. -Nick, kezdhetjük! -intettem a srácoknak.

A lányokkal összenéztünk, majd énekelni kezdtünk. A határtalan jókedv és energia elöntötte az egész testemet. Magam sem tudom honnan, de végtelen energiához jutottam. Úgy éreztem, most azonnal le tudnék nyomatni vagy öt koncertet. Rég álltunk legutóbb színpadon, így külön élvezet volt ismét ott lenni. Mintha a felhők felett lebegtünk volna. Amit tettünk, mind ösztönös volt. Semmit sem gyakoroltunk be előre. Csak tettük, amit egy belső hang súgott. Legalábbis én így mozogtam a színpadon. Ha fel kellene idéznem, a felére nem emlékeznék, pedig hihetetlenül sikerült. Végigénekeltettük a közönséget. Sőt, egyszer még le is szálltunk a színpadról és az első sor előtti egy méteren bohóckodtunk, énekeltünk. Annak érdekében, hogy mindenki tökéletesen lásson minket, óriáskivetítőkön figyelhették minden mozdulatunkat.
Bárhogy is kezdtük, egy lenyűgöző estét hagytunk magunk mögött. Nem érdekelte őket a vitánk. Csak az, hogy megoldódott, és ez egy olyan lökethez juttatta a szervezetemet, amit nem lehet semmihez sem hasonlítani.
Egyszerűen hihetetlen. Újra és újra megismételném. Sőt, ha újrakezdhetném, se tennék másképp...

Őszintén

Begubóztam az én kis elszeparált bunkerembe kedvenc könyvemmel a kezemben. Elhúztam a függönyöm. Próbáltam kizárni ez engem körülvevő világot, a zajokat, a döcögő utat, ami jobban rázott, mint egy régi, már szétesőben lévő hullámvasút. Mindent megtettem, hogy figyelmemet csak és kizárólag újonnan megvett könyvecskémnek szentelhessem, de ez másoknak nem nagyon tetszett. Eleinte Mia és Shei piszkálását kellett eltűrnöm. Mind a ketten, nem meglepő módon, az összeköltözésünkről, vagyis pontosabban az éjszakai létünkről faggattak.
Basszus, még mindig nem szóltam nekik arról az aprócska, de jelentőségteljes tényről, hogy nem lehetek terhes? Hupsz...Vajon ha most elmondom, több hajam marad, mintha tovább halogatnám? Azt hiszem még nem kéne sokkolnom a fodrászomat a félig kopsz fejemmel. Majd legközelebb. 
Hosszas dilemmázás után így arra jutottam, inkább magamba fojtom ezt az információt. Ködösítve válaszoltam kérdéseikre. Egyes kérdések felett pedig csak egyszerűen átsuhantam. Semmi kedvem sem volt, beavatni őket a hálószobai titkaimba. Azért a magánéletemet meg akartam óvni.
-Lányok, nagyon élvezem ezt a kérdezz-felelek játékot, de nem tudnátok egy picit Petert, vagy a többieket piszkálni. Már csak 70 oldal van vissza a könyvemből. Esküszöm utána a tiétek vagyok, de már lerágom az ujjaimat is, ha nem tudom meg, mi lesz Katyvel és Daemonnel. -bevetettem a régi kölyökkutyaszemes trükköt. Persze elsöprő sikert aratott.
Kicsit rosszul éreztem magam duzzogó, szomorú arcuk, lebiggyesztett ajkuk láttán, de aztán megint eszembe villant az Obszidián, és minden önmarcangoló gondolat kiürült a fejemből. Végre élvezni tudtam a csendet. Mintha minden az én oldalamra állt volna. A busz sem rázott már annyira, a zajok is csökkentek. A nyugalom szigetévé változtam.
Természetesen az elmúlt hónapok során megtanultam, ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, ki kell nyitnom a szemem és körbenézni, mert bizony csak egy édes ábránd szökött szememre. Ez esetben sem volt másképpen. Épp a legizgalmasabb résznél tartottam, mikor valaki hirtelen rám huppant. Ijedten rándultam össze. Nem csak azért mert hívatlanul toppant be kis szentélyembe, hanem mert éppen Katy, a könyvem főszereplője sikított a fejemben.
Azonnal megfordultam. Kikerekedett szemekkel meredtem a hívatlan vendégre. Az állam a földre koppant. Felvontam szemöldökeimet.
-Te meg mit keresel itt? -kérdeztem, meglehetősen éles hangon. Elvigyorodott. -Blake, most komolyan. Miért jöttél?
-Csak véletlenül estem beléd. -magyarázta, miközben beljebb mászott. Még följebb húztam szemöldökeimet.
-Én meg csak úgy véletlenül mindjárt seggbe rúglak! -figyelmeztetésemre csak nevetett.
-Beszélgessünk. -ajánlotta fel. Közelebb kúszott hozzám. A szemöldökeim már elérték a hajtövemet. -Jó lebuktam. Nem véletlenül jöttem ide.
-Elég gyorsan levágtam. -szóltam közbe, majd a könyvemért nyúltam, de Blake elkapta előlem.
-Olvasol? -szemei kikerekedtek. Homlokomra csaptam.
-Nem. -ráztam a fejemet. -Csupán szuggerálom, hátha átváltozik egy csillámpónivá. Még jó, hogy olvasok Einstein! -próbáltam kikapni kezéből, de nem engedte. Gyorsabb volt nálam.
-Turnén vagyunk. Lazíts egy kicsit!
-Mi van, ha én így lazítok. Talán bajod van azzal, ha valaki képes összeolvasni a betűket? -szememet forgatva újabb próbálkozásokat tettem az Obszidián megkaparintására. Mind hiábavaló volt.
-Nem. Sőt, szeretem, ha egy lány okos. -nevetve válaszolt.
Ismét nekiestem. Ezúttal több erőt vittem a támadásba, ami következtében, mind a ketten elborultunk. Pontosabban én borultam rá Blakere. Éreztem, ahogy arcomba szökik a vérem. Azonnal kipirultam. Villámgyorsan húzódtam el. A srác hangosan felnevetett.
-Ha ezt Niall meglátta volna. Huhú! -barna fürtjeibe túrt. -Már értem, miért imád téged annyira. Egy igazi vadmacska vagy. -rám kacsintott.
Megfogtam az első tárgyat ami a kezembe akadt, ez esetben egy párnát, és a képébe vágtam.
-Hülye perverz disznó!
-Nyugi! Nyugi! Nem azért mondtam. Bocsánat. Sajnálom. -mentegetőzött.
Kifújtam a levegőt és visszaültem a helyemre. Hosszas csend telepedett ránk.
-Blake, miért jöttél ide? -kérdeztem immáron teljesen nyugodtan. Az agyamon az induláskor történtek képei rohantak át.
-Nem tudom. Egyszerűen csak megbotlottam és...
-Blake! -ripakodtam rá. -Tudom, hogy nem véletlenül ülsz most itt mellettem. Ismerlek.
Kócos hajába túrt, közben egy nagyot sóhajtott.
-Nálad muszáj, hogy mindennek oka legyen, igaz? -fel pillantott rám. Bólintottam.
-Nem hiszek a véletlenekben. -jegyeztem meg halkan.
Blake egy kis szünetet tartott, míg újra megszólalt. Hangja halk volt, mégis megdermesztett.
-A reggeli dologról akartam veled beszélni, csak nem tudtam, hogyan.
Félve tekintettem fel pilláim alól. Nagyot nyeltem.
-Mégis mi történt köztetek? Miért esett úgy neked Niall? -bár féltem, sőt rettegtem a válaszoktól, tudni akartam. Nem bírta volna több titkolózást elviselni. Eddig mindegyikből egy újabb balhé robbant ki.
-Gondolom azt sejted, hogy nem én kezdtem. -már első kijelentése után csalódottság költözött a szívembe. Beleharaptam az alsó ajkamba, majd bólintottam. -Emlékszel, mikor pár hete Jeremy és Niall összeverekedett?
-Persze, de ez, hogy jön ide? -értetlenül bámultam rá. Szabályosan csüngtem szavain.
-Majd mindjárt megérted. -megköszörülte a torkát. -Szóval, miután Niall sikeresen elverte azt a kis zöldfülűt, nyomozni kezdett, csakúgy mint én. Bármennyire is szeretted volna titokban tartani, mindenki megtudta, hogy valaki zaklat téged. -kezdett bennem összeállni a kép. -Mivel te viszont nem voltál hajlandó túl sok információt átadni nekünk, kénytelenek voltunk a szöszivel összedolgozni.
-Várj! Ti nyomoztatok utánam és Greg után a hátam mögött? -Oké, ez egy kicsit lesokkolt. Pláne, hogy ez a kettő utálja egymást. El sem tudom képzelni, hogyan működtek együtt anélkül, hogy valamelyik a kórházban nem kötött volna ki. Te jó ég!
-Muszáj volt, mert láttuk, hogy nem bírod a kezedben tartani az ügyet. -vállat vont.
-Mi az, hogy nm bírom a kezemben tartani? Igenis tudok magamra vigyázni. -csattantam fel éles hangon.
-Muszáj elrontanod a pillanatot?
-Muszáj seggfejnek lenned? -vágtam vissza, mire önelégülten elmosolyodott.
-Ez egy elengedhetetlen kellék. Tudod, a nyomozók már csak ilyenek.
Legszívesebben újra a képébe vágtam volna egy újabb párnát. Keresztbe karjaimat fontam mellkasom előtt.
-Visszatérve -kezdett ismét bele. -Sikerült pár dolgot megtudnunk róla, de egyenlőre nincs elég bizonyítékunk ellene ahhoz, hogy feljelentsük. Elvégre ő még sosem mocskolta be kezét. Mindig valamelyik bábját küldte a nyakadra.
-Alison már nem dolgozik a kezére. -vettem át a szót. -Pár hete, miután volt a Jeremys incidens, beszéltem vele. Ő már nem jelent többé gondot.
-Én ebben nem lennék olyan biztos. Greg ravasz. Biztosan van még pár dolog, amivel sakkban tudja tartani a barbiet. Épp ahogy Jeremyt is sikerült az ujja köré csavarnia. -összerezzentem.
-És ha eddig ilyen szépen felgöngyölítettétek az ügyet, Niall miért esett neked? -nem bírtam tovább várni. Kényszert éreztem, hogy ismét az eredeti témáról beszéljünk.
Blake vonásai megkeményedtek. Arcán bűntudat futott végig.
-Sikerült Greg közelébe férkőznöm, és ezt Niall pontosan tudja, csakhogy...
-Nem bízik benned. -fejeztem be helyette a mondatot. Bólintott.
-Meg is értem. Elvégre a legutóbb én próbáltalak titeket szétszedni. -hangja meggyötört volt.
-Talán hülye vagyok, de megbízom benned. Elvégre már találkoztál az unokatesóim, valamint Niall erejével is. -elmosolyodtam. -Meg, miért is akarnál minket szétbombázni, ha neked csajod van. -tettem hozzá.
-Az hazugság volt. Csak azért mondtam, hogy lenyugtassam egy kicsit. Nincs barátnőm. Vagyis van egy lány aki tetszik, de neki jelenleg barátja van. -szomorú sóhaj szakadt fel torkából.
Alsó ajkamba haraptam. Nem tudtam mit mondjak. Szavai hideg zuhanyként értek. Mozdulni sem bírtam, nemhogy értelmesen reagáljak. Ez egyszerűen képtelenségnek tűnt. Egy dologban reménykedtem csak. Mégpedig, hogy az a lány, akiről beszélt nem én vagyok. Ez az egyetlen remény éltetett.
-Figyelj, jobb ha most tisztázzuk, mi csak barátok vagyunk. Szeretem Niallt és nem hiányzik, hogy esetleg pletyka induljon vagy Greg fantáziáljon valamit. Nem hiányzik az életemből a dráma. -hadartam el amilyen gyorsan csak tudtam.
De már késő volt. Mire észbe kaptam. Blake ajka már szinte az enyémet érintette. Egyik keze a derekam köré fonódott, míg a másik a hajamban tett felfedezőtúrát. A falnak nyomott.
-Blake, ez nem helyes. Engedj el! -megpróbáltam elfordítani fejemet, de nem engedte. Erősebb volt, mint hittem.
Hirtelen megtörtént a legrosszabb. Shei sikított fel mellettünk. Kezéből még a műanyag kávés pohár is kiesett. Keményen a földre csapódott, ahova aztán az egész kifolyt. Míg Blake figyelme a sokkot kapott Sheilara és a csempén szétfolyó kávéra szegeződött, én kihasználtam az alkalmat és ellöktem magamtól. Minden idegszálam megfeszült. Éreztem, ahogy az erek kidagadnak a homlokomon. Shei befutott a szobájába, így Blake ismét csak rám meredt.
-Mégis mi a francot csinálsz? -csattantam fel ingerülten. Egész fejem lángolt a dühtől. Legszívesebben megfojtottam volna, azután pedig visszarohantam volna Niall mellé a kanapéra.
-Úgy csinálsz, mintha nem élvezted volna! -förmedt rám. Már csak a gondolattól is felfordult a gyomrom.
-Te barom, pöcs! -ordítottam. Lábammal rugdosni kezdtem a fiút, aki esetlenül huppant a földre, egyenesen a nagy tócsa kávéba. -És én még azt hittem bízhatok benned. -könny gyűlt a szemembe, de elfojtottam. Nem adtam meg neki azt a luxust, hogy elgyengülve lásson.
-Nem kell itt adnod a szentet! Te is éppannyira akartad, mint én!
-Inkább smárolok le egy út széli csövest, mint téged! -a harag ködként kúszott szemeim elé. Szédültem. A pulzusom a fülemben dobogott.
-Azt hiszed a szőke fog valaha is annyit érezni irántad, mint én?
Na jó, ez betett. Nem tudtam tovább uralkodni magamon. A kezem ökölbe szorult és már lendült is. Egy hatalmas csattanás, majd tompa puffanás rázta meg a busz békéjét.
-Esküszöm, ha még egyszer a szádra mered venni a kapcsolatunkat Niallal, az lesz az utolsó, hogy szó hagyta el a szádat! -vérben forogtak szemeim. Lángolt az arcom, ahogy egész bőröm is. -Niallnak igaza volt, kár volt benned bízni. -vetettem oda szemrehányóan.
Erre már nem szólt semmit. Csak némán felállt és elsétált. Hirtelen hatalmas csend vett körül. Túl mély és nyomasztó volt. Éreztem, hogy az eddig eldugott érzések mindjárt a felszínre tőrnek.
Nem! Most nem. Erősnek kell maradnom! Egy ilyen seggfej nem fog a padlóra küldeni. Az egyetlen dolog, ami futótűzként perzselhet fel körülöttem mindent, az...Sheila. 
Leugrottam agy ágyamról, majdnem én is megcsúsztam a kávétengerben, de sikeresen elhárítottam a veszélyt. Egyenesen Shei ajtajához mentem. Hevesen ütögettem, de nem nyitott ajtót. Kulccsal zárta be belülről, így esélyt sem adott rá, hogy bejussak.
-Kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam! -könyörgőre fogtam, mert tudtam, ez az egyetlen mód. -Nem történt semmi köztem és Blake közt. Rám mászott, de semmi. Hinned kell nekem! -a földre rogytam az ajtó mellett.
Kitárult én pedig felugrottam.
-Lucy, nézz már egy kicsit magadba! Egy napot nem bírsz ki, hogy ne drámázz! Most nem engem kell meggyőznöd, hanem saját magadat. Az egy kicsit nehezebb feladat lesz. -összefonta két karját. -Egyébként meg jobb lenne, ha rohadt gyorsan kitalálnád, mit is akarsz, mert nem hiszem, hogy Niall díjazni fogja a rengeteg drámát, ami körülleng téged! -visszalépett és még mielőtt bármit is szólni tudtam volna, rám vágta az ajtót.
Eddig bírtam. Minden pohár betelt. A könnycseppek záporesőként törtek elő szemeimből. Visszarohantam a kuckómba. Magamra húztam a takarómat, a függönyt is elhúztam.
Fájt amit Shei mondott, de nem azért, mert nem volt igaza. Igaza volt. Nagyon is. Egy dolog kivételével. Tudtam, mit akarok...vagyis, kit akarok. Niallt. Ez nem volt kérdéses. Ami igazán fájt, az az volt, ahogy mondta. Szemeiben tisztán csillogott a megvetés...