A buszon ültünk némán. Senki sem mert szólni. A levegőben tapintható volt a felgyülemlett feszültség, ami csak arra várt, hogy kirobbanhasson. Egy fotelben ültem szemben a többiekkel. Mindannyian kíváncsi, megvető és gyanakvó pillantásokkal méltatott. Legszívesebben elmenekültem volna, de a mozgó busz ezt nem tette lehetővé. A leginkább Peter és Blake volt kiakadva. Petert megértem, elvégre rengeteget dolgozott azon, hogy ezeket a koncerteket leszervezze, miközben én az egyikről sírva kirohanok. Valljuk be, nem volt egy szerencsés húzás...Még tőlem sem. Viszont Balket nem bírtam megérteni. Elvégre ő felel mindenért. Valamiért elhittem, amit Greg mondott. Nem hiszem, hogy Greg ilyen gyorsan szétválasztott volna minket. Tovább várt volna, hogy sokkal nagyobb legyen a hatása. Ebből kifolyólag egyértelműen lejön, hogy Blake árulta el a csókot, amit ő kezdeményezett és én nem is viszonoztam. Gondolom, ezt kihagyta a mondókájából.
-Legalább annyi legyen már benned, hogyha bekavarsz a hátam mögött, vállald a felelősséget! -csattantam fel. Nem bírtam tovább türtőztetni magam, ugyanis már egy órája ment a leszidásom és az okoskodás.
-Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! -természetesen tagadta a vádakat. Elvégre, miért is vallaná be? Akkor Peter tuti kitenné a szűrét.
-Persze, hogy nincs. Niall minden bizonnyal az ujjából szopta azt, hogy megcsókoltál. Vagy esetleg a madarak csiripelték? Nem is tudom, melyik hangzik idiótább kifogásnak. Kérlek válassz! -felálltam helyemről és elé léptem. Mélyen szemeibe néztem, miközben karjaimat keresztbe fontam mellkasom előtt. Legszívesebben jól megrugdostam volna, de anya mindig azt mondta, hogy az erőszak nem megoldás, ezért moderáltam magam.
Blake is felállt. Alig pár centi választott el minket egymástól. A közöttünk lévő feszültség, már-már sokkoló volt. Lelkem és szívem legmélyéről éreztem, ahogy a haragom, a dühöm a felszínre tör, és hangos csattanásként éri el Blake arcát. A csattanás ugyan hangos volt és erős, Blake mégis ugyanúgy állt, mint azelőtt. Meg sem rezzent, mintha nem is érezte volna. Ettől még jobban bedühödtem, ám mire kezem újra lendítettem, erősen megmarkolta a csuklómat. Éreztem, ahogy erejével elszorítja vérkeringésemet, ami következtében azonnal zsibbadni kezdett az egész karom.
-Eressz el! -sziszegtem fogaim között. Elvigyorodott.
-Csak akkor, ha képes vagy normálisan viselkedni. Nem nagyon bízok meg benned.
-Hogy te nem bízol meg bennem? -hangom eddig ismeretlen magasságokba tévedt és ott vert tábort. -Te nem bízol bennem, azok után, hogy én megbíztam, de te hátba szúrtál? Azért álljunk meg egy szóra! Itt valamit rohadtul félrenéztél! Én vagyok az, aki nem bízik meg benned, és nem fordítva!
-Ezt nem hiszem, hogy itt kellene megbeszélnünk. -eleresztette csuklómat, amit azonnal masszírozni kezdtem, hogy legalább egy kicsit visszanyerje erejét. Idegesített, hogy Blake nyugodt maradt azok után, hogy megpofoztam és leüvöltöttem a fejét mindenki előtt.
-Beavatnátok minket is? -összeráncolt homlokokkal meredt rám Shei.
-Meg ne sértődj, de ez nem tartozik rád. Csak rám és Lucyre. -vetette oda félvállról.
Most írtad alá a halálos ítéletedet, te barom! Ha valamit tudni kell Sheilaról akkor az az, hogy a barátjaiért ölni képes. És mivel elég gyorsan rá lehetett jönni, hogy Blake igencsak keresztbe tett nekem, Shei cafatokra fogja tépni. A végén még megsajnálom a srácot...Ja nem mégsem!
-Na ide figyelj! Lucy a legjobb barátnőm és nem fogom hagyni, hogy egy ilyen beképzelt seggfej, mint amilyen te vagy, tönkretegye a kapcsolatát Niallal. -mutatóujjával mellkason bökte Blaket. -A kezdetektől kezdve nem voltál nekem szimpatikus. Lucy megbízott benned többször is, de te mindannyiszor hátba szúrtad, és még ezek után van bőr a képeden elé állni és azt mondani, hogy te nem bízol meg benne, meg hogy semmi közöd sincs a szakításhoz?!
Blake hátrálni kezdett, majd rám pillantott.
-Nem állítom, hogy nincs az ügyhöz közöm, de a szakítás nem az én lelkemen szárad. Akár elhiszitek, akár nem. -hajába túrt, majd sarkon fordult. -Lucy, ha képes leszel nyugodtan megbeszélni a történteket, tudod hol találsz.
Nem bírtam elviselni a rám szegeződő aggódó, kíváncsi tekinteteket, ezért felpattantam a helyemről és inkább a kuckómba heveredtem le. Megbontottam egy tábla csokit, mondván, hátha az majd segít elűzni a bánatomat. Ám csalódnom kellett. A csokitól nemhogy jobb kedvre derültem, de sokkal szomorúbbnak és magányosabbnak éreztem magam. Pláne, hogy azt a csokit majszoltam, amit Niall vett.
Próbáltam reálisan átnézni a dolgokat, de semmire sem jutottam. Nem állt össze az, amit Blake mondott, ahogy az sem, amit Greg. Ugyan nem voltak szöges ellentétei egymásnak, mégis a két állítás egymás mellett valahogy nem fért meg.
Greg azt mondta, hogy neki nincs köze a szakításunkhoz. Blake is hasonlót állított. Akkor viszont felmerül a kérdés, hogy ki a felelős? Niall? Ő akart dobni, csak megvárta a tökéletes pillanatot? Nem. Ez kizárt. Nem az ő stílusa. Viszont, ha ő nem akart velem szakítani, és Greg meg Blake sem ügyködött, akkor miért? Miért ülök most itt egyedül és eszem a csokimat, mint a rossz tinifilmekben a lányok?
Elegem lett abból, hogy csak tömöm magamba az édességet, ezért úgy döntöttem, a dolgok végére járok. Kiugrottam a vackomból és elindultam Blake területe felé. Még el sem indultam, de már hallottam, ahogy izomból üti a dobokat.
Szerencsétlen hangszer mégis mit árthatott neki? Biztosan elhasználta a hajzseléjét.
Mielőtt beléptem volna, megtorpantam. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de összeszedtem magam. Kifújtam a levegőt, mintha ezzel egy kis feszültség is távozott volna a szervezetemből.
Blake a dobok mögött ült. Izomból verte őket. Egy jól ismert dalt játszott. Azt a dalt, amelyet én írtam. Az első számunkat gyakorolta. Bár, eléggé metálos hangzása volt.
Megálltam előtte. Megszólalásom előtt, egy nagy levegőt vettem.
-Blake, szeretném tudni, mit mondtál Niallnak, ami miatt szakított velem. Tudni akarom! -hajthatatlan voltam, és erre ő is hamar rájött, ugyanis nem kezdte megint megjátszani magát. Egyenes volt.
Végre!
-Gyere, ülj le! -megfogta a kezem és finoman leültetett a mellette lévő székre, ami úgy volt odaállítva, mintha tudta volna, hogy jövök. Oké, egy két éves is megjósolta volna érkezésem. Kiszámítható volt.
-Blake, hagyjuk a kedveskedést és a cukormázat! Engem ez érdekel most a legkevésbé. Választ akarok, méghozzá most azonnal! -akaratosságom eddig nem látott méreteket öltött.
A dobos srác felsóhajtott. Hallatszott rajta, hogy ő is gondterhelt.
-Miután beszéltél velem, én beszéltem Niallal. Elmondtam neki mindent. És ez alatt tényleg mindent értek. Elmeséltem neki a csókot, de azt is, hogy te ellöktél magadtól. A tudtára adtam George-ot, vagyis Greget, de tudomásul sem vette. Azt gondolja, hogy csak el akarlak tőle csábítani, ami meggyőződése szerint sikerült is. -hajába túrt. -Kár, hogy nem hallotta milyen kedves jelzőkkel szoktál illetni. -jegyezte meg kuncogva.
Nekem azonban nem lett jobb kedvem. Sőt, ha lehetséges, még rosszabbul lettem.
-Direkt megkértelek, hogy ne mondj neki semmit. -ingerültségemet leplezni akartam, de nem nagyon sikerült. Pulcsim ujját kezdtem szorongatni, mintha az lett volna Blake és Greg nyaka.
-Nem szándékosan mondtam el neki a dolgokat. -értetlenül bámultam rá. -Kicsúszott a számon, és nem hagyott békén, amíg az egészet el nem mondtam neki.
-El tudod képzelni, milyen érzés volt? -hangom szinte teljesen elhalkult. A stressz átcsapott szívbe markoló fájdalommá. -Tudod te, milyen érzés azt látni, hogy az, akit mindennél jobban szeretsz, undorral néz rád? Undorodott tőlem. -szünetet tartottam, mert már könnyeim fojtogattak. -Mikor a koncerten megláttam, azt hittem, van remény, talán nincs minden veszve. De mikor szemeibe néztem, már tudtam, hogy vége. És miért? Fogalmam sincs. -kezeimet kezdetem bámulni. -Pát órával előtte még boldogak voltunk. Összebújtunk, nevetgéltünk, puszikat adtunk egymásnak. De ezek szerint ez is csak színjáték volt. Már akkor is szakítani akart velem. -hangom felmondott és villám úton el is ment nyaralni.
Nem bírtam megszólalni. Könnyeim előtörtek. Túl fájdalmas volt tovább emlékezni. Mintha valaki teljes erejéből rámarkolt volna a szívemre. Torkom összeszorult, gondolataim összekuszálódtak. Már nem bírtam megkülönböztetni a valóságot és az átverést. Minden fejemben tomboló gondolat, emlék, érzés és kép elhomályosult. Csupán a fájdalom és a magány maradt tiszta, éles. Eme két érzést tökéletesen ki tudtam venni.
Blake közelebb hajolt és megölelt.
-Ne félj! Bármi lesz is, én itt vagyok melletted. Rám mindig számíthatsz! -suttogta fülembe, amitől a lábujjamtól a fejem tetejéig libabőrös lettem.
Ellöktem magamtól. A srác majdnem hátraborult a széken. Az utolsó pillanatban azonban engem is elkapott és magával rántott a földre. Kemény mellkasának ütközött fejem, ami miatt még jobban szédültem.
Látásom hiába homályosult el, mégis tökéletesen láttam Blake közeledő ajkait. Éreztem, ahogy mindkét keze a derekam köré csavarodik, mint egy kígyó az áldozata köré. Így is éreztem magam. Ki akartam szabadulni.
Ahogy ficánkoltam, sikerült a férfias gyenge pontjába rúgnom "véletlenül". Azon nyomba kihasználtam az alkalmat. Felpattantam a földről és futásnak eredtem.
Ennyit a "Rám mindig számíthatsz"-dumáról. Ez is csak egy újabb lehetőség volt a számára, hogy rám mozduljon. Még hány alkalomnak kell lennie ahhoz, hogy rájöjjek, sose bízzak meg Blakeben?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése