Továbbra sem érkezett válasz.
-Shei, Mia már a vizesvödört hozza, ha nem akarsz úgy járni, mint én, jobb lesz ha most azonnal felkelsz! -figyelmeztettem, miközben erősen dörömböltem a faajtón. -Most komolya, meddig akarsz még aludni? Ha így folytatod, átalszod a koncertet is!
-Nyisd ki ezt a rohadt ajtót, különben esküszöm az ablakon keresztül mászok be! -vette át a szót Mia. Hangja meglehetősen ideges volt, amit nem is csodáltam. Már majdnem egy órája ütöttük Shei ajtaját, de még mindig nem jött válasz. Már azon is elgondolkodtunk, mi van, ha nem is itt aludt. Ez esetben azonban felmerül a kérdés, akkor hol aludt?! Na erre egyenlőre még nem találtuk meg a választ.
-Nem mondott neked semmit, hogy elmegy valahova vagy hasonló? -fordultam Mia felé, aki már a földön ülve dörömbölt. Megrázta fejét.
-Ha mondta volna, nem lennék itt.
Mindketten felsóhajtottunk. Egy pillanatra abbahagytuk a zörgést, és akkor egy furcsa hangra kaptuk fel mindketten fejünket. Shei jól ismert felkelésekor kiadott hangja volt az.
-Nem mondod komolyan, hogy ez egész eddig nyitva volt? -összevont szemöldökökkel fordultam Mia felé, aki tágra nyílt szemekkel, fehér arccal meredt Sheila szobájába. -Mi van? -én is arra fordultam, amerre ő.
Azonnal megértettem, mit bámult ennyire. Sheila nem egyedül osztozott az ágyon. Collin lett az új albérlője. Az alvásuk új dimenziót nyitott az összebújásnak. Shei félig keresztbe feküdt Collinon, aki alatta összegörnyedve aludt. Még sosem láttam ehhez hasonlót. Egy pillanatra nem tudtam, hogy mit tegyek. Rájuk csapjam az ajtót, nevessek, esetleg kiakadjak? Miat elnézve ő az utóbbit választotta.
-Föld hívja Miat! Hahó! -legyeztem kezemmel elbambult barátnőm szeme előtt. Semmi haszna sem volt. Felsóhajtottam. -Ne bámuld már ennyire őket, a végén még zavarba jönnek. Tudod, milyen könnyű Sheit zavarba hozni. -megpróbáltam elrángatni onnan, de ekkor ördögi vigyorral siklott rám tekintete.
Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, mit is akarhat. Ugyanolyan kellemes ébresztőt szánt a szerelmeseknek, mint nekem. Megsajnáltam őket.
-Ugye tudod, hogy amint felébrednek, nekünk végünk? -suttogtam Mia fülébe, mikor visszatért a vödrével.
Végigmért.
-Nem magassarkúban vagy, úgyhogy nem lesz baj. Nyugi! -kézen ragadott és az ágy felé kezdett húzni.
Mikor közelebb értünk, még inkább próbált belőlem kitörni a nevetés. Nehezen, de sikerült elnyomnom, azonban azt már nem tudtam megállni, hogy ne készítsek róluk képet. Annyira édesek, ugyanakkor viccesek voltak, hogy egy ilyen alkalmat nem hagyhattam ki. Majd 30 év múlva az unokáik is jót fognak rajta nevetni.
Mia húzogatni kezdte szemöldökét, ezzel jelezve, hogy az akció indul, készüljek fel.
Bólintottam, mire ő széles mosolyra húzta száját.
Ha Mia ilyen a legjobb barátaival, mit tehet az ellenségeivel? Nem akarok az ellensége lenni.
Mire feleszméltem, Sheila sikítása rázta fel az egész szállodát.
-Fuss! -tolt előre Mia. Nem ellenkeztem. Rohanni kezdtünk, magunk mögött pedig behúztuk az ajtót.
Sheila és Collin dühösen rántotta ki. Hátrapillantottam. Mindkettejük arca vörös volt a dühtől. A mi orcánk is ugyanolyan színben pompázott, bár a miénk a futás, illetve az elfojtott nevetés miatt, ami most tört elő belőlünk.
A szobámba menekültünk, ahol azonnal ráfordítottuk a kulcsot a zárra. Nevetve dőltünk le az ágyba.
-Nem vagyunk teljesen normálisak. -vonta le a következtetést kis idő elteltével barátnőm.
-Mi? Inkább csak te! Te öntötted nyakon őket egy vödör hideg vízzel. -szálltam vitába vele. Vállat vont.
-Azt ne mond, hogy nem élvezted!
-Ezt nem mondtam. -vágtam rá azonnal, mire még hangosabban kezdtünk nevetni.
Shei és Collin dörömbölni kezdtek az ajtón.
-Úgyis ki fogok jönni! Mia nem bírja sokáig kaja nélkül. -jegyezte meg ördögi hangsúllyal Sheila.
-Van Nutellád? -fordult felém Mia véresen komoly ábrázattal arcán.
-Elvileg van. -kicsit hezitáltam, majd kinyögtem. Nutella-mániás barátnőm felsóhajtott, majd az ajtóhoz sietett.
-Van nutellánk, úgyhogy akármeddig kihúzzuk. -kiabált át az ajtón.
-Utállak! -hangzott a kedves válasz Shei szájából.
Időközben megcsörrent a telefonom. Collint keresett.
-Meguntad a kopogást? -kérdeztem nevetve, miközben a teraszra sétáltam.
-Meg, viszont a nutella engem is csábít. Nincs kedved megfáradt unokatesódnak adni belőle?
-Jól kezdted a mondatod: NINCS! -vágtam rá.
-Ne legyél már ilyen. Teljesen elfáradtam. -kérlelt tovább.
-Hosszú volt az éjszaka, mi? -kérdeztem vissza, amitől ő is nevetésben tőrt. ki.
-Oké, most lebuktam. -felsóhajtott. -Akkor most már kaphatok?
-Nem, mert haragszok rád. Nem szóltál, hogy jössz. -válaszoltam, és integettem a rajongóknak.
-Ha nem adsz, akkor elvesszük! -tette hozzá kegyetlen hangnemben. Körülbelül olyan veszélyesnek éreztem fenyegetését, mint egy katicabogarat.
-Sok sikert. Úgysem kapjátok meg! -forgattam szemeimet.
-Tényleg? Akkor fordulj meg!
Megfordultam. Collin mögöttem állt, kezében a nagy üvegnyi nutellával. A szobában Mia próbált Sheila szorításából kiszabadulni, nem sok sikerrel.
-Adod vissza! -nyúltam fel, de elfutott.
-Ha kell, szerezd meg! -átpasszolta barátnőjének, aki addigra már az ajtóban volt.
Miaval azonnal üldözni kezdtük őket. Az a nutella volt az egyetlen energiaforrásunk.
Ha megszerzik, nekünk végünk.
Az összes szobán át kergettük őket. Próbáltuk csapdába csalni őket, de nem sikerült. Mindig kibújtak valahogyan. Már szinte feladtuk, mikor a földszinten végre utolértük őket.
-Alkut ajánlok! -kiáltottam, mert már épp futásnak eredtek volna.
-Hallgatlak. -Collin arcára rejtélyes mosoly ült, amit az elmúlt egyetemi évek alatt sikerült elsajátítania. Hiába, ha az ember jogot tanul, sikerül megtanulnia uralkodni az érzésein.
-Hozd azt a csokit, mert már farkas éhes vagyok! -utasított, én pedig teljesítettem kérését.
Amint visszatértem, letelepedtünk a fotelekbe és nekiláttunk a finomságnak.
Szerencsére pont annyi csoki volt, ahányan voltunk, így mindenkinek jutott. Nem kellett még ezért is megharcolnunk.
-És mi a terv mára? -törte meg a csendet Collin, akinek szája körül nutella-szakáll nőtt.
-Ma este koncertünk lesz. Arra kell majd készülnünk. -felelte Mia.
-Ha akarsz gyere el! A próbák és a koncertek is mindig jó hangulatban telnek. -mosolyogtam rá unokatesómra. Hirtelen beugrott az utóbbi idők próbái és koncertjei. Azok, amelyeket Greg, Niall vagy
Blake rontott el. Esetleg mindhárom egyszerre.
-Mindenképpen benézek. Úgyis beszélnem kell Blakekel.
-Blakekel? -kérdezett vissza Sheila tágra nyílt szemekkel. -Mit akarsz te vele beszélni? Egy bunkó! Nem éri meg vele foglalkozni.
-Öhm...Csak a dobolásról szeretnék kérdezni. -válaszolta kis hezitálás és zavar után. -El szeretnék kezdeni dobolni.
-Dobolni? -akadtam fent. -Nem akarok gonosz lenni, de nem azt mondtad, hogy utálod a dobokat?
-Az idő változik, ahogy én is! -förmedt rám.
-Oké, oké! Hiszek neked, de azért a fejemet hagyd meg, kérlek! -feltette mindkét kezemet, megadást jelezve. Col felsóhajtott.
Mit akar Blaketől? Ki nem állhatják egymást. Mikor legutóbb egymás közelében voltak, majdnem nukleáris katasztrófa lett a vége. Nem értem, mit akarhat tőle. Dobolni sem szeret, Blaket is utálja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése