A csomag

-Lucy, beszélnünk kell! -Peter kézen ragadott és kirántott a táncosok közül. Dühösnek és egy kicsit mintha csalódottnak tűnt volna. Nem tudtam tisztán kivenni vonásaiból, mert nem nézett a szemembe. Végig a földet bámulta. A többiek értetlenül álltak a dologhoz, akárcsak én.
-Mindjárt jövök. Addig is folytassátok! -a vállam fölött hátrapillantottam. Mind egyszerre bólintottak. Visszafordultam Peterhöz, aki eddigre már elérte a csúcskategóriás idegességet. Erősebben szorította a csuklómat, bár nem hiszem, hogy ez feltűnt neki is. Éreztem, ahogy ujjai egészen a csontomig hatolnak.
A próbateremből a folyosóra húzott, ahonnan egy kis öltözőbe vezetett utunk. Elengedett és magába roskadva leült egy régi faszékre. Homlokán jól láthatóan kirajzolódtak a stressz okozta ráncok. Tekintetéből az életerő egy pillanat alatt eltűnt. Szemei alatt széles fekete karikák rajzolódtak ki. Ahogy lehajtotta a feét, még sokkal hátborzongatóbbnak nézett ki. Összerezzentem.
-Peter, ha a tegnap esti balhéról van szó, azt már megoldottuk Sheivel. Nincs miért aggódnod. Már mindent megoldottunk. Megbeszéltük a dolgot, habár több ezer ember előtt, de megbeszéltük. -mondtam nevetve. Peter feltekintett. Szemei vörösek voltak. Valószínűleg egész éjjel nem aludt. Mély, barna szemei, most sokkal inkább tűntek szénfeketének.
-Nem a tegnap estéről van szó, sőt a lányokhoz ennek semmi köze. -kezdett bele borúsan.
-Nem tudlak követni. -úgy éreztem, valami sokkoló fogja megcsapni fülemet, így jobbnak találtam, ha leülök. Mivel csak egyetlen omladozó szék állt rendelkezésre a szűkös helységben, a földet választottam. A falnak vetettem hátamat.

-Ezt tegnap kaptuk. Neked jött. -a táskájából egy rongyos csomagolású dobozt vett elő. -Egy elég furcsa levél volt hozzá. Ne érts félre, nem szoktam beleolvasni a leveleitekbe, de mikor ezt a csomagot átvilágítottuk, pár elég különös dologra bukkantunk.
Megfagyott körülöttem a levegő. A fülemben éreztem, ahogy a szívem egyre vadabbul, erősebben húzódik össze, majd ernyed el.
-Tudtok feladót? -reménykedő pillantásokat vetettem Peterre.
-Ugyan nem volt megcímezve, de a levél végén van egy aláírás. -azt is előkotorta a táskájából. -Mi nem jöttünk rá, ki küldhette, de lehet, hogy te felismered. -biztatón elmosolyodott. Átnyújtotta nekem a papírdarabot. Rongyos volt. Eléggé megviselt, vagy csak egyszerűen valaki ennyire szereti az antik dolgokat.
Egy nagy levegőt vettem, majd kinyitottam.
"Szép műsor volt Lucy! Büszke vagyok rád. Te aztán tudod, hogy kell felkavarni az álló vizet. Amúgy, én a helyedben vigyáznék, mert most vesztettél el két szövetségest is. Ugye nem gondoltad, hogy nem jövök rá Blake hátsó szándékaira. Ugyan kérlek! Ez sértő, még tőled is. Ó! Majd elfelejtettem. Gondolom most az foglalkoztat, ki is lehet az a másik szövetséges, akit sikeresen elveszítettél. Hát az csak a dobozból derül ki."
Azonnal a csomag után kaptam, de szemem tovább siklott a sorokon. Elkaptam a kezem.
"Ejnye! Ennyire türelmetlen vagy? Hogy honnan tudom, mit teszel? Ismerlek. Jobban, mint bárki más. Csak én láttam az igazi énedet. Emlékszel? Tényleg, elfejeltettem, hogy neked az az este kiesett. Vagy van valami, amit tudsz, csak nem árulsz el? Ha azt hiszed, bármilyen ütőkártyád van ellenem, jobb ha felébredsz az álmodból! Itt én diktálom a szabályokat. És ha még egyszer beleköpsz a levesembe, vagy ellenem hangolsz még egy szolgálómat, nem állok jót magamért. És te ezt nem akarod, ugye? Elvégre, tragikus lenne, ha a húgodnak baja esne, vagy esetleg Niall tudomására jutna, milyen is vagy valójában. Ja, egyébként remélem nem bánod, hogy kölcsönvettem ezeket a régi levélpapírokat a cuccaid közül. Amúgy, szépen berendezkedtél Niallnál. Ja és képzeld, lett egy új barátom. Találd ki, ki az! Szőke haj, kék szem, ír akcentus...Na megvan? Azt kihagytam, hogy fülig szerelmes vagy belé. Így már minden bizonnyal rájöttél. Jó turnézást!"
A kezeim hevesen remegni kezdtek. Torkomban egy óriási gombóc akadt fenn. Lélegezni is alig tudtam. Greg újra a sarokba szorított. Tudott Alisonról, sőt még Niallt is sikerült az ujja köré csavarni.
Mégis hogyan? Hogyan lehetséges az, hogy valaki mindenről tudjon? Ez egyszerűen lehetetlen. Nem lehet az ember egyszerre ott mindenhol. Az is kivitelezhetetlen, hogy mindenhol legyenek kémjei. Ennyire nem lehet hatalmas. Ha meg igen, ki ő valójában? Egy biztos, rengeteg dolgot eltitkol magáról, és minden bizonnyal, nem teljesen az, akinek mondja magát. Túl abszurd ez a helyzet. Miért van az, hogyha egyszer végre összejön valami, akkor azt Greg kötelességének érzi, hogy lerombolja? 
-Lucy? -egy kéz markolta meg a vállamat. Ijedtemben megugrottam. -Jól vagy? Teljesen lesápadtál. Nem kérsz egy csokit, vagy egy kis vizet? Esetleg teát?
Aggodalom tükröződött pillantásaiban. Nem felszínes, kicsinyes féltés, sokkal inkább mélyről jövő, igaz törődés. Mintha az apámat láttam volna magam előtt. Helyesbítek, a 15 évvel ezelőtti énjét. Azt, amelyiket még érdekelte a család. Amelyik nem fordított hátat mindennek, mikor rosszra fordultak a dolgok. Azt a lényét, amelyik mindig azt mondta, amelyik fiú meg mer bántani, az rettegjen, mert maga lövi le. De ezek a szavak mára már semmissé váltak, akárcsak az az ember, akit egykoron apámnak hittem. Peter vette át a helyét. Szemeiben ugyanúgy ragyogott a féltés. A féltés, ami melegséggel töltötte el lelkemet. Bár vérnyomásom az égig ugrott, Peter szemei mégis csodás nyugtatóként hatottak rám. Láttam bennük, hogy ezt nem kell egyedül végigcsinálnom. Végre van kire támaszkodnom.
Önkéntelenül is elmosolyodtam.
-Egy forró tea jól esne. Köszönöm.
Peter bólintott. Megsimogatta az arcomat.
-Ha akarsz, utána beszélhetünk róla.
-Tudom, és ezt köszönöm is, de először egyedül szeretnék szembenézni a csomag tartalmával. -hangom a végére már erőtlenné vált. Megremegett. Megköszörültem torkomat, hátha így össze tudok még egy kis lelki erőt szedni, de hiába. Kifogytam belőle, pedig most nagy szükségem volt rá.
-Rendben. Hozom a teát, és ha bármi másra szükséged lenne, csak szólj! -lassan kilépett az öltözőből, engem pedig elnyelt a magány.
Ugyan mi másra lenne még szükségem? Elvégre csak most kaptam egy fenyegetést Gregtől, és készülök kinyitni egy dobozt, amiben valószínűleg az erejét fitogtatja. Ja és a barátom úgy ugrik, ahogy ő fütyül. Ugyan, mi kellene még ide? Esetleg egy kis...jó sok nyugtató. Az lehet, jól esne. 
Kifújtam a levegőt, vele együtt az összes felgyülemlett feszültséget. Legalábbis egy részét. Abban a pillanatban úgy éreztem, sosem lesz már stressz mentes az életem. Főleg, ha nem tudok végre Gregtől megszabadulni. Míg ő a közelemben van, nem leszek szabad. Mindig az ő szabályi szerint kell majd élnem, attól rettegve, mikor tör rá egy újabb hangulatváltozási roham.
Magam elé húztam a csomagot. A papír ismerős volt. Most, hogy közelebbről is tanulmányoztam, beugrott. Ebben a dobozban küldte el a papám az utolsó ajándékot, mielőtt meghalt. A csomagolást is megőriztem, sőt még a csatolt levelet is. Mindet felhasználta. A csomagolás ugyanaz volt, sőt még a levél is, csupán megfordította. Összeszorult a torkom. Egy könnycsepp gurult le arcomon. A múltamról nyíltan képes voltam bármikor beszélni, de a papám halálát tabuként kezeltem. Túl fájdalmas volt. Túlságosan is sok seb szakadt volna fel, ha visszaemlékeztem volna.
Félve, remegő kezekkel bontottam fel a csomagot. Ugyanott hajtotta be a papírt, ahol annak idején a nagypapám is.
 Az ő ajándéka akkor zokogásra késztetett. Vajon Gregé milyen érzelmeket vált majd ki belőlem? 
Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam. A látvány magáért beszélt. Bár a következmény ugyanaz volt, az indok egészen máshol gyökerezett. Szemeim elkerekedtek, miközben a könnycseppek záporoztak belőlük. A bűntudat fotótűzként égette lelkemet. A torkomban keletkező gombóc, pedig mint két jéghideg kéz, légcsövem köré fonódott és fojtogatni kezdett.
Kikaptam a dobozból a sokkoló képeket. A fotókon Alison volt. De nem éppen felismerhető állapotban. Orrából, füléből, ajkaiból vér szivárgott. Kezein mély sebek éktelenkedtek. Lábait kék foltok tarkították.
Ezt nem tehette meg. Nem bánthat egy embert csak úgy, büntetés nélkül. Biztosan tettek már valamit a hatóságok. Nem hagyhatták ennyiben. Ugye nem? 
Mindenem remegett. A félelem rázott, akárcsak az magasfeszültségű vezetékek. De ezúttal nem magamat féltettem, hanem a többieket. Azokat, akiket belekevertem ebbe az egészbe. Anyát, Timet, Daisyt, a lányokat, Niallt, Jeremyt, Petert, sőt még Blaket is, annak ellenére, hogy egy pöcs volt velem szemben. Mindenki miattam került ebbe a helyzetbe. És ebből nincs kiút.
 Már annyi mindennel próbálkoztam. Kutattam, próbáltam felvenni vele a versenyt, sőt még el is menekültem, de hiába. Semmi sem működött. Csak egy gyenge pontot kellene találni ezen a burkon és mindjárt egyszerűbb lenne a helyzetem. A rendőröket nem értesíthetem, mert akkor minden bizonnyal kapok még egy pár ilyen kedves kis ajándékot. Arra pedig semmi szükségem. Megvagyok nélkülük is.  
Peter lépett be az ajtón, kezében a még gőzölgő teával. Remélem kevert bele nyugtatót.
-Lucy, jól vagy? Mi történt? -mellém guggolt. Megráztam a fejem.
-Nem, nem vagyok jól, és nem hiszem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy mindent elmeséljek, így inkább egyedül küzdök meg a dolgokkal. -hajamba túrtam, majd letöröltem könnyimet. Furcsa, de nem jött egy újabb hisztihullám.
-Nekem elmondhatsz bármit. -mélyen szemebe nézett.
-Tudom, de nem akarom, hogy belekeveredj. -nem tűrtem ellentmondást. -Ha igazán segíteni akarsz, mondd meg a többieknek, hogy ne aggódjanak, majd a szállodában találkozunk. Már nem megyek vissza a próbára. Ki kell derítenem pár dolgot.
-Rendben, de cserébe ígérd meg, ha összeomlanál, felhívsz!
-Ettől nem kell félned. -rákacsintottam. Próbáltam meggyőző lenni, de Peter tekintetéből láttam, nem nagyon sikerült.

Leraktam a teámat magam mellé. Még benne úszkált a filter is. A lelkem átlendült egy határon. Már nem voltam összetörve. A szervezetem automatikusan összeragasztotta magát, és eltökélt lett. Meg akartam bosszulni azt, ami Alisonnal történt.
Végre megnyílt előttem, és kiállt mellettem, én viszont cserben hagytam. Nem! Nem hagyhatom cserben. Muszáj tennem valamit! Ki kell derítenem, ki ez a srác, de nagyon gyorsan, ha nem akarok még több embert meglátogatni a kórházban. Ez az egyetlen módja, hogy végre lezárjam az ügyet. Meg kell találnom és szembe kell vele néznem! Ilyen egyszerű, vagy mégsem?