Mivel a szerencse sosem állt az én oldalamon, ismét elpártolt mellőlem. Greg toppant be, alig pár perccel a koncert előtt. Másra sem volt szükségem, mint az önelégült vigyorára, ahogy megbélyegez. Harcolni akartam, meg küzdeni, ehelyett feladtam. Feladtam, mert elvesztettem azt, akiért bármit megtettem volna. Már nem volt értelme semminek sem. Eszembe jutott David. A szakítás utáni időszak ugyan nehéz volt, de az érzések, a fájdalom köszönőviszonyban sem volt a jelenlegivel. Szívemben és gyomromban több száz tőrt éreztem. A magány már szinte fojtogatott.
Felpillantottam Gregre. Düh és harag töltötte meg egész testemet. Már szinte remegtem tőle.-Mégis mit akarsz? Nem tetted már így is eléggé tönkre a dolgokat? -ingerültségem azonnal kiült a hangomra is.
-Tudod, bármennyire is meglepő, nem én mondtam Niallnak, hogy szakítson veled. -keresztbe fonta karjait. -Én azt szerettem volna, ha még együtt lettetek volna. Nagyon édes párt alkottatok.
-Nem hiszek neked! -vágtam közbe.
-Nem is muszáj hinned nekem. -egy rövid szünetet tartott. -Csak azt szeretném megkérdezni, nekem mégis mi belőle a hasznom?
-Az, hogy tönkretennéd vele az életemet. -forgattam szemeimet.
-Nem elég. -vállat vont, majd közelebb lépett hozzám.
Mellkasa enyémnek simult. Éreztem heves szívdobogását, izmos hasát, minden egyes lélegzetét. Egy furcsa érzés rázta meg egész lényemet. El akartam magamtól lökni, de mintha csak a fejembe látott volna, megragadta mindkét karomat. Szorosan tartott. Olyannyira, hogy tudtam, másnapra minden egyes ujja ott fog díszelegni a karjaimon.
-Akkor mégis mit akarsz? -félve néztem szemébe. Rettegtem az esedékes választól. Alsó ajkam belső felére haraptam, remélve, hátha nem veszi majd észre. Oly erővel zártam össze fogaimat, hogy nyelvemet sós véríz töltötte el.
-Majd idővel rájössz. -elengedett és hátrálni kezdett. -Hidd el, a játék nem olyan egyszerű, mint azt te gondolod.
Titokzatos szavai után elsétált. Nem hagyva maga mögött mást, csak magányos űrt. Bár furán hangozhat, de Niall óta ő az első akivel beszéltem. A csend, a szorongás és a magány nehéz lepelként borult rám. Ujjaimat tördelve ültem a földön. Megpróbáltam nem elsírni magam, ám ez szinte lehetetlennek tűnt. Nem csak karom, hanem a szívem, a lelkem is hasogatott a fájdalomtól. Térdeim remegő ritmust jártak, miközben a szívdobogásomat már a fülemben éreztem. Torkom kiszáradt, könnyim fojtogattak. Minden erőmmel azon voltam, hogy összeszedjem magamat.
-Lucy, kezdünk! -törte meg a vállaimra nehezedő csendet az egyik szervező. Mintha bokáimon súlyos láncok lógtak volna. A földhöz szegeltek. Térdem nem bírta a strapát. Megrogytam. A szervező ijedten ugrott mellém. -Jól vagy? Ne hívjak orvost?
Megráztam a fejem, bár tudtam egyáltalán nem voltam jól. De az én bajomat egy közönséges orvos nem tudja orvosolni. Talán senki sem tudja. Talán csak az idő gyógyíthatja be a szívemen tátongó sebhelyt.
-Minden rendben, csak nem aludtam valami sokat. -arcomra műmosoly ült, de egy külsős ezt nem vehette észre. Az évek során tökéletesre fejlesztettem az álarcomat.
Kinyújtotta nekem kezét. Óvatosan felsegített a földről. Míg a színpadhoz nem értünk, végig belekaroltam kissé húsi karjába. Alig pár lépéssel a rivaldafények előtt, elengedett és a kezembe nyomta a narancssárga szalagos mikrofont. Eltátogtam egy köszönöm-öt, majd kiléptem a fényekre. A színek, a fények és a tömeg áradatától azon nyomban megszédültem. Pár másodpercig elsötétedett előttem a világ, majd újra tiszta lett előttem minden. A lányok arcára mély aggodalom ült ki. Szerencse, hogy volt rajtam alapozó, így legalább a táskákat nem láthatták a szemem alatt.
Bólintottam, majd mosollyal az arcomon a helyemre álltam. Integettem a tömegnek.
Ugyanazt kell nyújtanom ezen a koncerten is mint a többin. Elvégre a rajongók azért fizettek, és nem a sírásomért és a nyavalygásomért. Ennyivel tartozom nekik. Ennyivel tartozom mindenkinek. A lányoknak, a rajongóknak, a családomnak, Simonnak, mindenkinek, aki számított rám, aki támogatott.
Fürkésztem a rajongók pillantásait. Arcukon őszinte mosoly ült. Olyan, amilyen az én arcomról egy ideje eltűnt. Minden szempár ránk szegeződött, ahogy elkezdődött a dalunk. Kezembe vettem gitáromat abban reménykedve, hátha az képes lesz egy kicsit megnyugtatni. Lehunytam a szemem.
Újra otthon voltam. Az ablakomban ültem. Bámultam a lehulló faleveleket. Élveztem az őszi nap kellemes sugarait, ahogy bőrömet érik. Kezemben a gitárom pihent. Mellettem pedig egy kotta és egy toll volt. Egy számon dolgoztam. Egy dalon, ami kifejezi az érzéseimet. Boldog voltam és izgatott. Egy srác állt az ablakom alatt. Hajában a napfény lágyan csillogott, miközben kezében narancssárga rózsát szorongatott. Mosolygott, ahogy én is. Nem csak ajkai vigyorogtak, hanem szemei is. Látszott rajta, hogy szerelmes.
Felriadtam ábrándozásomból. Mindenki engem nézett. Várták, mit lépek. Értetlenül bámultam vissza rájuk. Ujjaimmal végigsimítottam arcomat, a szemem alatt. Nedves volt.
Tehát sírtam.
A tömeget vizslattam. Egyszer csak egy ismerős szempár bukkant elő a több száz másik közül. Niall volt az. Egyenesen engem nézett. Tekintete más volt, mint az álmodozásomban. Nem szerelem, hanem csalódottság ült szemében. Szívem összeszorult.
Hajamba túrtam, majd megfordultam. A kivetítő egyenesen minket mutatott. Egy-egy közeli felvételen láthatta mindenki megtört arcunkat. Össze próbáltam magam szedni, de nem bírtam. Mia futott oda hozzám.
-Hé! Jól vagy? Mi történt? -kíváncsiság és aggodalom keveredett pillantásában. Vállat vontam.
-Ne is törődj vele. Minden rendben van, csak szükségem van egy kis időre. -nyugtatgattam, de hiába. Mit is vártam? Ha magamat sem voltam képes meggyőzni, hogyan tehettem volna ezt ennyi emberrel?
-Lucy, ismerlek. Ha valami gond van, mondd el kérlek! -kétségbeesetten próbálta kiszedni belőlem az infót.
-Niall szakított velem. De közben itt ül az első sorban. Nem tudok ilyen gyorsan tovább lépni. -fakadtam ki. Éreztem, hogy pár másodpercem van már csak a totális összeomlásig. Mia szorosan magához ölelt.
-Minden rendbe fog jönni. Megígérem.
-Mégis hogyan? -eltoltam magamtól. -Vége van. Nem bízik meg bennem, sőt már nem is szeret. És felmelegítve csak a káposzta jó, nem igaz? Nem ezt szoktad nekem mondani? -nem vettem észre, hogy a mikrofonomat olyan közel tartottam számhoz, hogy minden szó tisztán hallatszott. Elvörösödtem szégyenemben, ahogyan Niall is. A kivetítőn láttam, ahogy idegesen feláll a helyéről és kiviharzik a stadionból. A közönség felé fordultam. Könnyeim végigfolytak arcomon, majd az államnál elváltak tőlem, végül keményen a színpad padlójának csapódott. -Sajnálom. -csak ennyit bírtam kimondani.
Kirohantam. Egyenesen az öltözők felé mentem. Csak futottam és futottam. Mintha menekültem volna valami elől, sőt inkább mintha kergetnék valakit...Niallt. Utol akartam érni. Beszélni akartam vele. Meg akartam tudni, mi történt akkor. Mit mondott neki Blake és mit Greg. Annyi kérdés kavargott bennem, hogy teljesen elhomályosították elmémet.
-Niall! -kiáltottam utána, de ő nem felelt, csak beült a kocsijába.
A kétségbeesés eluralkodott rajtam. Egy biztonsági ragadott meg. Karja izmos volt. Körülbelül ötszöröse a karomnak és minimum háromszorosa a combomnak. Két fejjel magasabb volt nálam, és a kisujján több izom volt, mint egész testemen, így nem jelentett neki gondot az, hogy felkapjon és visszacipeljen a stadionba.
.jpg)
A földön ülve vártam. Hogy mire, azt magam sem tudtam. Talán egy segítőre. Talán egy barátra. Talán valakire aki visszaküld a színpadra. Esetleg Niallra. Bár tudtam, rá hiába várok.
Ő nem fog eljönni akárhogy is könyörgök, sírok, imádkozok, hisztizek. Bármit is csinálok, ő már a múlt. Le kell zárnom magamban. Ő a múlt része és nekem a jövőre kell koncentrálnom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése