Mivel már csak alig egy percem volt kezdésig, és még mindig köntösben voltam, kénytelen voltam rohanni. Mikor kiértem a közönség már hangosan tombolt.
-Heló, Birmindham! Remélem már izgatottak vagytok! -integetve, ezer karátos mosollyal köszöntöttem őket. -Készen álltok? -kérdésem nem csupán a rajongóknak, hanem a színpadon állóknak is szólt. Mindenki bólintott, míg a közönség soraiból hangos sikoly jelezte a választ. -Akkor kezdjünk is bele!
Beálltam a helyemre. A forgató könyv a szokásos volt...elméletileg. Mivel mi meg nem igen bírjuk a szürkeséget, úgy döntöttünk, kicsit átszervezzük az egészet. A betervezett táncos részek helyett inkább ugráltunk, futkostunk, énekeltettük a közönséget. Sőt, még a színpadról is lemásztunk, mert ott fent túl meleg volt. Én pedig ki nem állhatom a fullasztó hőséget. Szerencsére a rajongók kedvesek voltak. Senki sem próbált meg megdobálni minket, vagy bármi hasonló. Ha ez megtörtént volna, valószínűleg az lett volna az utolsó alkalom, hogy 3 méternél közelebb mentünk a rajongókhoz. Ki sem bírtam volna. Inkább átverekedtem volna magam az őrökön, minthogy mint egy kiállítási tárgy, csak távolból legyek szemlélhető. Ki van csukva!!
A koncert után még fotózkodtunk, illetve aláírásokat is osztottunk. Úgy elszaladt az idő, hogy már éjfél is elmúlt, mire a hotelszobákba visszamentünk. Nem foglalkoztam senkivel és semmivel. Úgy ahogy voltam, bedőltem az ágyba és mély álomba szenderedtem pár rövid másodperc alatt.
-Niall! -riadtam fel pár órával később.
Elfelejtettem felhívni, pedig megígértem neki. Hogy lehetek ekkora barom?
A mobilom után nyúltam, hogy először az időt ellenőriztem. Hajnali hármat ütött az óra. Ekkor vettem észre, hogy pizsiben fekszek betakarva.
Oké, akkor ezt hogyan is hoztam össze? Tudtommal nem vagyok alvajáró, és arra sem emlékszek, hogy átöltöztem volna. Viszont ha nem magamtól lőttem fel a pizsit, akkor ki volt az? Ez azért elég bizarr. Mindegy. Ahhoz már túl késő, vagy éppenséggel korán, attól függ honnan nézed, van, hogy felhívjam Niallt. Majd reggel. Annyira azért csak nem lehet sürgős.
A korai napsugarak könnyeden szöktek be nyitott ablakomon. Fáradtan dörzsöltem ki szememből az álmosságot. Az éjjeli szekrényemre pillantottam. Szemem egy bögrén állapodott meg. A csészében még gőzölgött a frissen főtt kávé. Kezembe vettem, majd egy nagyot szürcsöltem belőle, hátha az felráz majd egy kicsit. Mellém raktam, míg én kifelé bámultam az ablakon.
Kinyitottam, mikor megjöttem? Vagy az volt, aki a kávét is hozta? Most komolyan, mikor öltöztem át? Az utolsó emlékem szerint, keresztbe fekszek az ágyban tornacipőben, tunikában és cicanadrágban. Ezektől mikor szabadultam meg? És hova is tűntek?
Zavartan mértem fel a szobát. Minden rendben volt, bár a ruháimat sehol sem láttam. Az apró gondolat, miszerint a fellépő ruhában aludtam el, nem hagyott nyugodni. Felállt a szőr a hátamon, ha arra gondoltam, valaki hozzám nyúlt álmomban, vagy esetleg alvajáró lettem.
Próbáltam nem paranoiássá válni, így elmentem letusolni. Minimum fél órán át tartózkodtam a fürdőben, míg letusoltam, megfésülködtem, fogat mostam és sminkeltem. Sminknek csak egy kis természetes színt tettem fel és egy vékony tusvonalat húztam a szempilláim tövében. Éppen csak annyira látszódott, hogy a szememet egy kicsit kiemelje.
A törülközőmet magam köré csavartam és úgy léptem vissza a szobába. Elég nagy meglepetés fogadott. Niall ült az ágyamon, kezében egy csokor virággal. Szokásához, vagy éppen az én ízlésemhez híven, narancssárga rózsák virítottak markában. Széles vigyorral az arcomon futottam oda hozzá.
-Niall! -a nyakába ugrottam, nem törődve a virágokkal. -Úgy hiányoztál!
-Te is nekem! El sem tudod képzelni, mennyire. -puha ajkát enyémre tette. Csókja lágy volt, de szenvedélyes. Szívem lékkalapácsként dübörgött mellkasomban. Ugyan nem telt el sok idő, mégis csókja nélkül egy örökkévalóságnak tűnt az egymástól távolt töltött idő.
Mikor elváltunk egymástól, megigazítottam törülközőmet, mert egy kicsit lecsúszott. Niall megköszörülte a torkát. Kíváncsian néztem, mire készül. Mellé ültem, ő pedig felállt.
-Szeretnék neked valakit bemutatni. -szólalt meg végül. Arcán látszott, hogy zavarban van. Az okot nem értettem. Lehet, hogy a hirtelen jött törülközős mutatványom rémisztette meg ennyire?
-Rendben. Benne vagyok, hogy találkozzunk, csak...-végigmutattam magamon. -Először inkább felöltöznék. Ha nem bánod.
Közelebb lépett és egy puszival tudatta válaszát. A bőröndömből kikaptam egy hősszúgatyát, egy pólót és egy pulcsit. Gyorsan felöltöztem. Mire kiléptem, az idegen már a szobámban tartózkodott. Arcán önelégült vigyor ült. Borostás arcát, göndör, vöröses fürtjei azonnal felismertem.
Greg!
Agyamban mintha egy sziréna kezdett volna üvölteni. Minden egyes izmom azt kiabálta, tűnjek el és vigyem Niallt is. Tudtam, most azonnal kellene a rendőröket hívnom, és beavatnom Niallt, de biztos voltam abban is, nem tehetem meg. Ha Greg ennyit kockáztatott azzal, hogy idejött, bizonyára tartogatott valami meglepetést.
Torkom csont szárazzá vált. Egy különös fojtogató érzés kezdett eluralkodni rajtam, ahogy mélyen a szemembe nézett. Éreztem, ahogy kezeim apró, egyenleten rándulásokkal mozog az oldalamon. Szívem elfelejtett dobogni.
-Heló, Lucy! -lépett felém, a kezét nyújtva. -Örülök, hogy végre megismerhetlek. A nevem Geroge.
Azonnal kapcsoltam. Szóval álnevet használsz, te mocsok! Arcomra erőltettem a legemberibb mosolyom, ami ismerjük be, inkább elment fenyegető vámpír vicsorgásnak. Kezet fogtam vele.
-Számomra a megtiszteltetés! -nyögtem ki végül. Szeme játékosan csillogott. Határozottan élvezte, hogy nála van a helyzeti előny.
-Mit szólnátok, ha elmennénk reggelizni? Úgy tudom, itt isteni villásreggelit csinálnak. Na, benne vagytok? Legalább egy kicsit meg tudjátok egymást ismerni. -lelkesedett Niall, miközben magához ölelt.
Ismerjük mi már egymást. Ha tudnád mennyire. Bárcsak most találkoztunk volna először.
-Remekül hangzik. Én benne vagyok. -vágta rá kicsattanó életkedvvel Greg, vagy George?
Kérdőn néztek rám. Megvontam a vállam.
-Mondhatok ellent egy ilyen ajánlatnak? -nevettem el magam.
A szöszivel összekulcsoltuk ujjainkat, miközben az "ördög fia" mögöttünk baktatott. Legszívesebben kilöktem volna az ötödikről, de Niall miatt nem tehettem meg. Elég érdekes helyzetet teremtettem volna vele.
Mire leértünk, a legtöbben már megreggeliztek, így csak mi hárman tartózkodtunk az étteremben. A dekoráció gyönyörű volt. Élővirágokkal díszített helyre csöppentünk. A falak kiviszínben pompáztak, amiken keresztbe fekete falmatrica futott. Ahogy a zöld növények közrefogták a mintát, mintha egy másik világba csöppentünk volna bele. Ámulattal figyeltem a kidolgozott formákat, amik az asztalterítőn, sőt még a székeken található párnákon is megjelentek.
Háromszögben ültünk le. Velem szemben ült Greg, már ha ez az igazi neve. Megpróbáltam nem elevenen megégetni tekintetemmel....Nem sikerült.
-Szóval George, mit is csinálsz szabadidődben? -kérdeztem nyájas hangon. Persze a másik ember életének a tönkretételén kívül.
-Egy művészeti főiskolára járok. -felelte. Niall rám nézett. Arcán széles vigyor ült. Értetlenül tekintettem vissza rá.
-Ő is művész, mint te. -jegyezte meg szöszi barátom.
Persze, művészet idegileg kicsinálni a másikat.
-És milyen szak? -kíváncsiskodtam tovább. Bár nem hittem, hogy igazat beszél, mégis valami felkeltette a figyelmemet.
-Fotózás. Fotós szeretnék lenni. -lesütötte fejét, mintha zavarba jött volna. Olcsó trükk, én is sokszor használom. -Imádok fotókat készíteni az emberekről. Számomra ez jelenti a mindent. Olyan, mint nektek az éneklés.
-Támadt egy ötletem! -kiáltott fel Niall, majd felém fordult. -Mi lenne, ha George csinálna rólatok majd egy fotósorozatot? -szeme csillogott az izgatottságtól.
Mi van? Niall, megvesztél? Képes lennél ennek a betegnek a kezére adni? Köszi! Én is téged!
-Persze. Remek ötlet. -színleltem a lelkesedést. -Hoznál nekem valamit enni? Addig megbeszéljük a részleteket. -Niallra kacsintottam, aki örömmel teljesítette a kérésemet. Közelebb hajoltam Greghez, aki addigra már éppen evett. -Elárulnád, hogy mit akarsz, Greg? Kezdenek az agyamra menni az idióta játszmáid! -nem bírtam tovább leplezni haragomat, idegességemet.
Hangosan felnevetett.
-Ne legyél úgy oda! Még csak most kezdett izgalmassá válni a dolog. -bekapott egy szelet húst. -Amúgy meg nincs takargatni valód Niall előtt, nem? Vagy tévedek?
Izomból bokán rúgtam. Legszívesebben a villáját is két szeme közé szúrtam volna.
-Niallnak ehhez semmi köze.
-Ó, dehogy nincsen! A barátod, szereted, így köze van hozzá. Ő a legfontosabb szereplő. -visszatért borostás arcára a már általam jól ismert önelégült vigyor, amitől még a gyomrom is felfordult.
-Hagyd ki a barátaimat ebből az egészből! Értem, hogy engem ki akarsz csinálni, de nekik ne árts! Ők nem tettek semmi rosszat. -alig bírtam uralkodni a hangomon.
-Ez kezd már unalmas lenni. -színpadiasan ásított egyet. A düh ködként borult rám. -Az ajándékom, hogy tetszett?
-Undorító vagy! Bárki is legyél! Nem értem, hogyan lehetséges, hogy még szabadon járkálsz. -idegesen a hajamba túrtam.
-A barátaim segítenek. -vágta rá.
-Barátok? -hökkentem meg. -Vannak barátaid? Neked?
-Még szép. -szünetet tartott. Amolyan vihar előtti csend féleség volt. -Elvégre mi is azok vagyunk, nem?
.gif)
-Előbb ennék meg egy kiló gombostűt, minthogy...-Ssss! -csitított. Oldalra pillantott. Azonnal vettem. Niall közeledik.
-Lemaradtam valamiről? -kérdezte lelkesen Niall, miközben lerakta elém a reggelimet, majd mellém huppant.
-Nem. Dehogy! -vágtuk rá egyszerre.
-Ejha! Hamar egy hullámhosszba kerültetek. Mintha már régóta ismernétek egymást. -jegyezte meg, majd egy hatalmas szendvicset kezdett el falatozni.
Niall, ha te tudnád...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése