Őszintén

Begubóztam az én kis elszeparált bunkerembe kedvenc könyvemmel a kezemben. Elhúztam a függönyöm. Próbáltam kizárni ez engem körülvevő világot, a zajokat, a döcögő utat, ami jobban rázott, mint egy régi, már szétesőben lévő hullámvasút. Mindent megtettem, hogy figyelmemet csak és kizárólag újonnan megvett könyvecskémnek szentelhessem, de ez másoknak nem nagyon tetszett. Eleinte Mia és Shei piszkálását kellett eltűrnöm. Mind a ketten, nem meglepő módon, az összeköltözésünkről, vagyis pontosabban az éjszakai létünkről faggattak.
Basszus, még mindig nem szóltam nekik arról az aprócska, de jelentőségteljes tényről, hogy nem lehetek terhes? Hupsz...Vajon ha most elmondom, több hajam marad, mintha tovább halogatnám? Azt hiszem még nem kéne sokkolnom a fodrászomat a félig kopsz fejemmel. Majd legközelebb. 
Hosszas dilemmázás után így arra jutottam, inkább magamba fojtom ezt az információt. Ködösítve válaszoltam kérdéseikre. Egyes kérdések felett pedig csak egyszerűen átsuhantam. Semmi kedvem sem volt, beavatni őket a hálószobai titkaimba. Azért a magánéletemet meg akartam óvni.
-Lányok, nagyon élvezem ezt a kérdezz-felelek játékot, de nem tudnátok egy picit Petert, vagy a többieket piszkálni. Már csak 70 oldal van vissza a könyvemből. Esküszöm utána a tiétek vagyok, de már lerágom az ujjaimat is, ha nem tudom meg, mi lesz Katyvel és Daemonnel. -bevetettem a régi kölyökkutyaszemes trükköt. Persze elsöprő sikert aratott.
Kicsit rosszul éreztem magam duzzogó, szomorú arcuk, lebiggyesztett ajkuk láttán, de aztán megint eszembe villant az Obszidián, és minden önmarcangoló gondolat kiürült a fejemből. Végre élvezni tudtam a csendet. Mintha minden az én oldalamra állt volna. A busz sem rázott már annyira, a zajok is csökkentek. A nyugalom szigetévé változtam.
Természetesen az elmúlt hónapok során megtanultam, ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, ki kell nyitnom a szemem és körbenézni, mert bizony csak egy édes ábránd szökött szememre. Ez esetben sem volt másképpen. Épp a legizgalmasabb résznél tartottam, mikor valaki hirtelen rám huppant. Ijedten rándultam össze. Nem csak azért mert hívatlanul toppant be kis szentélyembe, hanem mert éppen Katy, a könyvem főszereplője sikított a fejemben.
Azonnal megfordultam. Kikerekedett szemekkel meredtem a hívatlan vendégre. Az állam a földre koppant. Felvontam szemöldökeimet.
-Te meg mit keresel itt? -kérdeztem, meglehetősen éles hangon. Elvigyorodott. -Blake, most komolyan. Miért jöttél?
-Csak véletlenül estem beléd. -magyarázta, miközben beljebb mászott. Még följebb húztam szemöldökeimet.
-Én meg csak úgy véletlenül mindjárt seggbe rúglak! -figyelmeztetésemre csak nevetett.
-Beszélgessünk. -ajánlotta fel. Közelebb kúszott hozzám. A szemöldökeim már elérték a hajtövemet. -Jó lebuktam. Nem véletlenül jöttem ide.
-Elég gyorsan levágtam. -szóltam közbe, majd a könyvemért nyúltam, de Blake elkapta előlem.
-Olvasol? -szemei kikerekedtek. Homlokomra csaptam.
-Nem. -ráztam a fejemet. -Csupán szuggerálom, hátha átváltozik egy csillámpónivá. Még jó, hogy olvasok Einstein! -próbáltam kikapni kezéből, de nem engedte. Gyorsabb volt nálam.
-Turnén vagyunk. Lazíts egy kicsit!
-Mi van, ha én így lazítok. Talán bajod van azzal, ha valaki képes összeolvasni a betűket? -szememet forgatva újabb próbálkozásokat tettem az Obszidián megkaparintására. Mind hiábavaló volt.
-Nem. Sőt, szeretem, ha egy lány okos. -nevetve válaszolt.
Ismét nekiestem. Ezúttal több erőt vittem a támadásba, ami következtében, mind a ketten elborultunk. Pontosabban én borultam rá Blakere. Éreztem, ahogy arcomba szökik a vérem. Azonnal kipirultam. Villámgyorsan húzódtam el. A srác hangosan felnevetett.
-Ha ezt Niall meglátta volna. Huhú! -barna fürtjeibe túrt. -Már értem, miért imád téged annyira. Egy igazi vadmacska vagy. -rám kacsintott.
Megfogtam az első tárgyat ami a kezembe akadt, ez esetben egy párnát, és a képébe vágtam.
-Hülye perverz disznó!
-Nyugi! Nyugi! Nem azért mondtam. Bocsánat. Sajnálom. -mentegetőzött.
Kifújtam a levegőt és visszaültem a helyemre. Hosszas csend telepedett ránk.
-Blake, miért jöttél ide? -kérdeztem immáron teljesen nyugodtan. Az agyamon az induláskor történtek képei rohantak át.
-Nem tudom. Egyszerűen csak megbotlottam és...
-Blake! -ripakodtam rá. -Tudom, hogy nem véletlenül ülsz most itt mellettem. Ismerlek.
Kócos hajába túrt, közben egy nagyot sóhajtott.
-Nálad muszáj, hogy mindennek oka legyen, igaz? -fel pillantott rám. Bólintottam.
-Nem hiszek a véletlenekben. -jegyeztem meg halkan.
Blake egy kis szünetet tartott, míg újra megszólalt. Hangja halk volt, mégis megdermesztett.
-A reggeli dologról akartam veled beszélni, csak nem tudtam, hogyan.
Félve tekintettem fel pilláim alól. Nagyot nyeltem.
-Mégis mi történt köztetek? Miért esett úgy neked Niall? -bár féltem, sőt rettegtem a válaszoktól, tudni akartam. Nem bírta volna több titkolózást elviselni. Eddig mindegyikből egy újabb balhé robbant ki.
-Gondolom azt sejted, hogy nem én kezdtem. -már első kijelentése után csalódottság költözött a szívembe. Beleharaptam az alsó ajkamba, majd bólintottam. -Emlékszel, mikor pár hete Jeremy és Niall összeverekedett?
-Persze, de ez, hogy jön ide? -értetlenül bámultam rá. Szabályosan csüngtem szavain.
-Majd mindjárt megérted. -megköszörülte a torkát. -Szóval, miután Niall sikeresen elverte azt a kis zöldfülűt, nyomozni kezdett, csakúgy mint én. Bármennyire is szeretted volna titokban tartani, mindenki megtudta, hogy valaki zaklat téged. -kezdett bennem összeállni a kép. -Mivel te viszont nem voltál hajlandó túl sok információt átadni nekünk, kénytelenek voltunk a szöszivel összedolgozni.
-Várj! Ti nyomoztatok utánam és Greg után a hátam mögött? -Oké, ez egy kicsit lesokkolt. Pláne, hogy ez a kettő utálja egymást. El sem tudom képzelni, hogyan működtek együtt anélkül, hogy valamelyik a kórházban nem kötött volna ki. Te jó ég!
-Muszáj volt, mert láttuk, hogy nem bírod a kezedben tartani az ügyet. -vállat vont.
-Mi az, hogy nm bírom a kezemben tartani? Igenis tudok magamra vigyázni. -csattantam fel éles hangon.
-Muszáj elrontanod a pillanatot?
-Muszáj seggfejnek lenned? -vágtam vissza, mire önelégülten elmosolyodott.
-Ez egy elengedhetetlen kellék. Tudod, a nyomozók már csak ilyenek.
Legszívesebben újra a képébe vágtam volna egy újabb párnát. Keresztbe karjaimat fontam mellkasom előtt.
-Visszatérve -kezdett ismét bele. -Sikerült pár dolgot megtudnunk róla, de egyenlőre nincs elég bizonyítékunk ellene ahhoz, hogy feljelentsük. Elvégre ő még sosem mocskolta be kezét. Mindig valamelyik bábját küldte a nyakadra.
-Alison már nem dolgozik a kezére. -vettem át a szót. -Pár hete, miután volt a Jeremys incidens, beszéltem vele. Ő már nem jelent többé gondot.
-Én ebben nem lennék olyan biztos. Greg ravasz. Biztosan van még pár dolog, amivel sakkban tudja tartani a barbiet. Épp ahogy Jeremyt is sikerült az ujja köré csavarnia. -összerezzentem.
-És ha eddig ilyen szépen felgöngyölítettétek az ügyet, Niall miért esett neked? -nem bírtam tovább várni. Kényszert éreztem, hogy ismét az eredeti témáról beszéljünk.
Blake vonásai megkeményedtek. Arcán bűntudat futott végig.
-Sikerült Greg közelébe férkőznöm, és ezt Niall pontosan tudja, csakhogy...
-Nem bízik benned. -fejeztem be helyette a mondatot. Bólintott.
-Meg is értem. Elvégre a legutóbb én próbáltalak titeket szétszedni. -hangja meggyötört volt.
-Talán hülye vagyok, de megbízom benned. Elvégre már találkoztál az unokatesóim, valamint Niall erejével is. -elmosolyodtam. -Meg, miért is akarnál minket szétbombázni, ha neked csajod van. -tettem hozzá.
-Az hazugság volt. Csak azért mondtam, hogy lenyugtassam egy kicsit. Nincs barátnőm. Vagyis van egy lány aki tetszik, de neki jelenleg barátja van. -szomorú sóhaj szakadt fel torkából.
Alsó ajkamba haraptam. Nem tudtam mit mondjak. Szavai hideg zuhanyként értek. Mozdulni sem bírtam, nemhogy értelmesen reagáljak. Ez egyszerűen képtelenségnek tűnt. Egy dologban reménykedtem csak. Mégpedig, hogy az a lány, akiről beszélt nem én vagyok. Ez az egyetlen remény éltetett.
-Figyelj, jobb ha most tisztázzuk, mi csak barátok vagyunk. Szeretem Niallt és nem hiányzik, hogy esetleg pletyka induljon vagy Greg fantáziáljon valamit. Nem hiányzik az életemből a dráma. -hadartam el amilyen gyorsan csak tudtam.
De már késő volt. Mire észbe kaptam. Blake ajka már szinte az enyémet érintette. Egyik keze a derekam köré fonódott, míg a másik a hajamban tett felfedezőtúrát. A falnak nyomott.
-Blake, ez nem helyes. Engedj el! -megpróbáltam elfordítani fejemet, de nem engedte. Erősebb volt, mint hittem.
Hirtelen megtörtént a legrosszabb. Shei sikított fel mellettünk. Kezéből még a műanyag kávés pohár is kiesett. Keményen a földre csapódott, ahova aztán az egész kifolyt. Míg Blake figyelme a sokkot kapott Sheilara és a csempén szétfolyó kávéra szegeződött, én kihasználtam az alkalmat és ellöktem magamtól. Minden idegszálam megfeszült. Éreztem, ahogy az erek kidagadnak a homlokomon. Shei befutott a szobájába, így Blake ismét csak rám meredt.
-Mégis mi a francot csinálsz? -csattantam fel ingerülten. Egész fejem lángolt a dühtől. Legszívesebben megfojtottam volna, azután pedig visszarohantam volna Niall mellé a kanapéra.
-Úgy csinálsz, mintha nem élvezted volna! -förmedt rám. Már csak a gondolattól is felfordult a gyomrom.
-Te barom, pöcs! -ordítottam. Lábammal rugdosni kezdtem a fiút, aki esetlenül huppant a földre, egyenesen a nagy tócsa kávéba. -És én még azt hittem bízhatok benned. -könny gyűlt a szemembe, de elfojtottam. Nem adtam meg neki azt a luxust, hogy elgyengülve lásson.
-Nem kell itt adnod a szentet! Te is éppannyira akartad, mint én!
-Inkább smárolok le egy út széli csövest, mint téged! -a harag ködként kúszott szemeim elé. Szédültem. A pulzusom a fülemben dobogott.
-Azt hiszed a szőke fog valaha is annyit érezni irántad, mint én?
Na jó, ez betett. Nem tudtam tovább uralkodni magamon. A kezem ökölbe szorult és már lendült is. Egy hatalmas csattanás, majd tompa puffanás rázta meg a busz békéjét.
-Esküszöm, ha még egyszer a szádra mered venni a kapcsolatunkat Niallal, az lesz az utolsó, hogy szó hagyta el a szádat! -vérben forogtak szemeim. Lángolt az arcom, ahogy egész bőröm is. -Niallnak igaza volt, kár volt benned bízni. -vetettem oda szemrehányóan.
Erre már nem szólt semmit. Csak némán felállt és elsétált. Hirtelen hatalmas csend vett körül. Túl mély és nyomasztó volt. Éreztem, hogy az eddig eldugott érzések mindjárt a felszínre tőrnek.
Nem! Most nem. Erősnek kell maradnom! Egy ilyen seggfej nem fog a padlóra küldeni. Az egyetlen dolog, ami futótűzként perzselhet fel körülöttem mindent, az...Sheila. 
Leugrottam agy ágyamról, majdnem én is megcsúsztam a kávétengerben, de sikeresen elhárítottam a veszélyt. Egyenesen Shei ajtajához mentem. Hevesen ütögettem, de nem nyitott ajtót. Kulccsal zárta be belülről, így esélyt sem adott rá, hogy bejussak.
-Kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam! -könyörgőre fogtam, mert tudtam, ez az egyetlen mód. -Nem történt semmi köztem és Blake közt. Rám mászott, de semmi. Hinned kell nekem! -a földre rogytam az ajtó mellett.
Kitárult én pedig felugrottam.
-Lucy, nézz már egy kicsit magadba! Egy napot nem bírsz ki, hogy ne drámázz! Most nem engem kell meggyőznöd, hanem saját magadat. Az egy kicsit nehezebb feladat lesz. -összefonta két karját. -Egyébként meg jobb lenne, ha rohadt gyorsan kitalálnád, mit is akarsz, mert nem hiszem, hogy Niall díjazni fogja a rengeteg drámát, ami körülleng téged! -visszalépett és még mielőtt bármit is szólni tudtam volna, rám vágta az ajtót.
Eddig bírtam. Minden pohár betelt. A könnycseppek záporesőként törtek elő szemeimből. Visszarohantam a kuckómba. Magamra húztam a takarómat, a függönyt is elhúztam.
Fájt amit Shei mondott, de nem azért, mert nem volt igaza. Igaza volt. Nagyon is. Egy dolog kivételével. Tudtam, mit akarok...vagyis, kit akarok. Niallt. Ez nem volt kérdéses. Ami igazán fájt, az az volt, ahogy mondta. Szemeiben tisztán csillogott a megvetés...