A ma esti koncerttől jobban be van zsongva, mint mi. Egész nap próbálnunk kellett, holott tudja, úgysem fogjuk követni az utasításait. A színpadon mi inkább csak lazulni szoktunk.
-Azért levegőt majd vehetek vagy az is meg van határozva, hogy mikor esedékes? -forgattam szemeimet, majd leültem az egyik székre. A lábaim már fájtak az egész napos rohangálástól és táncolástól. Imádtam Jessicat, de jelen pillanatban legszívesebben megfojtottam volna.
-Lucy, gyere vissza! Nem fogod tudni a lépéseket. -Jessica hangja oktávokat ugrált. Megpróbált felszedni engem a székből, de mintha odaláncoltak volna. Meg sem mozdultam. -Ne hülyéskedj már! Ez egy fontos este. A rajongók számítanak rád.
-Pontosan. Rám számítanak, és nem az erőltetett koreográfiára. -azonnal megbántam, hogy kimondtam. Lesütött szemekkel állt előttem. -Jessica, figyelj, sajnálom! Nem kellett volna ilyeneket mondanom, de tudod, hogy boldogulunk a színpadon. Önmagunkat adjuk és ez az amit a rajongók annyira szeretnek. -megsimogattam a karját. Felnézett rám, és elmosolyodott.
-Tudom, csak aggódom. Nem szeretném, ha összeesnétek vagy leblokkolnátok ott fenn.
-Csak akkor fogunk összeesni, ha még tovább erőlteted a táncot és nem kapunk kaját. -felpattantam a helyemről. -Ti nem vagytok éhesek?
-Ó, dehogynem! -kiáltotta Mia. Nem csalódtam benne. Hármunk közül ő evett a legtöbbet és még így is a legkisebb volt. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de igazán megtaníthatná nekem is. Én ha eszek egy kocka csokit, már híztam 5 kilót. Ő pedig megeszik egy hamburgert, egy gyrost, majd desszertnek még egy tortát is benyom, mégsem látszik meg rajta.
-Mit eszünk? -csillant fel Shei szeme is. Jessica felé fordultam.
-Mit eszünk? -a kíváncsiság engem is magával ragadott.
-Van egy isteni kínai büfé nem messze innen. A szezámmagos csirkéjük verhetetlen. -elnevette magát.
-Indulás! -a táncosok és a zenekar felé fordultam. -Ugye, ti is jöttök? -nem igazán kérdeztem. Olyasféle, "most-velem-jöttök-vagy-végetek" arcot vágtam. Meg is ijedtek tőle.
-Még szép, hogy megyünk! -Nick átvetette egyik karját a nyakam felett.
Kisétáltunk az ajtón, de azonnal vissza is tántorodtunk. A kijáratnál hemzsegtek a fotósok.
-Nem úgy volt, hogy a paparazzókat nem engedik be? -vállam fölött hátra pillantottam. Mindenki csak a vállát húzogatta. -Ez esetben, kénytelenek leszünk kiszökni. -Nickkel együtt fordultam meg. Átvágtam a többiek alkotta tömegen és egy kis eldugott ajtón vezettem ki a csapatot. Sokáig kacskaringóztunk a szűk kis folyosók közt mire megtaláltuk, de végül sikerült -Remélem itt nincsenek annyian. -jegyeztem meg halkan. Nick felnevetett. Összeráncolt homlokkal tekintettem fel rá. Majdnem két méter magas volt, így mellette még én is eltörpültem. -Mi van?
-Semmi. Csak...-újabb nevetésroham tört rá. Oldalba böktem.
-Csak?
-Nem hittem volna, hogy pár fotós ennyire meg tud rémiszteni. -szinte fulladozott a röhögéstől.
-Hogy te mekkora egy genya vagy! -nevetve ellöktem magamtól, de hosszú karjaival visszarántott. Majdnem a földön kötöttem ki, de persze még idejében megfogott.
-Nem illik egy barátra ilyet mondani. Apukád nem tanította meg?
Kérdése hallatán arcomra fagyott a mosoly. A jókedv, mintha sosem lett volna. Elpárolgott lelkemből.
-Az apámtól csak annyit tudtam megtanulni, hogyan tegyem tönkre a családomat. -elléptem Nick mellől. Tapinthatóvá vált a feszültség.
-Hé! Lucy! Én sajnálom. Nem tudtam, hogy...
-Hogy mi? Hogy egy szemétláda, akit nem érdekel más csak az, hogy mindig legyen mellette egy fiatal tyúk, akivel ágyba bújhat? -csattantam fel. Ideges voltam, de sokkal inkább csalódott. Nem Nick miatt éreztem ezt, hanem magam miatt, hogy még mindig nem tudok a történtekről higgadtan beszélni. -Nem kell azt sajnálnod, ami nem a te hibád. -egy halvány mosoly futott át arcomon. Egy álarc, amit ilyen esetekben tettem fel. -De ezt most inkább hagyjuk! Éhen pusztulok!
Nick bólintott. Hiába próbáltam próbáltam helyre hozni az iménti kirohanásomat, Nick már nem engedett közel magához. Mintha egy láthatatlan fal keletkezett volna köztünk.
Király' Mínusz egy barát.
Mivel nem akartunk túl nagy feltűnést kelteni, gyalog mentünk. Amivel pont az ellenkezőjét értük el. Mindenki minket bámult. A rajongók megrohamoztak minket. Miközben aláírásokat és fotókat osztogattunk, hasam hangosan korogni kezdett. Égett az arcom rendesen. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Újra rám tört az az érzés, ami egyszer magyar órán. Néma csend volt. A tanárunk éppen felolvasott, mikor az én kis pocim hangos éneklésbe kezdett. Próbáltam elfojtani, de mit tehettem volna. A szerenád nem akart abba maradni. Mire vége lett az órának, majdnem a padot ettem meg. Óra után, a tanár oda jött hozzám és azt mondta, "Legközelebb óra előtt egyél valamit, Lucy!". Eléggé megalázottan éreztem magam.
Szerencsére a rajongók nagyon kedvesek és jó fejek voltak. Könnyen elbeszélgettünk velük. Rengeteget nevettünk és egy pillanatra meg tudtam feledkezni a gondjaimról, illetve a korgó gyomromról.
-Nem jöttök el velünk? Épp vacsizni készültünk. Ha van kedvetek, gyertek el! -Jessica invitálta a körénk gyűlt rajongókat, akik örömest követtek minket a közeli kajáldába.
Ahogy ott ettünk, egyszerre egy ismerős alak jelent meg az ablak túlsó felén. Kicsit hunyorogtam, hogy jobban lássam, de végül rájöttem.
-Collin! -ugrottam fel azonnal, amit eljutott az agyamig, kit pillantottam meg.
Hátra fordultam. Addigra már az étteremben volt. Egyesen ránk bámult. Széles mosolyra húztam számat, akárcsak a többiek. Shei arca felragyogott. Heves szívverését hallani lehetett.
-Collin. -nyögte ki alig hallhatóan.
A srác futni kezdett felénk. Én kitártam a karjaimat, de ő elfutott mellettem. KÍNOS! Abban a másodpercben kapcsoltam. Visszarántottam kezeimet és leültem a helyemre, mintha mi sem történt volna.
Na jó, ez gáz volt, de sebaj. Senki sem látta. Leszámítva persze Jessicat, Miat, Nicket, a banda többi tagját ja meg persze a rajongókat. Rajuk kívül senki sem látta a beégésemet. Bizonyára nem szúrt szemet egyikőjüknek.
Collin felkapta Sheit és megpörgette a levegőben, miközben ajkaikat összetapasztották.
-Ez kínos volt. -súgta oda Nick.
Oké, mégis észrevették.
-Nem érdekel. Már nem tudom visszacsinálni. -beleharaptam egy gombócba. Az édes íz azonnal szétterjedt a számban. Egyből jobb kedvre derültem.
-Amúgy meg, logikus, hogy először a barátnőjéhez rohan és nem az unokatesójához. -tette hozzá Nick.
-Én is rájöttem erre. Muszáj ilyen bunkónak lenned? -legszívesebben bemostam volna az okoskodó képének. Elfordítottam a fejem és inkább Sheiéket néztem. Eszembe juttatták Niallt. A telefonom után nyúltam, de eszembe jutott, hogy valószínűleg a stúdióban lehet, és a menedzser ki nem állhatta, ha zargattam Niallt. Visszacsúsztattam a készüléket a zsebembe. Azonnal bűntudatom támadt.
-Lucy! -kiáltott fel Collin a székem mögül. Felpattantam és szorosan magamhoz öleltem.
Annyira hiányzott. Ő szinte az egyetlen olyan fiú, akiben feltétel nélkül megbíztam. Még Niallban sem bíztam ennyire. Hiába békültünk ki, mintha egy szálka lett volna az ujjamban. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a tényt, hogy megcsalt Alisonnal Párizsban. Egyszerűen nem ment. És most, hogy Greg ott ólálkodott körülötte, a bizalmam még jobban megremegett.
-Hogy kerülsz te ide? Nem az egyetemen kellene, hogy legyél? -kicsit eltoltam magamtól, de csak azért, hogy szemébe tudjak nézni.
-Kaptunk pár nap szünetet és gondoltam eljövök megnézem a barátnőmet...-magához húzta Sheit és megcsókolta. -Meg persze az unokahúgomat. -megsimogatta a fejemet.
Hirtelen, mintha tíz éves lettem volna. Ott álltam és csak bámultam. Collin a fejemet simogatta, pont mint kis koromban. Valami furcsa volt rajta.
Ha szünet van, Jack miért nincs itt? Mindenhova együtt járnak. Néhányan azt hitték, össze is vannak nőve. Most viszont, Collin jött, Jack maradt. Ennek így semmi értelme. Pláne, hogy tegnap beszéltem Jackkel, és ő nem említett semmiféle szünetet sem. Sőt, azt mondta, a héten vizsgázik. Ha viszont ez így van, Collin mit keres itt?
-Jack miért nem jött? -keresztbe fontam karjaimat. Szúrós tekintettel méregettem.
Collin arcára zavar ült ki. Mintha, nem tudná mit mondjon.
-Öhm...Nem tudott eljönni. -hebegte.
-Igen, azt észre vettem. De engem inkább az ok érdekel. -mélyen szemébe néztem. Ilyenkor muszáj volt az igazat mondania, mert tökéletesen látszottak szemeiben a hazugságok. -Gyerünk Collin! Mondd már el!
-Igen. Mondd ki! -Sheila is biztatta. Én közben a kezembe vettem a csirkémet és folytattam az állva evést.
-Oké. -nagyot sóhajtott. -Kirúgtak az egyetemről, míg Jacket nem. Most örültök? Elmondtam.
-Mi? -a sokkoló kijelentés következtében még félre is nyeltem. Heves köhögésbe kezdtem. Mia ütögette meg a hátamat, és kérdezgette, jól vagyok-e.
-Mégis hogyan? -kétségbeesés futott végig Shei arcán.
-Volt egy kis balhé, amit én vittem el a többiek helyett. -a hajába túrt, majd megsimogatta barátnője arcát. -De ne féljetek, rendbe hozom a dolgokat.
-Ajánlom is, különben én magam foglak visszarugdosni az egyetem épületébe. -fenyegetően mutogattam lábamra. Mindenki elnevette magát, egyedül én maradtam komoly. -Nem viccelek.
Hirtelen rettegő szempárok szegeződtek rám. Alig bírtam visszafogni a nevetésemet. Végül megadtam neki magam.
.gif)
Megköszörültem a tokomat, de az nem használt.
-Szeretnék nagynéni lenni, de egyenlőre nem most és nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb hely. -mutattam körbe az emberekre. A legtöbben döbbenten figyeltek minket. Egy nagymama még az unokája szemét is eltakarta. Bár nem értettem, minek. A mai gyerekek már többet tudnak az ilyen dolgokról, mint mi...
I love it! <3
VálaszTörlés