Talán az igazat Gregről? De akkor miért akadt ennyire ki? Nem úgy volt, hogy az a célja, hogy elkapjuk azt a rohadékot? Ennek így totál semmi értelme sincsen. Pár nap alatt azért csak nem kerülnek olyan szoros barátságba, hogy ilyen nagyon megviselje a valóság. Legalábbis remélem. Másra sem vágyom jobban, mint összeveszni vele, vagy esetleg az összetört lelke darabkáit összeragasztani. Önző dolog, de életem első turnéján inkább a zenével és a rajongókkal szeretnék foglalkozni. Nem feltétlenül a drámázást választanám. De természetesen, nekem ebbe semmi beleszólásom sincs, mivel Blake már megint a hátam mögött kavart. Csak öt percre bíztam meg benne, de ugyanoda jutottam. Egyedül vagyok.
Nem bírtam tovább ottmaradni. A felkelő nap első sugarai tűztek be az ablakon. Éppen elég energiához juttattak ahhoz, hogy a kezembe vegyem a dolgokat. Felpattantam helyemről, és a fejembe vettem, hogy addig nem nyugszok, míg Blake nem beszél velem őszintén.
Hosszú, nehéz és fárasztó menet lesz, de a célegyenesben Niall fog várni egy széles, szerelmes vigyorral arcán. Ezért pedig bármire képes vagyok. Bármire!! Ha kell páros lábbal rúgom ki Blaket, abban az esetben, ha tovább veszélyezteti a párkapcsolatomat a szöszivel.
Céltudatosan elindultam, de hamar vissza is fordultam, mert rájöttem, a pizsi nem a legalkalmasabb egy ilyen beszélgetéshez. Gyorsan magamra kaptam egy bő, keresztes pulcsit, egy szürke farmert, meg egy bokacsizmát és már készen is álltam egy jó kis seggbe rúgásra.
Végigjártam az egész buszt, de senkit sem találtam. Mindenki nyomtalanul eltűnt a buszról. Egy nagy, kissé elhagyatott kavicsos parkolóban álltunk meg. Kiszálltam a buszból, hogy körbenézzek, de csak a csupasz háztömbök falai bámultak vissza rám. Telefonom után nyúltam. Először Miat tárcsáztam, de nem jártam sikerrel. Csupán az üzenetrögzítő kapcsolt be. Sheivel, Peterrel, Blakekel, sőt még Niallal is hasonlóképpen jártam. Már kezdtem egy kicsit bepánikolni, mikor hirtelen egy ismerős arc bukkant fel. A sofőrünk volt az. Felsóhajtottam, majd odamentem hozzá.
-Bocsi, nem tudod, hova tűntek a többiek? -tudakoltam kétségbeesetten. Megrázta a fejét.
-Én is őket keresem. Elmentem egy kávéért, és mire visszaértem. A busz üres volt. -felelte, miközben kávéját kortyolgatta. Nem tűnt olyannak, mint akit nagyon megérinti az ügy. Lehet, egy kicsit örült annak, hogy van egy kis nyugta.
Idegesen a hajamba túrtam, majd folytattam a keresést. A közeli kávézókban kezdtem, elvégre mindenki koffeinfüggő a csapatból. Vénásan kellene néha beadni nekik a napi adagot.
Bármerre mentem, újabb falaknak ütköztem. Sehol se látta őket senki. Komolyan kezdtem elgondolkodni azon, hogy valamilyen kész átverésben szerepelek, és azért bújtak el.
Ennyire szemetek azért csak nem lehetnek...
Tovább folytattam a szorgos keresést. Olyan volt, mintha megint 8 éves lettem volna, és éppen ipiapacsoztunk volna. Sosem voltam jó hunyó. Mindig is a rejtőzés mestere voltam, de a keresés...Hát az nem tartozott az erősségeim közé. Ez ekkor is megmutatkozott. Órákon keresztül sétáltam körbe-körbe a kávézókat, éttermeket, bárokat, parkokat járva mindenféle eredmény nélkül. Egyre jobban beleivódott gondolataim közé egy átveréses műsor.
Több, mint másfél órányi intenzív rohanás után, elértem a határomat. A lábaim ólomnehézségűvé váltak. Alig vártam, hogy végre leülhessek. Épp egy parkban voltam, úgyhogy kényelembe helyeztem magam egy öreg fűzfa alatt. Bámultam, ahogy a megsárgult leveleit könnyedén fújja tova az őszi, kissé csípős szél. Ahogy kémleltem a tájat egy közel padon ismerős formát szúrtam ki. Mintha a fájdalom csak múló érzet lett volna, felugrottam és az ülő ismerőshöz futottam. Lihegve, ezerkarátos mosollyal arcomon álltam meg előtte. Arcát gondterhesen tenyerei takarták. Előre dőlt, tartásán látszott a megviseltség, idegesség.
Feltekintett rám. Szemei jéghidegek voltak. Összerezzentem. Gyomrom teljesen összeszorult. Nem bírtam állni tekintetét. A földet kezdtem bámulni.
-Niall, nem tudom, mit mondott Blake, de abban biztos vagyok, hogy meg tudjuk beszélni a történteket. -nehezen, de sikerült szemébe néznem. Homlokát ráncolva egyenesedett ki.
-Rendben. Akkor beszéljük meg. -mellkasa előtt szorosan keresztbe fonta karjait.
Jól olvastam testbeszédéből. Azonnal tudtam, lehúzhatom a WC-n a békés megbeszélésről szőtt ábrándjaimat.
Leültem mellé. Próbáltam egy kicsi közelebb húzódni hozzá, de szúrós pillantási láttán, inkább maradtam az eredeti helyemen.
-Niall, mi történt? Mit mondott neked Blake? -nehezen, de sikerült összeszednem gondolataimat annyira, hogy ezt a két kérdést feltegyem a rengeteg bennem kavargó közül.
Vállat vont.
-Bizonyára tudod. -vágta rá.
Rémes gondolatok fellege ereszkedett rám, ködként borítva el a racionális ötleteimet.
Annyira azért csak nem lehet szemét, hogy elárulta volna a csókot. Ezt még ő sem tenné meg. Márpedig valamivel sikerült teljesen kihoznia Niallt a sodrából.
-Ha tudnám, nem kérdezném meg!
-Miért nem kérded meg őt? Elvégre úgyis olyan közeli a kapcsolatotok. -vettette oda.
Szívem összeszorult. Torkom száraz lett, és kaparni kezdett. Térdeim remegő táncot jártak.
-Mégis mi a francról beszélsz? -csattantam fel.
-Arról, hogy kikezdtél vele. -vágta rá. Hangjából tisztán kivehető volt a sértettség, a csalódottság, a düh. De ami a legjobban fájt, az undor. Undorodva méregetett, ami ellen semmit sem tehettem.
-Nem kezdtem ki vele. Ő volt az, aki rám mászott. -ellenkeztem, de arckifejezése nem változott. -Niall, sok mindent el lehet rólam mondani, de azt, hogy megcsaljak bárkit is, azt nem.
-Nekem nem úgy tűnt.
-Pont te beszélsz? Nem tudom ki smárolta le az ex barátnőjét Párizsban, miközben az állítólagos szerelme itthon várta! -eluralkodott bennem az indulat. Minden eddig rejtve maradt sérelmem a felszínre tört.
-George pontosan megjósolta, hogy ez lesz. -jegyezte meg.
-Mit jósolt meg? Egyébként meg mi köze is van hozzá?
-Azt, hogy nem leszel képes továbblépni. -hajába túrt, majd felállt. -El sem hiszem, hogy igaza lett. Mindenben.
-Én meg azt nem vagyok képes felfogni, hogy elhiszed amit mond. Vedd már észre, hogy ő nem az, akinek mondja magát! -én is felpattantam és mélyen a szemébe néztem. Villámokat szóró tekintetünk összeégett.
-Mégis mit akarsz ezzel? -zavarodottság suhant arcán át.
-Azt, hogy a neve nem George, hanem Greg. Azt, hogy ő az, aki már hónapok óta terrorizál. Azt, hogy ő küldte rág Alisont, és ő fellelős azért is, hogy Alison most kórházban fekszik. -olyan gyorsan hadartam el a mondataimat, hogy időközben elfelejtettem levegőt venni.
-Megmondta, hogy nem fogod kedvelni, de azért ezt nem gondoltam volna. -szemforgatása láttán elszakadt bennem minden cérna. Könnyek gyűltek a szemembe. Nem a düh, a szomorúság, vagy a harag okozta. Annál valami sokkal mélyebbről jövő érzések keveréke hozta ki belőlem. A csalódottság és a bűnbánat elegye tette ezt. Csalódott voltam, mert nem tudtam elérni, hogy Niall megbízzon bennem. Valamint bűntudatot éreztem, mert megbíztam Blakeben. Ha ő nem kavart volna be, minden sokkal egyszerűbb lett volna. A levelek segítségével könnyen magam mellé állíthattam volna Niallt, anélkül, hogy kiabálásban törtünk volna ki. De ez a hajó már elúszott, és a következő indulását egyenlőre nem ismertem.
-Nem az, hogy nem kedvelem. Egyenesen gyűlölöm! Tönkretesz mindent, amit eddig elértem. -felsóhajtottam. Próbáltam magam türtőztetni, de a sírás már fojtogatott. Nem adtam meg Gregnek ezt az örömöt. Ennyi önbecsülés még szorult belém, hogy ne adjam meg neki ezt a fajta élvezetet.
-Elég abszurd, amit kitaláltál róla.
-Mit mondtál? Kitaláltam? -hangom öt oktávot ugrott a döbbenettől. -Cseszd meg és nyisd ki a szemeidet! Nem veszed észre, mennyire manipulál téged? Képes volt egy hét alatt elérni, hogy neki higgy és ne nekem. -nem akartam elhinni, amit láttam. Nem Niall állt előttem, hanem egy báb. Egy marionettbaba, akit úgy rángat a bábmester, ahogy csak akar. Vége volt, és efelől nem voltak további kétségeim. Niall üres, semmitmondó tekintetén látszott, hogy ezt már eldöntötte rég. Mintha csak a megfelelő alkalomra várt volna. Emiatt a gondolat, sőt inkább tudat miatt, eltörött a mécses. Könnycseppjeim eleinte úgy csordultak végig arcomon, mint a nyári záporok cseppjei az ablaküvegen. Azonban, ahogy a vihar erősödik, úgy zokogásom is egyre inkább fátyollá állt össze arcomon. -Ha tényleg ennyire nem hiszel nekem, akkor ennek így nincs értelme. -szepegtem. Nem vártam meg míg bármit is mond. Féltem, talán még nagyobb sebet ejt lelkemben. -Tudod, én tényleg elhittem, amit egyszer mondtál. Azt hittem, közénk senki sem állhat, hogy legyőzünk minden elénk kerülő akadályt. De már látom, ez is csak egy rossz csajozószöveg volt, amit én könnyedén elhittem.
.png)
Csak zokogtam. A lelkemet mardosó fájdalom elhomályosított mindent. Nem bírtam végiggondolni a történteket. Csak Niall arca lebegett szemeim előtt, mikor kiült rá az irántam érzett undora...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése