Kettesben

Bár nehéz feladat elé kerültem, mégis sikerült rajta túljutnom. Niall végig mellettem volt. Kisírhattam magam a vállán, hozott nekem fagyit, sőt még megnyugtatásképpen, énekelt is nekem. Mindent megtett, hogy egy kicsit kirántson a szürkeség nyomasztó ködéből. A baba-para ugyan elmúlt, de valahogy mégsem éreztem magam jobban. A tudat, hogy sosem tarthatok magamhoz közel egy kisbabát, és, hogy sosem fogja azt mondani nekem, anya, mama, egyszerűen elviselhetetlen volt. Megpróbáltam nem erre gondolni, de ez lehetetlen faladatnak tűnt. Ezt a szöszi is pontosan tudta, így ahelyett, hogy hiú ábrándokkal tömködné a fejemet, inkább elterelte gondolataimat. Elmentünk csónakázni, kirándulni. Mindent megtett, hogy legalább egy mosolyt az arcomra csaljon. Nehezen, de sikerült neki. Ugyan a vigyor inkább vicsor volt, de ez volt a maximális, amire számíthatott.

-Lucy, lenne kedved eljönni velem egy kis túrára? -fordult felém Niall, miközben a nappaliban ültünk, és éppen egy vígjátékot néztünk a TV-ben.
-Persze, de mégis hová megyünk? -tekintetünk összeforrt. Elmosolyodott.
-Legyen...
-Meglepetés, mi? -vágtam szavába. Bólintott. Kezével finoman a hajamba túrt. Ajkaink egymáshoz préselődtek. Egész testem bizseregni kezdett. Mintha egy teljesen más dimenzióba kerültem volna. Lebegtem Niall ajkain. Csodálatos érzés fogott el. A nyugalom, a felüdülés átjárta egész testemet. Elengedtük egymást. Hirtelen az üresség ragadott magához. Vágytam Niall csókjára, érintésére, közelségére.
-Most mennem kell, de egy óra múlva itt vagyok érted, rendben?
Bólintottam.
-De el ne késs! -figyelmeztettem, majd egy puszit nyomtam a szájára.
Felállt mellőlem és kisétált az ajtón. Alig, hogy kilépett, a mécses ismét eltörött bennem. Nem bírtam másra gondolni. Csak ez járt a fejemben. Bármennyire is próbáltam elterelni róla a figyelmemet, nem ment. Még egy dalnak is nekiálltam, de két sor után elakadtam, így inkább feladtam, még mielőtt izzadtságszagúvá válna. Életem leghosszabb egy órája volt, míg Nialler távol tartózkodott. A magány súlyos láncként fonódott körém. Éreztem, ahogy a depresszió leránt a mélybe, és ha valaki nem fogja meg a kezemet, örökre eltűnök a semmiben.
A szöszi betartotta ígéretét. Pontban egy óra múlva megjelent az ajtóban, kezében egy hatalmas csokor narancssárga rózsával. Észre sem vettem, mikor elmosolyodtam, csak akkor, mikor Niall megjegyezte.
-Már megérte, mert újra láthatom a gyönyörű mosolyodat. -közelebb húzott magához. Tekintetét végig rajtam tartotta. -Egy különleges túrára viszlek most el. -rám kacsintott.
Nyugalom járt át. Nem voltak kétségem afelől, hogy ma jól érzem majd magam. Niall, a szerelmem mellettem volt. Mi mást kérhettem volna még?
Kinyitotta nekem a kocsiajtót. Rutinosan szálltam már be. A rádióban a kedvenc dalaim szóltak. A gesztusért cserébe egy puszit nyomtam Niall arcára. Bár csendben utaztunk, mégsem szorongtam. Nem tudtam volna megmondani, miért. Egyszerűen csak elmúlt. Talán a szeretet tette, vagy a megértés, ami körbelengett minket. Bármi is volt az a mágikus nyugtató, használt. Kezem sem remegett már annyira. A nyugalom szigetévé változtam.
Kicsivel több mint egy órát utaztunk, mikor a szöszi megállította a kocsit. Kinéztem az ablakon, de csak egy erdő tárult elém. Niallra pillantottam. Önfeledten vigyorgott vissza rám.
-Gyere! Megmutatom, miért hoztalak ide. -kipattant, és kiszedett engem is. Összefontuk ujjainkat, úgy vágtunk neki a sűrű erdőnek.
A hideg futkosott a hátamon a helytől. Bírom a rémisztő helyeket, de valahogy még sem jött be ez az elhagyatott erdő. Pláne, azt sem tudtam merre vagyunk. Pár percnyi kísérteties séta után egy tisztásra értünk. A lélegzetem elakadt. A számat a kezem elé kaptam.
-Ha jól tudom, mindig körbe akartad utazni a világot. -mutatott szét a réten. -Itt megtalálhatod Párizst, Barcelonát, Rómát, Brüsszelt, New Yorkot, Kaliforniát és Sydneyit.
Ahogy szétnéztem, megpillantottam a leghíresebb épületek miniatűr másait. Lenyűgöző volt. Még soha ezelőtt nem láttam ehhez foghatót. Erősnek kellett lennem, hogy könnyeim ne fakadjanak ki. Niall nyakába ugrottam. Hosszasan csókoltuk egymást.
-Készen állsz a világ körüli útra? -mélyen szemembe nézett. Bólintottam. Elindultunk. Tettünk pár lépést. Az Eiffel-toronyhoz értünk. -Megérkeztünk Párizsba, a szerelem városába. Tudom, hogy mindig is el szerettél volna ide jönni. Na milyen érzés?
-Tudod, azt hittem az Eiffel-torony magasabb. A képeken mindig olyan óriásinak tűnik. -válaszoltam nevetve.
-Most elárulok egy titkot: Photoshop. Azzal csinálják azokat a képeket. -rám kacsintott. -Legközelebb majd elviszlek ahhoz, az Eiffel-toronyhoz is. Megígérem.

-Nem számít, hogy az igazinál állunk, vagy egy kicsinyített változatánál. A lényeg, hogy együtt vagyunk ott. -mondtam. Niall arca pirosas tónusúvá vált.
-Szeretnék adni neked valamit. -a zsebébe nyúlt. Egy kis dobozt vett elő. -Ugyan nem az igazi, de remélem, tetszik. -kezembe tette.
Tágra nyílt szemekkel szemléltem a kis dobozkát. Kinyitottam. Egy Eiffel-tornyos nyaklánc volt benne.
-Ez gyönyörű. -azonnal kivettem, hogy felvegyem. Hátat fordítottam Niallnak. A hajamat finoman egyik oldalamra tűrte. Bekapcsolta a nyakláncot, majd végigsimította a nyakamat. Egész testem belebizsergett.
-Van még benne más is. -a nyitott dobozra sandított. Értetlenül követtem tekintetét. Felemeltem a szivacsot, amin a nyakláncom egykoron pihent. Egy kulcs csillant fel a napfényben.
Nem bírtam megszólalni. Kezemet a szám elé kaptam. A könnyeim előtörtek. Egyszerűen nem tudtam felfogni, mi történik. Olyan hihetetlen volt ez az egész.
Niall ezt szeretné, hogy költözzek oda hozzá? Te jó ég! Ez lehetetlen. Képtelenség. Teljességgel...tökéletes. 
-Na mi a válaszod? Odaköltöznél hozzám? -szegezte nekem kérdéseit kicsattanva a lelkesedéstől.
-Niall, én...-lesütöttem szemeimet.
-Igazad van. Túl gyorsan akarok haladni. Ne haragudj! Mekkora egy idióta vagyok! -elfordult. Arca ideges lett.
-Nem így értettem. Niall, én szívesen odaköltöznék hozzád, de... -hangom elcsuklott. Zokogni kezdtem. Niall aggódva fordult vissza felém. Magához ölelt. -Még soha senki sem tett ilyet értem. Csak félek. Félek, hogy talán ha együtt élünk, elijesztelek.
A szöszi felnevetett.
-Lucy, már mondtam. Sose foglak elhagyni. Az sem érdekel, ha az éjszaka közepén kezdesz el edzeni, vagy éppenséggel reggel ötkor imádkozással keltesz. Nem számít. Szeretlek! Bármi történjék is! -megsimogatta a hátamat.
-Akkor a válaszom igen. Összeköltöznék veled. -alsó ajkamba haraptam.
Niall felkapott és a levegőben egypárszor megpörgetett. A fellegekben voltam. Ráadásul Párizsban.
-Folytatjuk a túránkat? -kérdezte, miután lábam ismét talajt ért. Bólintottam.
Hosszasan sétálgattunk az épületek közt. Mindegyiknél megálltunk, és fotózkodtunk. A telefonom majdnem megtelt. Rengeteg képet készítettünk. Mosolyogtunk. Nevettünk. Szerencsére senki sem zavarhatta meg a kis sétánkat.
Mikor elértük a Hollywood feliratot, elkezdtünk forgatni. Niall telefonjával egy kisfilmet vettünk fel. Természetesen kettőnkről. Igazából, egy kis videónapló volt. Elmeséltük, hol vagyunk, mit csinálunk. Viszont az összeköltözésről hallgattunk. Nem akartunk így előre sietni a dolgokban. Elmondtuk azt, hogy nem vagyok terhes. Eléggé megnyíltam, ennél a dolognál, ugyanis elmeséltem, mit mondott az orvos. Gyakran meg kellett állnom, mert olykor a szemzugomba könny gyűlt. Ezekben a percekben, Niall szorosan magához ölelt. Vigasztalt, csitítgatott. Sikerült úgy elmesélnem, hogy ne kezdjek el zokogni.
A naplementét ebben a titkos világban néztük meg. Gyönyörű volt, ahogy a fák között meg-megcsillant a lenyugvó nap halovány fénye. Tökéletes befejezést nyújtva a napnak.
A falevelek már kezdtek sárgulni, sőt itt-ott már le is hullottak. Szeptember vége volt. A nyárnak ugyan hivatalosan is vége lett, de míg valami lezárul, egy új dolog kezdődik. Kettőnk. A kapcsolatunk egy új fejezethez ért. Egy fejezethez, amit közösen írtunk. Már nem csak Lucy és Niall voltunk, hanem Nucy. Egy közös jövő előtt álltunk, és ezzel mind a ketten tisztába voltunk. Nem tagadom, féltem. Nem tudhattam, vajon Niall hogyan fogadja majd a kora reggeli kialvatlan fejemet, vagy az egy órás fürdő elfoglalásomat. Azt viszont biztosan tudtam, nem lesz egyszerű. Az együtt élés más, mint az, mikor egymásnál alszotok. Ott csak pár óráig kell elviselni a másikat, míg itt feltehetően hosszú évekig. Ami azért lássuk be, nem mindig egyszerű. Nem érdekelt. Szerettem, és vele akartam élni, mondjon bárki, bármit. Csak vele akartam lenni. Akár egy múlandó hóbort vagyok, akár az igazi...