Csapó kettő

Mikor meghallottam az ismerősen csengő nevet a hideg is végigfutott egész testemen. Tenyerem izzadni kezdett, a torkom pedig szárazon kapart. A lányokra pillantottam. Szemeik kikerekedve bámult vissza rám. Aggódva ragadta meg karomat Shei és bevonszolt az elhagyatott, kissé romos épületbe. Mia azonnal követett minket. Futva ért utol bennünket.

Végül Sheila megtorpant és szembe fordított magával.
-Lucy, Peter honnan ismeri Greget? -szegezte nekem kérdését, ugyan sejtette, hogy a választ nem fogom tudni megadni neki. Hajamba túrtam.
-Fogalmam sincs. -gondolkodni kezdtem. Agyamban cikáztak az emlékek és képek sokasága. Kutattam valami után. Konkrétan nem tudtam, mi után, de bármi megfelelt. Csak egy mosoly, egy vállon veregetés. egy kedves gesztus is elég lett volna, de semmi. Végül beugrott. -Egyszer beszéltem Gregről Peterrel. Mármint nem a személyes dolgaimat vitattam meg vele, hanem azt, hogy ő mit gondol róla. Akkor nem nagyon szimpatizált vele, viszont mielőtt elment volna, Peterrel megölelték egymást. Csak egy rövid, pár másodpercig tartó gesztus volt, de úgy tűnik több jelentéssel bírt, mint eleinte gondoltam.
Leültem a fűbe és bámultam a feledtem húzódó gyönyörű kék eget, ahogy a hófehér bárányfelhők könnyedén kúsznak át rajta. Mia telepedett le mellém.
-Nem fogjuk hagyni, hogy Greg még egy embert maga mellé állítson. -nyugtatgatott.
-Ha elmondanánk az igazat...-kezdett bele Shei, de félbeszakítottam.
-Ha elmondanánk neki, nem hinne nekünk, ahogy Niall se tette. -még mindig fájdalmas volt róla beszélni. Mintha egy tőrt vágtak volna mellkasomba. -Ő a barátom volt, de ő sem hitte el. Szerintetek Peter másképp reagálna? -Elfeküdtem a puha, csiklandozó pázsiton. Egy percig élveztem, ahogy a puha fű és a lágy, őszi szél megcsikizi arcomat, majd felültem. -Szerintem ideje lesz visszamennünk. Azzal hogy itt ülünk és kétségbeesetten meredünk egymásra, a Greg ügy még nem fog megoldódni. Egyenlőre csak annyiban reménykedhetünk, hogy nem fogja idetolni a képét, mert akkor az egész csapat kevés lesz ahhoz, hogy lefogjatok.
Mia és Shei összenéztek, majd finoman bólintottak. Amint visszaértünk a csapathoz, megkaptuk a ránk kiszabott alapos fejmosást. Egy fotósférfi ugrott elénk, ezzel kellő szívbajt hozva mindannyiunkra. Ijedtemben minimum 2 métert ugrottam, és egy ismeretlen, magas hang szakadt ki belőlem.
-Már régen el kellett volna kezdenünk. Ha nem sietünk, csúszni fogunk. Mi sem érünk rá egész nap, hogy a ti kéjetek-kedvetek szerint ácsorogjunk órákon át! -förmedt ránk, pasihoz képest magas hangon. Shei homlok ráncolva tekintett rám, mire én csak vállat vontam. Mia arca fehér lett, mint a fal, ami valószínűleg a fotós közelségének tudható be. -Mire vártok? Induljatok átöltözni! Ennyire sem vagytok képesek? -forgolódott ott közöttünk, mint egy ringlispíl. Már csak attól megszédültem, hogy néztem.
-Azonnal megyünk. -nyögtem ki végül, mert már nem bírtam tovább bámulni a kidagadt ereit homlokán és nyakán.
Erre a fickóra komolyan ráférne egy jó erős nyugtató. Nem értem, mit van úgy oda. Direkt korábban jöttünk, hogy még egy kicsit szét is tudjunk nézni a környéken, de úgy látszik, Mr. Rabszolgahajcsár ezt nem fogja nekünk hagyni. 
De mivel nem állt szándékunkban konfrontálódni, inkább tettük, amit mondott. Hagytuk, hogy fél órán keresztül sminkeljenek, miközben épp a hajunkat sütötték és vasalták. Valamint a ruhapróbát is mosollyal az arcunkon csináltuk végig. Mire az előkészületeknek vég lett, teljesen kifulladtam, pedig igazából még nem is csináltam semmit azon kívül, hogy állandóan Gregen és Niallon agyaltam. Egyszerűen nem bírtam kiverni őket a fejemből.
Ki a franc ez a srác, és hogyan lehetséges az, hogy akármerre járok, akárkivel beszélek, mindenki ismeri, de csak a keresztneve ismert. A rengeteg kutatás sem segített rájönnöm arra, ki is ő valójában. Már kezdek komolyan kiakadni. Lehetetlen, hogy mindig előttem járjon, igaz? Elvégre, erre senki sem lehet képes. Még ő sem, Mr. Titokzatos-srác-Miamiből. 
Annak érdekében, hogy eltereljem az aggasztó gondolataimat,  inkább csatlakoztam a többiekhez. Mia és Shei már nagyban gyakoroltak. Amint a helyszínre értem, a kezem a szemem elé kaptam, olyan erősen villantak a vakuk. A csajok széles, ezerwattos vigyorral futottak oda hozzám. Azonnal a nyakamba ugrottak, majd miután elengedtek, és hagytak ismét levegőhöz jutni, a helyszínre rángattak.
-Rendben, akkor Sheila drágám, te állj ide! -rántott szét minket a fotósunk. -Mia szívem, te kérlek így állj! -utasította, miközben felvett egy eléggé nyakatekert pózt. Nem bírtam ki, hangos nevetésben törtem ki. Persze Peter azonnal intett, hogy fogjam be, de valahogy nem bírtam elfojtani a belőlem előtörő vihogást. -Lucy, édesem, neked pedig így kellene állnod! -megragadta mindkét kezemet és félig kifordulva, levegőt nem kapva állított be a lányokhoz. Éreztem, hogy reped a gerincem, a gatyám és minden egyebem ettől a beállástól. Nem nagyon mertem a többiekre nézni, mert féltem, hogy elrontom a művészi beállásunkat. És tegyük hozzá, semmi kedvem sem volt még egyszer az "édesének" lenni. -És akkor, most a fogakat szeretném látni! Mutassátok a fogacskáitokat! Hadd lássam azokat a fehér agyarakat! -mutogatott össze-vissza.
Mia kétségbeesett pillantása mindent elárult. Neki is eszébe jutott a ballagási fotózásunk, amikor a fotós, szinte ugyanezt a dumát sütötte el. Akkoriban sem tudtuk tolerálni. Csak minket hármunkat több, mint két órán keresztül fotóztak, mert nem tudtunk egy helyben maradni, annyira nevettünk. Az osztályfőnökünk majdnem kizavart minket kép nélkül, de a fotós nem hagyta neki. Élvezte a kihívást, éppúgy, ahogy a mostani művészünk is.
Ugyan eltelt majdnem egy év, mégis mi semmit sem változtunk. Talán komolyodnunk kellett, volna, de nem ment nekünk. Ugyanúgy átadtuk magunkat a jókedvnek.
Mindhárman a földre rogyva fogtuk a hasunkat a nevetéstől. A csapat többi tagja szintúgy röhögött. Valószínűleg rajtunk, bár ez minket cseppet sem érdekelt. Még a fotós is megmosolyogta a dolgot.
-Ez jár azért, ha késtek. -lépett elénk Peter kuncogva.
-Te kis... -pattant fel Mia és magával rántotta a földre.
-Direkt szívattatok minket?  -kérdeztem leesett állal.
-Ez olyan csúnya szó. Mi inkább csak megleckéztettünk kiteket. Egy kis nevelés úgyis rátok fér. -válaszolta.
Az egész csapat mellénk ült. A fotósunk pedig végre elővette a rendes hangját, ami megkönnyebbülést hozott mindannyiunknak. Rengeteg képet kattogtatott el, míg mi a földön bohóckodtunk. Mikor már az egész banda sikeresen összeszedte magát, végre mi is felkeltünk a már kissé hűvös földről.
Kezdetét vette a rendes fotózás. A kastély különböző pontjaira mentünk. Minden egyes helyszínen készítettek közös és egyéni képeket is. A végére már kezdtem élvezni. Már nem izgultam, nem görcsöltem rá, csak önmagamat adtam, ahogy a többiek is. Eszembe jutottak azok a napok, mikor elmentünk gördeszkázni a Völgybe, vagy éppenséggel Mia lovaival jártuk be a környező falvakat. A régi idők, mikor még anélkül tehettünk meg bármit, hogy az nyilvánosságra került volna. Az emberek csak akkor tudták meg, ha mi elárultuk és nem akkor, ha lesifotósok képeket készítettek rólunk. Hiányoztak azok az idők.
Mire vége lett az egésznek, már mindannyian elfáradtunk. Nem csak a hármunk ereje párolgott el, de a fotósé, Peteré és az egész csapaté is, mivel ők ugyan nem számítottak rá, de nekik is be kellett állniuk pózolni.
Mielőtt elmentünk volna, még egy pillantást akartam vetni az egész helyre. Az erdő közepén, egy romos, régi kastély volt, tele hatalmas, boltíves ablakokkal. Elképzeltem, milyen is lehetett, mikor még az egész egyben volt, s nem csak egy fal jelezte az épületet. Mikor még a hatalmas ólomüvegeken könnyedén szökött be a napfény, vagy éppen a telihold gyönyörű, titokzatos sugarai.

Mikor elindultam kifelé, mocorgásra kaptam fel a fejem. Egy ismerős arcot szúrtam ki az egyik kőfal mögött bujkálni. Közelebb merészkedtem hozzá. Először nem hittem a szememnek, de mikor már csak alig pár méter választott el bennünket egymástól, gyanúm beigazolódott. Harry settenkedett a kastély romjai között. Miat figyelte. Elmosolyodtam. Mivel ő is a frászt hozta rám, úgy döntöttem viszonozom a szívességet. Mögé osontam, majd egyik kezemet széles vállára tettem. Ijedtében megugrott.
-Te meg, mit keresel itt? -förmedt rám tágra nyílt, kidülledt szemekkel.
-Ezt én is kérdezhetném tőled. -vágtam vissza, miközben karjaimat keresztbe fontam mellkasomon. -Miért leskelődsz Mia után?
-Én nem leskelődök senki után. -tagadta, meglehetősen rosszul.
-Csakugyan? -vontam fel egyik szemöldököm. -Akkor nyilván nem bánod, ha szólok neki, hogy itt bujkálsz. -elmosolyodtam. -Mi...
Harry tenyerével tapasztotta be számat.
-Oké, oké! Te nyertél! Ő utána leskelősök. -végre bevallotta. -Nem szólsz neki igaz?
-Miért nem mész oda hozzá? -kérdeztem immáron kedves hangon.
-Mit mondhatnék neki? -kétségbeesett szemei láttán összeszorult a szívem. Ugyan haragudtam rá, és legszívesebben egy drótkefével simogattam volna meg a hátát, mert megbántotta Miat, de nem tudtam nem sajnálni őt. Láttam arcán, szemeiben, hogy Mia valóban fontos a számára és nem csak holmi játékszer, amit ha megunt kidobhat.
-Mondd el neki, hogy mit érzel. -biztató mosolyt küldtem felé. -Akkor biztosan megenyhül a szíve.
-De mi van, ha nem? Mi van akkor, ha meggyűlölt és nem bocsájt meg nekem?
-Idefigyelj! Ha ennyire nyuszi vagy, és nem vagy képes tökösen viselkedni, talán nem is érdemled meg azt, hogy meghallgasson téged! Ha vissza akarod őt kapni, akkor ideje elkezdened teperni, mert nem lesz egyszerű menet! -fakadtam ki félig dühösen, félig elszántan.
-Lucy, jössz már? -Shei hangját hallottam a távolból.
-Azonnal megyek! -kiáltottam vissza nekik. Hazz felé fordultam. -Figyelj, a dolgok még nem reménytelenek, de ha nem lépsz hamarosan, félő, hogy azok lesznek. Mia nem mutatja, de hiányzol neki. -felsóhajtottam. -Nekem most mennem kell, de remélem, hamarosan látjuk egymást.
Hazz elmosolyodott, majd szorosan magához ölelt...