Hirtelen Mia rohant oda hozzám.
-Hé! Lucy, jól vagy? -magához ölelt, majd alaposan szemügyre vett. -Figyelj, én sajnálom ami ma az interjún történt. Nem hittem volna, hogy felhozzák majd a témát. Ha tudom...
-Tudom, hogy nem a te hibád. -nyugtató mosolyt küldtem barátnőm felé. -Nem haragszom. Igazából, már nem is érdekel, hogy mit mondott Niall. Ma azért vagyok itt, hogy a zenére koncentráljak és ne egy ostoba riportra.
Hazugság! Rémesen hazudok. Még egy hatéves is kiszúrná, hogy minden amit mondtam kamu. Nagyon is érdekel.
-Lucy, elég régóta ismerlek már ahhoz, hogy felismerjem melyik mosolyod igazi és melyiket tartogatod a kíváncsi paparazzóknak. De ne feledd, én a barátnőd vagyok. Előttem nem kell megjátszanod magad. -mélyen szemembe nézett. Összeszorítottam ajkaimat és bólintottam.
Ha tudnád, milyen nagyszerű barátnő vagy. Az elmélet szép, csak a gond az, hogy annyit színleltem már az érzéseimről, hogy lassan elfelejtem, hogyan kell igazából kifejezni őket mások előtt.
-Tudom és hálás is vagyok ezért, de tényleg minden rendben van, vagyis majd lesz. -szólaltam meg végül.
-Ismerlek. Jobban, mint bárki, szóval ki vele! Megőrjít az, hogy szomorúnak kell látnom téged. -kezei közé fogta arcomat. -Hagyd, hogy segíthessek!
-Sajnálom, de nem hiszem, hogy ezen az egészen képesek lennénk pár könnycseppel változtatni. -vállat vontam.
-De legalább jobban éreznéd egy kicsit magad. -csattant fel Mia.
-Jól érzem magam. Nézz csak körül! Itt vagyunk több ezer sikítozó rajongó előtt a saját koncertünkön. Mi más kellhet még ahhoz, hogy jól érezzem magam? -vontam fel egyik szemöldököm. -Amúgy, majd meghúzom magam hátul, hogy lehetőleg ne tűnjön fel senkinek, hogy nem vagyok a toppon. -tettem hozzá már sokkal halkabban.
-Tehát beismered?
-Nem ismerek be semmit, csak azt, ha nem sietünk, tuti, hogy Shei kisajátítja a színpadot. -pattantam fel nevetve. -Látod, nevetek. Most már örülhetsz.
-Nem fogod belátni, hogy ki kellene ezt sírnod magadból, igaz? -fonta keresztbe karjait Mia. Száját balra húzta.
Felsóhajtottam.
-Mia, imádom, hogy így aggódsz értem, de hidd el, egyedül is megbirkózok. -nyugtattam.
-Jó rendben. Tegyük fel, hogy hiszek neked. Akkor mit szólnál egy csajos naphoz?
-Mire gondolsz? -kérdeztem vissza bizonytalanul.
-Mondjuk egy olyan estéhez, mint amilyeneket a Völgyben töltöttünk. Úgy hiányoznak azok az idők. Lementünk, gurultunk és csak lazultunk. Élveztük, hogy fiatalok vagyunk.
-Benne vagyok, de Peterrel is egyeztetnünk kell. -vágtam rá lelkesen.
-Mióta érdekel téged az, hogy kapsz-e valamire engedélyt, vagy sem?
-Most nagyon rossznak érzem magam. -védekezően feltettem mindkét kezem. Mia hangos nevetésben tört ki. Hirtelen Shei bukkant fel a színen.
-Lemaradtam valamiről? -kérdezte zavartan.
-Semmiről, csak Mia egy rémes bad girl-nek állított be. -válaszoltam nevetve. -Ja és megvan a holnapi programunk. -tettem hozzá. Sheila szemei kikerekedtek a kíváncsiságtól. -Sátorozni megyünk. Valahova el a környékről.
-Remekül hangzik, de most már menjünk a színpadra, mert a rajongók már nagyon izgatottak. -biccentett Shei a színpad felé.
Mielőtt elindultunk volna, megöleltük egymást. Az utóbbi időkben alig maradt időnk arra, hogy együtt legyünk. Mindig történt valami. Vagy randin voltak, vagy engem zaklatott Greg, vagy éppen próbáltunk, riportot adtunk. Minden úgy elrohant mellettünk úgy, hogy észre sem vettük. Hirtelen rájöttem valamire. Nem Niallal, Blakekel, Collinnal vagy Greggel kell foglalkoznom, hanem a két legjobb barátnőmmel, mert ha nem teszem, eltávolodnak tőlem. Azt pedig nem akarom. Sőt, valószínűleg nem is bírnám ki. Nélkülük még mindig csak egy csóri senki lennék, aki pincér egy lepukkant kávézóban.
Kirohantunk a színpadra. Az egész közönség tombolni kezdett. Hiába volt már több koncertünk is, mégis minden egyes fellépés különleges és megunhatatlan. Mikor kilépünk oda, megcsap minket az energia. Olyan, mintha egy másik világba léptünk volna be. A sajátunkba. Oda, ahova tartozunk. Ez az a hely, amiről mindig is álmodtunk és most, hogy ott álltunk, minden olyan mesebelinek tűnt. A sok reflektor, a mikrofonok, a gitárok, a rengeteg tomboló rajongó. Mintha az álmainkba csöppentünk volna. És bármilyen fárasztó is az, hogy lépten-nyomon figyelnek, semmiért sem cserélnénk el. Mert az álmaink végre a valósághoz tartoznak.
A koncert fantasztikusan sikerült. Minden erőnket beleadtuk. Nevettünk, táncoltunk, buliztunk. Egyszerűen csak jól éreztük magunkat a színpadon és hoztuk a formánkat, amit a közönség is díjazott. Együtt énekeltek velünk, így téve felejtetetlenné a pillanatot. Mikor leértünk, a VIP jegyeseknek lehetőségük nyílt fotózkodni velünk. Amire számítottunk, ahhoz képest egész gyorsan ment. Egy óra alatt lerendeztük és még beszélgetni is maradt velük időnk.
Ahogy a szállodába értünk, dominó módjára dőltünk be ágyainkba. Egy másodperc alatt mély álomba szenderültem.
Reggel furcsa zajra ébredtem fel. Mintha valaki a cuccaim közt turkált volna. Fáradtan nyitottam ki szemeimet. Shei és Mia téblábolt a szobámba.
-Ti meg mit kerestek itt? -kérdeztem zavartan.
-Na végre! Csak, hogy felkeltél. Ideje lesz indulnunk! Hosszú ám az út. -hadarta el Mia izgatott vigyorral arcán.
-Szórakoztok velem. Hány óra van? -ültem fel az ágyon és a telefonom után nyúltam.
-Ne hisztizz. Már két óra is elmúlt. -forgatta szemeit Shei.
-Te jó ég! Eddig aludtam? -pislogtam kikerekedett szemekkel.
-Nagyon durván nyomtad. Akár egy atombomba támadást is átaludtál volna. -vágta rá Mia. Kimásztam az ágyból és átmentem a fürdőbe. Sminkem elkenődött, hajam össze-vissza állt. Úgy néztem ki, mint aki minimum három napja nem aludt. -A cuccaidat már összepakoltuk. -jegyezte meg Mia.
-Köszi. -válaszoltam fogmosás közben. Ahhoz képest, hogy milyen állapotban voltam, egész gyorsan szalon képessé fejlesztettem magam. Mikor végeztem, a lányok már sehol sem voltak. Csupán egy üzenetet hagytak, miben felszólítottak, hogy 5 percem van leérni, különben csak a ruháim mennek. Nem mertem kockáztatni. Azonnal futásnak eredtem. Végigrohantam a folyosón, egészen a liftig, majd át az előcsarnokon. A csajok már ott ültek a kocsiban ezerkarátos vigyorral arcukon. Beugrottam melléjük.
-Indulhatunk! -kiáltottam fel nevetve, ők pedig válaszként felsikítottak.
Mia nem vesződött sokat azzal, hogy nekivágjunk. Tudtuk, ha még egy másodpercig maradunk, Peter kitalál nekünk valami programot, így azonnal a gázra taposott.
Az út több órásra húzódott. Természetesen a bulizást már itt elkezdtük. Énekeltünk, táncoltunk, már amennyire biztonsági övvel lefogva az lehetséges. Mikor a mi számunk ment a rádióba, alig hittünk a fülünknek. Teljes hangerőre tekertük és úgy énekeltük a rádióval együtt.
Mire a táborhelyre értünk, már kezdett sötétedni. Alig, hogy felállítottuk a sátrat, teljesen ránk sötétedett. A levegő is gyorsan veszett hómérsékletéből. Vacogni kezdtünk.
-Talán az őszi sátrazás mégsem a legjobb ötlet a világon. -jegyezte meg Sheila, miközben épp tüzet gyújtottunk.Szerencsénkre már tapasztaltak voltunk ilyesmiben annyira, hogy könnyedén menjen az ilyesmi. Takarókkal is eléggé felszerelkeztünk. A tűz köré ültünk melegedni és persze pillecukrot sütni.
-Egy sátrazás sem jó pillecukor nélkül. -kiáltott fel Mia nevetve.
Igaza volt. Mindig minimum 5 zacskóval levittünk és mindannyiszor el is fogyott. Az ilyen estéken pótoltuk be az egész éves adagot, ami a hajtás közben kimaradt.
-Tudjátok, hiányoznak ezek az esték. Itt nyugalom van. Nincsenek se kamerák, se paparazzók, se riporterek. Nem zaklat minket senki sem. Csak magunk vagyunk és azt csinálunk, amit csak akarunk. -meséltem. Elfeküdtem a fűben és a csillagokat kezdtem bámulni. Londonban nem igen láthatóak. A város fényei elnyomják ragyogásukat.
-Nekem is hiányoznak. -mondta Mia.
-Igen. Ilyenkor mindig elmeséltük, hogy mik történtek. Míg kijártunk, nem volt titkunk egymás előtt, most pedig...-felsóhajtott Sheila. -Néha úgy érzem, falat vonunk magunk köré, hogy a paparazzókat kint tartsuk, de ezzel egymástól is eltávolodunk.
Szomorúan bólintottam.
-Bár azt mondhatnám, tévedsz! -sóhajtottam fel, miközben felületem. Kortyoltam egyet egy doboz sörből. A hangulat kezdett melankolikussá válni, de szerencsére Mia tudta, mit kell mondani.
-Meséljünk rémtörténeteket! -pattant fel helyéről. Shei azonnal a kezébe vette a zseblámpát. Horrortörténetekből mindig is ő volt a legjobb. Órákon át mesélt. Egyik történet után a másikat. A végére már kezdtem úgy érezni magam, mintha jelenleg is egy horrorban szerepeltem volna.
Bármennyire is szórakoztató volt, mind elfáradtunk. Eloltottuk a tüzet és visszamásztunk a sátrakba. A hálózsákok ugyan nem voltak olyan kényelmesek, de több tucat takarót halmoztunk fel, így nem fagyoskodtunk.
Alig, hogy elaludtunk, valami zaj csapta meg fülemet. Ijedten, kíváncsian pattantam fel. A lányok még aludtak. Újabb zajt hallottam. Ezúttal közelebbről. Óvatosan felébresztettem a lányokat.
-Mi az Lucy? -kérdezte fáradtan Mia.
-Valami zajt hallottam. -suttogtam.
-Zajt? Egy erdőben vagyunk. Menj vissza aludni! -vágott vissza Shei. Újabb reccsenés. Egyre közelebbről, de legalább már a lányok is hallották. -Oké, ez mi volt?
-Ezt én is szeretném tudni. -válaszoltam. Még közelebbi hang.
-Lányok, ha most szórakoztok, esküszöm...-kezdett bele Mia.
-Nem szórakozunk. -vettem át a szót.
-Lehet, hogy egy medve. -vetette fel az ötletet Shei. Összeráncolt homlokkal fordultam felé. -Vagy mégsem medve.
-Mi van, ha egy farkas? -aggódva pillantott rám Mia.
-Nem hiszem, hogy erre lennének farkasok. -próbáltam nyugodtan válaszolni. Felálltam.
-Te meg hova mész? -kérdezte aggódva Sheila
-Csak megnézem, mi az. Ha itt ülünk, nem lesz jobb a helyzet.
-Persze, mert ha odadobunk elé vacsorának, akkor attól minden jobb lesz. -forgatta szemeit Mia.
Nem válaszoltam, csak vállat vontam és kiléptem a sátorból...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése