Együtt

Niall romantikus túrája után a kapcsolatunk teljesen új irányt vett. Igaz, nehezen, de sikerült rávennem anyát, hogy hadd költözzek a szöszihez. Nincs annál nagyszerűbb, felemelőbb érzés, mikor reggelente a szerelmed mellett ébredsz. Pláne, ha nem kell hazamenned utána, elvégre otthon vagy. A közös reggelizések, vacsorázások felejthetetlen emlékekként ragadtak memóriámban. Egy-egy 'jó reggelt' puszi rengeteg energiát tud adni, a nap közbeni próbákhoz. Főleg most, a turné előtt.
Kapcsolatunkról ugyan mindenki tudott, de az összeköltözést mi mégis inkább titokban próbáltuk tartani. Persze, ez nem volt olyan egyszerű dolog, mivel a nap 24 órájában fotósok lesik minden lépésünket, arra várva, mikor teszünk valami felkavarót. Talán arra vártak, hogy majd kint az udvarban kerüljünk közel egymáshoz.
Bevezettünk pár egyszerű szabályt, ami a magánéletünk védelmét szolgálja.
1. Ha a főbejáraton jövök be, mindenképpen Niallnak kell beengednie, hogy nehogy rájöjjenek, van kulcsom.
2. Lehetőség szerint a hátsó ajtót használjam, így csökkentve a lebukás esélyét.
3. A bőröndjeimet csak akkor cipelhetjük be, ha tiszta a terep.
Mindezekből levontam egy igen egyszerű következtetést: így kimondottan megterhelő, kiábrándító az együttélés.
Bár ezt nem akartam megemlíteni neki, nem bírtam szó nélkül elmenni a dolog mellett. Pedig muszáj volt. Túl jól ment most minden ahhoz, hogy én még a feszültséget is emeltem volna. Inkább csöndben meghúztam magam, reménykedve, mihamarabb lefotóz minket valaki. Sose hittem volna, hogy ez lesz majd minden vágyam. Úgy látszik, ahogy öregszem, úgy hülyülök is. Szegény szöszi komoly fába vágta a fejszéjét.
-Áthozzuk a maradék cuccodat is? -pillantott fel rám Niall, miközben a tálját ürítette. Bólintottam.
-Már csak két dobozom van hátra. Csak pár régi kotta és könyv. -feleltem.
-Akkor még azokat elhozzuk, és utána megünnepeljük, hogy hivatalosan is ideköltöztél. Bulizunk egyet. Na mit szólsz? -lelkesedése átterjedt rám is, bár tudtam, le kell törnöm bimbózó hajtásait.
-Szívesen mennék, de holnap reggel indulunk az első koncerthelyszínre. -gondterhelten sóhajtottam fel.
Niall elmosolyodott. -Akkor majd itthon ünneplünk kettesben. Az azért még belefér, ugye?
-El is várom. -vágtam rá nevetve.
Miután befejeztük a kellemes őszeleji ebédünket, elindultunk hozzám. Szerencsére, nem voltak fotósok, így nyugodtan távozhattunk az első bejáraton, sőt a garázsból még egy pár dobozt is rakhattunk be a kocsiba. Kész csoda, hogy nem tört ki tömeghisztéria. Pedig azzal lett volna teljes a napom....napunk.
Mivel London két különböző végében laktunk, kénytelenek voltunk a londoni csúcsforgalom idején autóba ülni. Röpke 1,5 óra alatt átvágtunk a városon, meg sem állva egészen az ablakomig.
A ház üres volt. Anya és Tim dolgoztak, Daisy pedig még az óvodában játszott. Egyedül Boomer volt az, aki a házban kedvesen köszöntött. Furcsa érzés fogott el. Be kell vallanom, hiányzott a hely. Életem legszebb és legrosszabb éveit is ebben a kuckóban töltöttem.
Felfutottam a szobámba. Az érzéseik azonnal magukkal ragadtak. Ahogy beléptem, az üresség fogadott. Régi, évek alatt épített falam, melyen a sok-sok fotó díszelgett, most kopárul nézett vissza rám. Szívem összeszorult, ahogy megláttam a porlepte ablakpárkányomat. Az a kis zug volt a menedékem. Bármi baj volt, oda menekültem el. Mindig megnyugtatott és csendben ringatott álomba.
Végighúztam az ujjamat a szekrényemen, majd az asztalomhoz léptem. Az állandó kupis birodalmam megszűnt. Helyette, csupán pár régi kotta bóklászik rajta. Mintha már évek teltek volna el, pedig csupán pár napja kezdtük kipakolni a helyet. Tudtam, ez a korszak, melyben az ablakomban ülve minden gondomra megoldást találtam, megszűnt. Helyébe egy új, talán ragyogóbb, esetleg boldogabb időszak lép.
Féltem. Ekkor jutott el igazán az agyamig, mi előtt állok...vagyis állunk Niallal.
  Ehhez még hozzá kell szoknom. Kiskorom óta hozzászoktam, hogy az érzéseimet, gondolataimat, gondjaimat magamba zárjam, de most, hogy együtt kell élnem vele, ezeket a falakat le kell döntenem. Muszáj. Csak így lehet továbblépni. 
-Minden rendben? -aggódva méregetett.
-Persze, csak olyan furcsa. -körbenéztem még egyszer a lecsupaszított szobában, majd leültem az ágyamra. Niall leheveredett mellém.
-Nyugi! Minden rendben lesz. -kacsintással próbálta oldani a testemet körüllengő stresszt.
-Tudom. Efelől nincsenek is kétségeim.
-Akkor? -értetlen pillantásokat küldött.
-Olyan, mintha ez az ajtó teljesen bezáródna előttem. Mintha lassan a feledésbe merülnék. -hajamba túrtam.
-Lucy, nem fognak elfeledni téged. Soha. Attól, hogy elköltözöl, még ugyanúgy a család rész maradsz. Nekem elhiheted. A tapasztalat mondatja most ezt velem. -csitított. Elmosolyodtam.
-A te lelkeden fog száradni, ha egy év múlva már karácsonyra sem fognak meghívni! -fenyegetőztem a mutatóujjammal.
Érdekes, hogy egy kis biztatás a megfelelő embertől, mennyivel nagyobb löketet tud adni, mint mástól. Minden csak a megfelelő időzítésen és a tökéletes emberen múlik. Niall ebben profi volt. Mindig tudta, mit kell mondania, sőt azt is, mikor érdemes inkább szavak helyett tenni valamit.
Ez volt az egyik ok, ami miatt úgy kötődtem hozzá. Vagyis, ami miatt szerettem. Igen. Ezt már lehet szerelemnek nevezni. Nem csupán fellángoló szeretői viszonyról volt kettőnk közt szó. Annál valami sokkal finomabb, érzékibb kerített minket a hatalmába. Körülírni szinte lehetetlen. Egy érzés. Egy szikra, ami következtében erdők égnek porrá, míg mi kecsesen táncolunk a lángok közt.
Megcsókoltuk egymást. Az imént említett érzés ismét a hatalmába kerített. Ajkaink könnyed táncot lejtettek, miközben nyelveink feltérképezték a másik száját.
Ahogy elváltunk egymástól, a valóság újra ránk borult. Rájöttünk, miért is jöttünk. Gyorsan összeszedtük a maradék holmimat. A szobaajtóban állva egy utolsó búcsúpillantást vetettem drágalátos barlangomra, majd bezártam magunk mögött az ajtót.
Szívem ugyan még fájt a szobáért, de az a hasogató fájdalom, ami először fogadott, megszűnt. Helyette egy új, kíváncsi fuvallat költözött lelkembe.Érdekelt, mi lesz később. Milyen lesz a közös lét. Az első együtt eltöltött ünnep. Egy családi vacsora. Igaz, előreszaladtak gondolataim, de egyszerűen nem bírtam magamon uralkodni. Az oldalamat fúró kíváncsiság nem hagyta.

Niall ment elől a lépcsőn, kezében egy dobozzal. Mögötte, kissé lemaradva lépdeltem én is. A Nap ugyan nem vakított olyan erősen, mégis szemem elé kellett kapnom tenyeremet. Vakuvillanások miatt káprázott a szemem. Bekövetkezett az, amitől mind a ketten tartottunk. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak kempingezni indulunk ennyi cuccal, hanem igenis összeköltözünk.
Honnan tudhatták meg? Itt csak akkor vannak paparazzók, ha éppen a címlapon egy állbalhém virít, de most. Semmi. Az sem magyarázat, ha követték Niall kocsiját, elvégre járunk, elég sokszor van itt. Biztosan valaki szólt nekik. Valaki, aki mindent tud rólam...rólunk. De ki? Ó, hogy az a! Tuti, Greg volt. Más nem lehetett. Még a csajoknak sem árultam ezt eddig el. Hupsz! Tényleg. Nekik nem ártott volna szólni. Már mindegy. Holnapra, vagy inkább egy óra múlva már mindenki tudni fogja. Kíváncsi vagyok, hány utálkozó levelet fogok kapni. Tudom, akartam, hogy meglássanak minket, de már akkor, mikor együtt lakunk. Nem éppen költözés közben gondoltam a nagy leleplezést. 
Niall hátrapillantott. Arcán önelégült mosoly ült. Felvontam egyik szemöldököm. Mi van? 
A villódzó vakukkal mit sem törődve, gyorsan bepakolta a dobozt, majd az enyémet is elvette. Könnyed mozdulattal leemelt a lépcsőről. Míg a levegőben voltam, ajkainkat összetapasztottuk. Lágyan csókolt. Éreztem, ahogy minden tekintet ránk összpontosít. Beleértve a szomszéd idős, pletykás nénit is.
Arcom lángba borult. Amint elengedtük egymást, félve körbenéztem. Természetesen végig öleltem Niallt. Pontosabban, ő szorított izmos mellkasához. Minden paparazzo elképedve meredt ránk. Mr. Hogyan-sokkoljuk-a-paparazzókat remek munkát végzett. Elnevettem magam, ahogy tüzetesebben is átvizsgáltam a döbbent arcokat. A szöszi kinyitotta előttem az autó ajtaját. Könnyed mozdulattal huppantam be mellé.
-Láttad az arcukat? -kérdezte nevetve, miután elhajtottunk a háztól.
-Még jó hogy. Mind ilyen fejet vágott. -megpróbáltam leutánozni őket, de a nevetés miatt nem igen ment. Niall viszont színészeket megtévesztő módon vette fel arckifejezésüket. -Hagyd abba! Rémisztő! -eltakartam Niall arcát, majd a szememet is.
-Talán nem tetszik? Pedig azt hittem, neked ez a zsánered. -folytatta tiltásom ellenére is.
-Igen. Mindig is buktam a pedofil, sokkolt paparazzókra. Honnan tudtad?
-Éreztem. -vágta rá határozottan. Mindketten felvettük a pókerarcunkat, de nem bírtuk sokáig. Hangos kacaj tört fel torkunkból.
-Ááá! Már fáj az oldalam. -jegyeztem meg. Niall gyöngéden odanyúlt és megsimogatta.
-Szeretlek! -suttogta.
-Én is téged! -egy puszit nyomtam az arcára.
-Akkor ünnepeljünk! -kiáltott fel. A rádiót is feltekerte. Üvöltve énekeltünk. Egész London belerezgett.
Miután hazaértünk, és sikeresen átverekedtük magunkat a fotósok áradatán, nekiláttunk az ünneplésnek. A hűtőből elővettük a már előzőleg behűtött pezsgőt és bort. Én gyorsan összedobtam egy kis vacsit, és már kezdődött is a szűk körű buli.
Letelepedtünk a TV elé. Nialler a magasba emelte a poharát.
-Az összeköltözésünkre, amiről mostanra már mindenhol tudnak! -hangjából az öröm és a jókedv áradt. Egyáltalán nem bánta, hogy megláttak minket. Sőt, kimondottan örült neki. Ami kissé furcsa, hiszen az elején még bujkáltunk.
Én is a magasba emeltem a poharamat és koccintottam vele.
-Az összeköltözésre!