Fellegekben

 Mivel sikerült megoldanom a Niall-tetkót-akar-rólam problémát, ismét 100%-osan az éneklésre koncentrálhattam. Alison az elmúlt napokban többször is megkeresett. Minden egyes alkalommal friss információkat szolgáltatott Gregről. Bár már többet tudtam, mint eleinte, de ez még mindig édes-kevés volt ahhoz, hogy bármi használható ötlettel előálljak. Persze ezt nem mondtam Alnek. A végén még kiakadna és azt hinné, csak átverem. Ami természetesen teljesen hülyeség. Nem állt szándékomban kihasználni. Egyszerűen az új album elszívta minden erőmet, illetve Niall is. De ő főleg csak esténként. Napközben nem-igen volt időnk találkozni. Néha reggelente elvitt a stúdióba, de egyébként egész nap nem is láttuk egymást. Volt, hogy napokig még csak beszélni sem tudtunk, mert mikor én hazaértem a próbákról, már arra sem volt erőm, hogy meghaljak, így elmaradt a telefonálás és a többi.
Egy újabb külön töltött éjszaka után, egyedül mentem be a stúdióban. Egész jól kitaláltam már az utat, így csak harmincszor ugrottak a nyakamba képet és aláírást követelve. A múltkorihoz képest, ez egész jó felállás volt. Így egy óra alatt beértem. Kivételesen nem is késtem.
-Jó reggelt! -széles vigyorral arcomon léptem be a terembe. Már mindenki ott volt.
Pontosan jövök és mégis utolsó vagyok. Legközelebb itt fogok aludni. Egyébként meg ők mikor jöhetnek? Még van 15 percem, hogy pontosan beérjek. 
Peter tapsolva lépett elém.
-Végre pontos vagy. -mosolygott rám. Hangja baráti volt és nem lekezelő. A többiekhez terelt. -Figyeljetek! Szeretnék pár dolgot bejelenteni. -kezdett bele.
-Látod? Mondtam, hogy fizetésemelést akar majd. -suttogtam oda Mianak és Sheinek, akik hangosan felnevettek. Blake is kuncogni kezdett ott mögöttünk.
-Szóval, van pár jó hírem és egy rossz hírem. Legalábbis nézőpont kérdése. -folytatta. -Melyiket akarjátok először hallani?
-A rosszat. -vágta rá egyből Sheila.
-Akkor a rossz: innentől kezdve ötször olyan keményen kell dolgoznotok, ha fel akarjátok venni a versenyt a többi hírességgel!
Ez a rossz? Ezt eddig is tudtuk. Végül is, ha a rossz hír ilyen lightos, a jó hír minden bizonnyal nagyot fog ütni. Az, hogy keményebben kell dolgoznunk, egyikünknek sem újdonság. Elvégre Mia Harryvel, én pedig Niallal járok. Pontosan tudjuk, mennyit dolgoznak ők is egy-egy új dal, vagy turné előtt. Olyankor kell őket kerülni, mert bár nem látszik rajtuk, tiszta idegek. 
-És mi a jó? -kíváncsiskodott Mia.
-Három jó hírem van. Az első: nem sokára kész lesz az új videóklippetek. Már csak pár felvétel hiányzik, hogy teljes legyen.
-De, hiszen nem is próbáltunk. Akkor mégis mit vettetek fel? -értetlenül meredtem Peterre. Elnevette magát.
-Ti énekeltetek, mi pedig levideóztuk. -válaszolta meg kérdésemet Blake.
-Szóval te is benne voltál és nem szóltál róla?! -oldalba böktem.
Mindannyian hangos nevetésben törtünk ki.
-Csend! Több komolyságot! -utasított rendre minket Peter.
-Hiszen te röhögsz a leghangosabban. -vontam fel egyik szemöldökömet.
-De én vagyok a főnök és én megtehetem. -hőspózba vágta magát, ami látványa még inkább elősegítette a röhögőgörcsömet. A végére már eljutottam odáig, hogy egy hangom sem volt, csak csapkodtam, mint egy retardált fóka. De ezt gondolom már kitaláltátok.
-Visszatérve...-próbált ismét komoly hangnemre váltani, illetve engem túlharsogni. -Ami a többi meglepetést illeti....-Blakere pillantott. -Blake, dobpergést!
A srácnak nem kellett kétszer szólni. Bevágta magát a hangszer mögé és már ütötte is a ritmust.
-Koncertturnéra fogtok indulni egy hét múlva. Már letisztáztuk az összes állomást. Majdnem minden este felléptek Anglia, Wales, Skócia, Írország és Franciaország legnagyobb színpadain. -a végénél már ő sem bírta visszafogni örömét. Ujjongva mondta.

Kisebb sokkot kaptam, majd mikor ezen túlléptem sikítozni és ugrálni kezdtem. Mia és Shei is csatlakozott. Összeölelkezve ugráltunk fel-le. Olyanok voltunk, mint három gumilabda, ami összeragadt. Peterre vetettük magunkat, majd Blaket is kirángattuk a dobok mögül. A fellegekben éreztem magam. Olyan volt, mintha a felhők fölött ugráltam volna. Hihetetlen volt. Az érzés hasonló volt, mint mikor bekerültünk az élő adásba az X-faktorban. Leírhatatlan volt. Minden testrészemet átjárta egy eddig ismeretlen energialöket. A számat harapdáltam, de nem az idegesség miatt, hanem mert csupán egy rossz szokásommá vált.
Vihogtam mint aki be van tépve. Nem bírtam uralkodni magamon. Extázisban voltam. Már koncerteztünk ezelőtt is, de nem turnéztunk. A turné annak a szimbóluma, hogy az emberek kíváncsiak ránk, a zenénkre és nem csak holmi porfogók vagyunk a rádiósok polcain. Tényleg szükségük van ránk, pont mint nekünk rájuk. Ez egy kölcsönös kapcsolat, ami mind két felet örömmel és erővel tölti meg. Mivel az első albumunk fele már kész van, így azokat gond nélkül fogjuk tudni előadni. Mindig is erről álmodtam. És most, hogy itt álltam a valóra válás küszöbén, még biztosabb voltam benne, hogy ez az én utam. Ezt szeretem és csak ezt akarom csinálni.
-Lányok, lányok! Nyugodjatok meg, különben nem mondom el a következő hírt. -fenyegetőzött Peter.
Igazából szavait közvetlenül nekem intézte, ugyanis a többiek már rég leálltak, de én még mindig pattogtam.
-Oké lenyugodok. -próbáltam megállni, de nem nagyon ment, így Blake lett az átmeneti horgonyom.
-Ez az ajándék lent vár titeket. Ha látni szeretnétek lemegyünk, de szerintem innen is tökéletesen fog látszódni. -ecsetelte Peter.
Nem vártuk meg míg befejezi. Az ablaknak tapadtunk. Kívülről minden bizonnyal vicces látvány lehettünk, ugyanis egymást nyomtuk az üvegnek. Alig kaptam levegőt, meg a bordáim közé Mia keze szorult, amit Shei nyomott nekem.
-Egy busz? -pillantottam hátra Peterre. Bólintott. -Nem mondod, hogy vettél egy turnébuszt?
Hangomból tisztán kivehető volt az öröm legfelső formája.
Na jó. Azt hiszem végem. Először a turné, most meg egy luxusbusz áll a stúdió előtt. Ezt a napot már semmi sem ronthatja el. Remélem. Inkább lekopogom, mert ha nem teszem, Greg tuti zaklatni fog ma is. 
-Meg akarjátok közelebbről? -kérdezte Blake, miközben a középső ujján megpörgette a kulcsot. -Ha akarjátok elvihetjük egy próbakörre is.
Azon nyomban sarkon fordultunk és már rohantunk is lefelé. Shei is könnyed mozdulattal elcsente a mis kis dobosunktól a kulcsot.

A busz közelebbről még sokkal menőbb volt, mint gondoltam. Egy óriás volt. Mellette egy apró porszemnek tűntem a parkolóban, pedig nem vagyok valami alacsony.
Sheila gyorsan kinyitotta az ajtót és felfutottunk. Az állam azon pillanatban leesett, mikor végigtekintettem a "nappalin".  Hihetetlen volt. Bőr székek, kanapé, bárpult. Amerre a szem ellátott, a luxus tárult elénk.
-Te jó édes...-kezdett bele Mia.
-Istenem! -vágtam közben. -Ez egyszerűen lehetetlen. -hitetlenkedve húztam végig kezemet a konyhapulton.
Csak ez a kis rész többet ér mint az egész házunk. Mégis honnan szerválta Peter ezt a luxusjárgányt? De ami fontosabb, miből? Oké, hogy a koncertjeinkből befolyik egy bizonyos összeg, de, hogy ennyi? Egész keresettek lehetünk ezek szerint. 
Tovább kutakodtam. A hálóban kötöttem ki. Egy hatalmas, vajszínű franciaágy fogadott.
-Azt hiszem ideköltözöm. -bedőltem a párnák közé, amik kellemes rózsaillatot árasztottak. -Meghaltam és a mennyországba kerültem.
Nem élvezhettem tovább a kényelmet, ugyanis további két személy landolt a legújabb szerelmemen.
-Stoppolom! -kiáltott fel Shei.
-Mi van? Most ugye szórakozol? Én voltam itt először. -csattantam fel. A választ azonnal megkaptam, mikor a földre kerültem.
-Bocsi. -vigyorgott rám, majd Mia is megkapta a nekijáró gonoszság részét. Mia harcolni kezdett az ágyért, de én inkább tovább álltam.
Ahogy lassan elértem a busz másik végét, elhaladtam pár "beépített ágy" mellett. Kicsit furcsa szemekkel méregettem őket.
-Nyugi, nem harap. -szólalt meg mögöttem Blake. Elmosolyodtam.
-Reménykedtem benne, hogy nem fog egy jeti fogadni odabent. -félve húztam el a függönyt. Bemásztam. Meglepően kényelmes volt. Sokkal kényelmesebb, mint az a hatalmas franciaágy. Sőt, még otthonos is volt. Egy kis barlang, ami csak az enyém. -Hihetetlen. -jegyeztem meg.
-Mégis mi? -értetlenkedett.
-Ez az egész. -adtam "egyértelmű" választ. Mivel továbbra is tanácstalan tekintetre találtam, folytattam. -Csak sosem hittem volna, hogy pár hónap leforgása alatt ennyit változhat az életem. Egy éve még egy senki voltam, aki azon aggódott, mikor kell kiköltöznie a házából most meg, itt ülök egy luxusturnébuszban. Annyira abszurd.
Blake elnevette magát.
-Néha kicsit jobban is hihetnél magadban, a lányokban. Tehetségesek vagytok. Megérdemlitek, hogy most itt lehettek. És az, hogy mi történt a múltban, csak még jobban azt mutatja, mennyit dolgoztatok, dolgoztál. -szavai jobb kedvre derítettek. -Tudod, már rengeteg fiatal, bimbózó tehetséget láttam eltűnni, kifakulni. Bennük nem volt meg az, ami bennetek, mindannyitokban megvan: az elszántság. Jól énekeltek, táncolni is tudtak, de ha nem voltak eléggé eltökéltek, ha nem küzdtek minden csepp erejükkel, elvesztek.
-Szerinted mi nem fogunk?
-Nem. A ti nevetek fent fog maradni. Hidd el, egy nap a világturnétokon több ezer, sőt milliók fogják a neveiteket sikítani. Csak annyi kell, hogy higgy! Na meg persze küzdj! -válaszolta.
-Már nagyon hiányoztak a beszélgetéseink. -mondtam hirtelen felindulásból.
-Nekem is. -a telefonjához kapott. -Most mennem kell. Szia.
-Szia. -intettem utána.
Visszamásztam az ágyba, és elhúztam a függönyöm.
Talán igaza van. Csak hinnem kell, hogy sikerülni fog. Egyszerűnek tűnik, de nekem, az örök-pesszimistának, ez sokkal nehezebb feladat. Nem baj. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a bandánk nevét mindenhol megismerjék. Az Antarktisztól Oroszországig. 
-Lucy, gyere! Megyünk egy kört. -Mia húzta szét a függönyömet. Kiugrottam és előre futottam.
Nem hittem volna, hogy ennyire fogom élvezni a buszozást. Az utcákon mindenki minket bámult. Mivel volt tetőablak, erős késztetést éreztünk, hogy kimásszunk rajta, és kiüljünk a tetőre. Peter nem tudott megállítani minket. A busz tetejéről integettünk a járó-kelőknek. Amerre csak néztem, mindenhonnan fotókat készítettek. A szívem repesett az örömtől. Egy hatalmas adrenalinlöket csapott meg. Alig bírtam a fenekemen ülni. Legszívesebben felpattantam volna a tetőre és ott helyben lenyomtam volna egy koncertet. A többiek is hasonlóképpen érezhettek, ugyanis mikor pirosat kaptunk, Sheila éneklésbe kezdett. Meghallhatta, hogy egy rajongónk hangosan kezdte el hallgatni a dalunkat. Több sem kellett nekünk. Teli torokból énekeltünk, túlharsogva a zajos londoni forgatagot.
Olyan volt, mint mikor először álltunk a színpadon. Akkor az Impossible-t énekeltük. Félve léptünk ki a színpadra. Mikor megláttuk Simont, nem tagadom, a vér is meghagyott ereinkben. Rettegtünk attól, hogy elutasítanak minket, vagy esetleg leállítanak bennünket. Én egy azóta is bevált módszerrel védekeztem a stressz-szel szemben. Lehunyt szemekkel kezdtem bele a dalba. Addig nem is mertem kinyitni, míg meg nem győződtem, hogy a közönségnek tetszik amit csinálunk.
Akkor, a busztetején is ezt a cselt vetettem be. Mikor ismét zöldet kaptunk, egy kicsit hátrazökkentem, de sikerült a lányokba megkapaszkodnom. Lassan visszamentünk a parkolóba, ahol addigra már hatalmas tömeg verődött. Ahogy kiléptünk, szabályos tömegverekedés tört ki a fotók és az aláírások miatt. Mintha egy teljesen más világba kerültünk volna. Bár furcsa volt, élveztem. Nagyon is élveztem...