-Lucy, én csak...
-Te csak mi? -idegesen a hajamba túrtam és tettem két lépést hátra. -Niall, köztünk vége mindennek. Én nem egy olcsó liba vagyok, akit ennyivel levehetsz a lábáról.
-Tudom, de legalább hallgass meg! -megpróbálta megfogni a kezem, de elkaptam előle.
-Nem. Most neked kell hallgatnod! -vágtam rá határozottan. -Szakítottál velem, mert szerinted Blake és köztem van valami, majd egy éjszaka együtt iszogattunk és megpróbáltuk kitalálni egymás okait, ezután "Kicsim"-nek szólítottál és hazavittél egy lányt. Most pedig lesmárolsz.
-Meg tudom magyarázni. -nyúlt ismét utánam.
-Ebben az egyben nem kételkedtem. -szóltam vissza váll vonva. -De tudod, engem már nem érdekel a magyarázatod.
Sarkon fordultam és elindultam a kocsik felé. Alig, hogy kiléptem a parkolóból egy csapat fotós állta utamat.
-Lucy, kérem, nyilatkozna? -dugtam az egyik az orrom alá a mikrofont.
-Mit tenne hozzá a történtekhez? -vette át a szót egy másik.
-Igaz, hogy Niallal újra összemelegedtek?
Több kísérletet is tettem arra, hogy talán átjussak a tömegen, de próbálkozásaim mindannyiszor csődöt mondtak.
-Ide figyeljenek! Az én magánéletemhez csak nekem van közöm és majd akkor osztom meg magukkal, ha annak eljön az ideje! -csattantam fel.
-Ezek szerint igazak a hírek?
Felsóhajtottam.
Bárcsak ezt tudnám mondani, de az igazság az, hogy a büszkeségem az utamba áll, így inkább távozom egyedül, mintsem Niall oldalán. Most, hogy így belegondolok, elég nagy idióta vagyok. Más már rég a srác nyakába ugrott volna, de akkor én miért nem? Jó kérdés és a válaszra eddig még nem leltem rá. Talán a büszkeségem miatt.
-Nem. A hírek teljesen alaptalanok. Niallal nem alkotunk egy párt. Az az idő már lecsengett és jobb lesz, ha mindenki túllép rajta, mert már sosem lesz a régi. -válaszoltam végül keserűen.
-Nem minket kell meggyőznie, hanem saját magát. -jegyezte meg az egyik riporter, aki épp előttem állt. Mikor felpillantottam rá, rájöttem. Ő nem egy újabb pasi volt, aki egy cikkre vár, hanem Blake. Nem tudom, melyik a rosszabb a kettő közül.
Vállat vontam, majd beültem a kocsiba. Kibámultam az ablakon. Hirtelen megpillantottam a teljesen elázott Niallt, amint épp az autónk felé rohan. Ijedten fordultam Blake felé.
-Taposs a gázra és húzzunk el innen!
Értetlenül nézett végig rajtam.
-Megígértem a többieknek, hogy megvárjuk őket. -válaszolta közömbösen. -Miért akarsz elmenni?
-Nézz ki az ablakon és ha megpillantasz egy szőke hajú srácot, aki történetesen az exem, megtudod, miért!
-Oké. Oké. Értettem a célzást. -mosolyodott el.
Blake gyújtást adott, de a kocsi meg se moccant. Hangja sem igen volt. Egyértelművé vállt mindkettőnk számára, hogy az autó bizony lefulladt.
-Lekapcsoltad a lámpát, mikor bementünk? -vontam fel egyik szemöldököm.
-Azt hiszem. Vagyis...Nem tudom. Talán. -nyökögte ki hezitálás után.
-Király. -felsóhajtottam, majd ismét kitekintettem az ablakon. Niall ott állt mellettem, az ablak túlsó felén, fotósokkal a nyakában. Teljesen elázott. Az esőcseppek patakokban folytak le arcán, egészen álláig, ahol aztán fájdalmas búcsút vettek az ír sztártól. Kék szemei világítottak az esőben.
-Szerintem beszélni szeretne veled. -jegyezte meg Blake.
-Erre én is rájöttem. -újabb sóhaj szakadt fel belőlem. -De nem tudom, mit csináljak. Nem bízik meg bennem és csak játszadozni akar. Nekem pedig arra nincsen szükségem. Épp elég nyűgöm van enélkül is.
-Szerintem hallgasd meg! Mit veszíthetsz? -fordult hátra egy barátságos mosollyal átkötve.
-Várjunk csak! Biztosan te vagy az a srác, aki miatt tönkrement a kapcsolatom? Ha nem, mit tettél vele? Ja és kérhetném azt, hogy egy darabig ne is hozd vissza? -viccelődtem Blaken.
-Haha! Tudom, hogy én kavartam be, de hidd el nekem, az a legjobb mindkettőtöknek, ha nem vagytok együtt.
-Az előbb még ennek az ellenkezőjét állítottad. -vágtam közbe. A srác visszafordult. Ismét a motorháztetőt bámulta, ahogy a cseppek keményen kopognak rajta.
-Nem igaz. Én csak annyit mondtam, hogy beszélned kellene vele. Nem azt, hogy legyél újra a csaja.
Ajkamba haraptam. Nem tudtam eldönteni, mitévő legyek. Válasszam a biztos befejezést vagy kockáztassak és hallgassam meg Niallt. Komoly dilemma elé kerültem. Szívem és eszem mást mondott. Mintha megjelent volna az ördög a jobb, míg az angyal a bal oldalamon. Mikor már nyúltam volna a kilincsért, az angyal leállított, mert szerinte ezzel még nagyobb kárt teszek.
Niall megpróbált bejutni, de lenyomtam a zárat.
-Sajnálom, de ennek vége. -tátogtam a kék szemű popsztárnak. Visszafordultam Blakehez. -Mennyi idő alatt tudod megcsinálni?
A srác tanácstalanul nézett rám, majd Niallra, végül megint rám. Felsóhajtott.
-Kösd be magad! -egy utolsó, lemondó pillantást vetett még ránk, majd a gázba taposott.
-Azt hittem...
-Míg te a szép szeműt stírölted, megoldódott a problémánk. -fejezte be helyettem.
Bólintottam és lejjebb csúsztam az ülésben. Szempilláim mintha több tonnásakká váltak volna egy perc alatt. Nem bírtam nyitva tartani szemeimet. Lehunytam a szemem és átadtam magam a rám törő fáradtsághullámnak.
Mikor kinyitottam a szemem, arcom egy izmos mellkasnak feszült. Zavartan pislogtam párat, mire kitisztult annyira a látáson, hogy felismerjem azt az illetőt, aki éppen a szobám felé cipelt.
-Blake! -sikítottam fel. Azonnal kapálózni kezdtem, hogy sikerüljön kimásznom kezei közül.
A srác sebesen letett a földre. Vörös fejjel húztam lejjebb szoknyámat, hogy legalább a fenekem ismét fedve legyen.
-Sajnálom, csak elaludtál, én pedig nem akartalak felébreszteni. -habogva magyarázkodott. Elmosolyodtam zavartsága láttán.
-Köszönöm, hogy felhoztál, de innentől egyedül is menni fog.
Kezembe vettem mindkét magassarkúmat és elindultam némán a folyosón. A szint üres volt. Minden bizonnyal a többiek még az interjún ültek.
.png)
Óvatosan, félve nyúltam az öreg hangszerhez. Tipikus régi-fa illata volt, amit már belepett a por. Eszembe juttatta azokat az időket, mikor a nagypapámmal a zongoránál ültünk és közösen játszottuk el a Boci, boci tarkát. Mindig ott ültem mellette és sosem értettem, hogy tud olyan gyönyörűen játszani mindenféle kotta nélkül. Ő sosem járt tanárhoz. Mindent önállóan, saját szorgalmából tanult meg. Hihetetlen ember volt. Lelkénél és szívénél, csak a zenéje volt tisztább. Ő tanított meg zongorázni és dalt írni. Ő mondta el, mire figyeljek, miközben megszólaltatom a zongorát. Mindig a hangszer lelkéről beszélt. Akkoriban még nem értettem, de mostanra már világossá vált, mire is gondolt akkoriban.
Éreztem, ahogy a zongora elrepít egy másik világba. Egy nyugodt helyre, ahol nincs más csak én és a zene, a ritmus. Lehunytam mindkét szemem, majd játszani kezdtem. Fogalmam sem volt arról, mit is kezdtem el játszani. Percek teltek el, mire végre rájöttem. Azt a dalt zongoráztam, amit anno a papám írt és játszott el minden egyes este. Egy könnycsepp folyt le arcomon.
Hiányzott. Jobban, mint bármi más. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Ugyan, még nagyon fiatal voltam, mikor elment, mégis sosem felejtettem el. Emlékszem minden egyes vele töltött napra. Mindenre, amit tanított. Mindig azt mondta, ha valakit igazán szeretünk, akkor küzdenünk kell érte, mert ha nem tesszük meg, egy napon majd arra ébredünk, hogy valami hiányzik az életünkből, de mire erre rájövünk, már késő lesz.
Mikor ez eszembe jutott, akaratlanul is Niall képe lebegett szemem előtt. Rendbe akartam hozni a kapcsolatunkat, de féltem. Féltem attól, hogy harmadszorra sem működne.
Kétszer már végigjártuk azt az utat és nem sikerült. Talán ez egy jel, amit ideje lenne végre felismernem. Lehet, hogy eljött az a nap, amikor tovább kell lépnem és magam mögött kell hagynom minden eddigi sérelmemet. Ideje elfelednem őt.
Énekelni kezdtem úgy, ahogy eddig még sosem. Nem volt se szövegem, se kottám. Egyszerűen csak előtörtek belőlem az érzések és ezek öltöttek más formát, szavakká, mondatokká álltak össze. Értelmet nyertek. Ugyan szemeimet könny áztatta, mégis megkönnyebbültnek éreztem magam. Mintha több ezer kilónyi súlytól szabadultam volna meg.
Köszönöm, Papa! Hiányzol...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése