Sátrazás #2

Kiléptem a sötétbe. Körülöttem mindent elfedett az éjszakai homály. Az orromig sem láttam, holott egy zseblámpát szorongattam a kezemben. Fénye alig egy méterre vetült elém. Csak egy kis foltot világított meg, semmi többet. A lányok a sátorból figyelték minden léptemet.
-Ha valami történik, sikíts! -kiabált utánam Shei.
-Köszi a biztatást. -vágtam rá nevetve. -Ne féljetek! Biztos csak egy nyúl vagy egy mosómedve ólálkodik itt. -tettem hozzá.
Hinni akartam magamnak, de mikor egy árnyat véltem észrevenni a fák sűrűjében, megdermedtem. Biztos voltam benne, hogy egy embert láttam. Ez egyszerre volt jó és rossz is. Már legalább azt tudtuk, hogy nem egy éhes grizzly következő fogásaként végezzük. Viszont egy késelő rabló sem hangzott túlzottan bizalomgerjesztően.

Elindultam felé. Reccsenést hallottam tőlem jobbra. Ijedten világítottam arra, a fák közé, de semmit sem láttam. Újra. Ezúttal balról. Mintha egy kör közepén álltam volna. Forogtam, mint a ringlispíl. Hol erre, hol arra. A végére már kezdtem megszédülni. Elindultam oda, ahol először láttam az alakot. Félve mentem be a sötét erdőbe. A fák közt hamar szem elől  tévesztettem a sátrat. Már nem láttam a lányok biztonságot jelentő fényét.
Az erdő félelmetesen nézett ki. A holdfény itt-ott betűzött a lombok közt, így törve meg az egységes rémvilágot. A hajnali köd kezdett felszállni, amitől még hátborzongatóbbá vált az egész hely. Megijedtem, mikor egy reccsenést hallottam, közvetlenül mögöttem. Megugrottam, közben megfordultam, de nem állt ott senki. Legalábbis én nem láttam. A lépés megismétlődött. Elegem lett. Futásnak eredtem. Ugyan kezdtem elveszíteni hely- és időérzékemet, mégis nagyjából sejtettem, merre lehet a sátor.
A fák sűrűjéből végre előbukkant, de ekkor váratlan dolog történt. Valaki elkapott hátulról. Számat befogta, míg másik kezét szorosan derekam köré fonta és egy fának nyomott. Ijedtemben elejtettem zseblámpámat. Mocorogni kezdtem. Minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak. El akartam menekülni. 
Már épp elég filmet láttam, ami pontosan így kezdődött. Pár hülye kamasz elmegy sátorozni a semmi közepére, egy erdőbe. Zajt hallanak, az egyik elmegy megnézni és soha többé nem hallanak róla. Oké, talán kevesebb filmet kellene néznem, és több önvédelmi órára kellene járnom. Az kifizetődőbb lett volna, mint a pánik. 
-Ssss! Nem akarlak bántani! -hajolt közelebb el-rablóm, de még így sem tudtam kivenni tisztán arcát. Vonásai elvesztek a sötétben. Tovább izegtem-mozogtam. -Elengedlek, csak ne sikíts! -suttogta hajamba.
Persze! Minden pszichopata ezt mondja. Milyen eredeti. Legalább lehetne annyira kreatív, hogy saját szöveget talál ki, nem egy elcsépelt horrort. 
Bólintottam, elvégre minden idióta, fogoly-kamasz ezt teszi. Tartottam magam a forgatókönyvhöz.
Amint levette rólam kezét, futásnak eredtem. Nem érdekelt, hogy az ágak felhorzsolják bőrömet, vagy a kövek feltörik a talpamat. Csak minél előbb újra a lányok mellett akartam lenni.
Váratlanul valaki megragadta a csuklómat és visszarántott. Egy erős mellkasnak ütköztem. Feltehetően ugyan az volt, aki az előbb is elkapott. Ijedten kaptam levegő után. A tápláló oxigénnel együtt, támadóm illatát is beszippantottam. Azonnal felismertem. Felpillantottam a srácra, aki szorosan tartott. Egy másodpercre sem engedett el. Testünk egymásnak feszült, szívünk egyazon ritmust vert. Éreztem, hogy arcomat elönti a pír, miközben lábaim remegni kezdtem. Az ismerős érzés hatalmába kerített.
-Lucy, nyugodj meg! Nem akartalak ennyire megijeszteni. -sajnálkozón tekintett le rám a szőke srác.
Testem hamarabb cselekedett, minthogy agyam lépést tudott volna vele tartani. Ellöktem magamtól.
-Mit keresel te itt? -kérdeztem idegesen. Még szerencse, hogy elég sötét volt, így nem láthatta, mennyire lángol az arcom. Közelebb lépett, de én tartottam a köztünk húzódó távolságot. -Ne!
Niall felsóhajtott.
-Sajnálom. Harry és Collin beszélt rá erre. Azt mondták, jó buli lesz. Csak egy kicsit meg akartunk titeket ijeszteni. Nem gondoltuk, hogy ennyire berezeltek.
-Mégis mit vártatok? Kint vagyunk egy erdő közepén, ráadásul hajnali két óra van. -csattantam fel.
Niall elém lépett. Kezébe vette mindkét kezemet.
-Sajnálom. Tudom, hiba volt. -lesütötte tekintetét.
-Egyáltalán TE mit keresel itt? A tegnapiak után inkább távol kellene egymástól maradnunk.
-Lucy, nekem a tegnapi jelentett is valamit. Sokkal többet, mint te azt gondolod. -jegyezte meg halkan, nyugodtan.
-Niall, már kétszer szakítottunk. Nekünk ez nem működik. -kitéptem kezeimet tenyeréből. -Nem értelek. Szakítottál velem, most pedig azt állítod, hogy vissza szeretnéd csinálni? Ez nem így működik. Nem egy játék vagyok, amit ha megunsz a polcra tehetsz, majd ha már jól befedett a por és ismét eszedbe jutok, újra előszedsz. Mással talán megy ez, de velem nem.
-Ha nem lett volna muszáj, nem szakítok veled. -szólt vissza sejtelmesen.
-Mi van? Ha nem lett volna muszáj? Mégis ki kényszerített rá? -fakadtam ki. Hajamba túrtam. -Tudod mit, felejtsük el. És vele együtt egymást is.
Nem akartam megvárni a szöszi válaszát. Vissza akartam menni a többiekhez. Remélhetőleg már ők is találkoztak a srácokkal.
Nem értem. Miért pont Niallt hozták magukkal? Egyáltalán miért hoztak bárkit is magukkal? Bőven elég lett volna, ha csak Hazz és Col jön ijesztgetni. Épp elég rémisztőek lehettek volna, de Niallal a csapatban inkább mondanám idegesítőnek. 
A sátorból nevetés és fény szűrődött ki. Jó jelnek tartottam. Ezek szerint már a fiúk is odamentek. Collin hangjára lettem figyelmes, ahogy előad egy történetet még gimis korából. Már mindannyian vagy milliószor hallottuk, de minden egyes alkalommal újra és újra elmeséli. Mikor már vagy huszadszor hallja az ember, Collinnal együtt lehet mesélni. Olyankor megkérdezi, hogy mesélte-e már. Ha nem akarod újra meghallgatni, azt feleled, hogy nem, mert ilyenkor kapcsol és egy másikat kezd el mesélni, amit biztosan ugyanúgy ismersz, de még nem tudsz kívülről. Ha a válaszod igen, akkor befogja és sértődötten a sarokba vonul, mint egy óriásbébi. Sőt, rosszabb, mint egy csecsemő. És ha ez a hiszti bekövetkezik, csak nutellával, vagy Shei esetében csókkal lehet kiengesztelni.
Mielőtt beléptem volna, Niall termett mögöttem. Szóra nyitottam számat, de mutatóujját rátapasztotta.
-Most hagyd, hogy én beszéljek. -elmosolyodott és egy kicsit távolabb húzott a sátortól. Felsóhajtottam.
-Niall, én ebbe már belefáradtam. Nincs több energiám egy újabb vitára. Csak szeretnék a zenére koncentrálni, mint régen. Nem akarok több címlapot, drámát, Greget. Ezek nem nekem valók.
-Tudom és ezt megértem. Nem is erőltetem a dolgot, ha nem akarod. Én csak abban reménykedtem, hátha lehet ismét olyan kapcsolatunk, mint azelőtt. -nézett mélyen szemebe. Szemei fényesebben ragyogtak, mint megannyi csillag az éjszakai égbolton.

-Nem hiszem, hogy az lehetséges lenne. Ami volt, elmúlt és én a jövőre szeretnék koncentrálni.
-Legalább egy esélyt adj, hogy megmagyarázzam! -könyörgőre fogta a figurát.
-Ha a válaszom igen, elmondod az igazat? -fontam keresztbe karjaimat. Nem akartam még több hazugságot. Akárki, akármit is hazudott nekem eddig, az mindig visszaütött és fájt, de persze nekem. Niall hezitált, ami nekem épp elég nyilvánvaló válasz volt. Felpillantottam a csillagokra. -Tudod fáj, hogy ugyan itt állsz előttem, mégis úgy érzem, azok a csillagok közelebb vannak hozzám, mint te.
Nem vártam meg, míg feldolgozza szavaimat, inkább berohantam a sátorba. Mia Harry ölében ült, miközben Shei fejét Collin mellkasára hajtotta, aki vigyorogva játszott a lány tincseivel. Mind mosolyogtak. Jól érezték magukat. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha rossz helyre jöttem volna. Zavarban voltam, mert nekem nem volt parterem, akihez hozzábújhattam volna, nem mosolyogtam. Nem voltam boldog, helyette csapzott, ideges és feszült voltam.
Megpróbáltam magamra venni álcámat. Mosolyt erőltettem arcomra és beültem a két pár közé, a sátor túlsó végébe. Magam köré csavartam takarómat, mert kint teljesen átfagytam. Alig telt el pár másodperc, mikor Niall mászott be. Mia és Sheila homlok ráncolva néztek össze, rám, a fiúkra, majd a szőke ír srácra. Feszült csend állt be.
-Mi lenne, ha viccet mesélnénk? -vetette fel az ötletet Shei. Mindenki bólintott. -Ki akar kezdeni?
-Majd én! -kiáltott fel büszkén Harry. Megköszörülte a torkát, majd perverz vigyor ült ki arcára. Már előre féltem. -Mi a hasonlóság a nő szeme és a piszkos cipője között? -mind hallgattunk. Senkinek sem volt ötlete. -Mindkettő fénylik, ha kefélik. -tette hozzá nevetve.
Mia szemei kikerekedtek. Megfogott egy párnát és Hazz fejének vágta.
-Többet nem mesélsz viccet! -ráncolta össze homlokát Mia, miközben ujjával mutogatott.
-Jó értettem. Semmi perverz megnyilvánulás. -barátnőjére kacsintott, majd megcsókolta.
-Oké, azt hiszem ez volt az, amit nem akartunk látni...sem hallani. -szólalt fel Sheila, de Collin nem hagyta neki, hogy folytassa, ugyanis megcsókolta.
Kikerekedett szemekkel bámultam a két csókolózó párra. Úgy éreztem magam, mint egy szarvas, akit mindjárt elüt egy vonat. Már láttam a reflektorokat, sőt már remegett is alattam a föld. Az egész még sokkal furább volt, mivel Niall, aki iránt még mindig éreztem valamit, is ott ült velem szemben. Ő is épp annyira zavarban volt, mint én.
-Gyerekek, én kimerültem, szóval folytassátok, én addig zenét hallgatok és alszok. -mutogattam a hálózsákomra. Mia felkapta fejét nevetve.
-Mi is aludjunk! Már elég késő van. Majd holnap folytatjuk a viccmesélést.
Mind elhelyezkedtünk. A sátor szerencsére elég nagy volt ahhoz, hogy mindannyian kényelmesen elférjünk. Azért én a biztonság kedvéért a sátor széléhez húzódtam, minél messzebb Nialltól. Nem akartam az éjszaka közepén arra ébredni, hogy esetleg összekevertem egy párnával. Más sem hiányozna.
A reggeli napfény hamar ránk tört és mivel én az előző napot lényegében átaludtam, hamar felkeltem. Mikor felemeltem pilláimat, tőlem alig három centire egy ismerős arcot véltem felfedezni. Niall feküdt közvetlenül előttem. Egyik kezét derekamon pihentette, másikat pedig párnaként gyűrte feje alá. Közös takaró fedett minket. Ijedten kaptam levegő után. Elhúzódtam és felültem.
Miért van az, hogy minél inkább távol akarom magam valakitől tartani, ő annál inkább a nyakamban liheg? Vonzom az ilyeneket? 
Szükségem volt egy kis friss levegőre. Óvatosan keresztülmásztam a fetrengő tömegen, mintha csak egy aknamezőre tévedtem volna. Amint kiértem, leheveredtem a fűbe és csak bámultam az erdőt, ahogy a barnuló levelek közt a gyenge napfény áttűz...

Sátrazás #1

Egy dobozon ültem az öltözőmmel szemben. Csak bámultam egyenesen előre a tükörbe rezzenéstelen arccal. Nem értettem, mi történt velem. Valahogy szétcsúsztam. Semmire sem tudtam odafigyelni. Bármerre néztem, akármit tettem, mindig csak Niall arcát láttam mama előtt, ahogy ott állt az ablakom előtt az esőben. Csak ekörül forgott minden gondolatom. Ki akartam törölni az emlékezetemből, holott tudtam, nem lenne helyes. Minden okkal történik. Anya mindig ezt tanította, és ehhez most is tartottam magam. Bármennyire is próbáltam a zenére és a közelgő koncertre figyelni, nem bírtam. A riport és Niall szavai minden mást kiszorítottak a fejemből.
Hirtelen Mia rohant oda hozzám.
-Hé! Lucy, jól vagy? -magához ölelt, majd alaposan szemügyre vett. -Figyelj, én sajnálom ami ma az interjún történt. Nem hittem volna, hogy felhozzák majd a témát. Ha tudom...
-Tudom, hogy nem a te hibád. -nyugtató mosolyt küldtem barátnőm felé. -Nem haragszom. Igazából, már nem is érdekel, hogy mit mondott Niall. Ma azért vagyok itt, hogy a zenére koncentráljak és ne egy ostoba riportra.
Hazugság! Rémesen hazudok. Még egy hatéves is kiszúrná, hogy minden amit mondtam kamu. Nagyon is érdekel. 
-Lucy, elég régóta ismerlek már ahhoz, hogy felismerjem melyik mosolyod igazi és melyiket tartogatod a kíváncsi paparazzóknak. De ne feledd, én a barátnőd vagyok. Előttem nem kell megjátszanod magad. -mélyen szemembe nézett. Összeszorítottam ajkaimat és bólintottam.
Ha tudnád, milyen nagyszerű barátnő vagy. Az elmélet szép, csak a gond az, hogy annyit színleltem már az érzéseimről, hogy lassan elfelejtem, hogyan kell igazából kifejezni őket mások előtt. 
-Tudom és hálás is vagyok ezért, de tényleg minden rendben van, vagyis majd lesz. -szólaltam meg végül.
-Ismerlek. Jobban, mint bárki, szóval ki vele! Megőrjít az, hogy szomorúnak kell látnom téged. -kezei közé fogta arcomat. -Hagyd, hogy segíthessek!
-Sajnálom, de nem hiszem, hogy ezen az egészen képesek lennénk pár könnycseppel változtatni. -vállat vontam.
-De legalább jobban éreznéd egy kicsit magad. -csattant fel Mia.
-Jól érzem magam. Nézz csak körül! Itt vagyunk több ezer sikítozó rajongó előtt a saját koncertünkön. Mi más kellhet még ahhoz, hogy jól érezzem magam? -vontam fel egyik szemöldököm. -Amúgy, majd meghúzom magam hátul, hogy lehetőleg ne tűnjön fel senkinek, hogy nem vagyok a toppon. -tettem hozzá már sokkal halkabban.
-Tehát beismered?
-Nem ismerek be semmit, csak azt, ha nem sietünk, tuti, hogy Shei kisajátítja a színpadot. -pattantam fel nevetve. -Látod, nevetek. Most már örülhetsz.
-Nem fogod belátni, hogy ki kellene ezt sírnod magadból, igaz? -fonta keresztbe karjait Mia. Száját balra húzta.
Felsóhajtottam.
-Mia, imádom, hogy így aggódsz értem, de hidd el, egyedül is megbirkózok. -nyugtattam.
-Jó rendben. Tegyük fel, hogy hiszek neked. Akkor mit szólnál egy csajos naphoz?
-Mire gondolsz? -kérdeztem vissza bizonytalanul.
-Mondjuk egy olyan estéhez, mint amilyeneket a Völgyben töltöttünk. Úgy hiányoznak azok az idők. Lementünk, gurultunk és csak lazultunk. Élveztük, hogy fiatalok vagyunk.
-Benne vagyok, de Peterrel is egyeztetnünk kell. -vágtam rá lelkesen.
-Mióta érdekel téged az, hogy kapsz-e valamire engedélyt, vagy sem?
-Most nagyon rossznak érzem magam. -védekezően feltettem mindkét kezem. Mia hangos nevetésben tört ki. Hirtelen Shei bukkant fel a színen.
-Lemaradtam valamiről? -kérdezte zavartan.
-Semmiről, csak Mia egy rémes bad girl-nek állított be. -válaszoltam nevetve. -Ja és megvan a holnapi programunk. -tettem hozzá. Sheila szemei kikerekedtek a kíváncsiságtól. -Sátorozni megyünk. Valahova el a környékről.
-Remekül hangzik, de most már menjünk a színpadra, mert a rajongók már nagyon izgatottak. -biccentett Shei a színpad felé.
Mielőtt elindultunk volna, megöleltük egymást. Az utóbbi időkben alig maradt időnk arra, hogy együtt legyünk. Mindig történt valami. Vagy randin voltak, vagy engem zaklatott Greg, vagy éppen próbáltunk, riportot adtunk. Minden úgy elrohant mellettünk úgy, hogy észre sem vettük. Hirtelen rájöttem valamire. Nem Niallal, Blakekel, Collinnal vagy Greggel kell foglalkoznom, hanem a két legjobb barátnőmmel, mert ha nem teszem, eltávolodnak tőlem. Azt pedig nem akarom. Sőt, valószínűleg nem is bírnám ki. Nélkülük még mindig csak egy csóri senki lennék, aki pincér egy lepukkant kávézóban.
Kirohantunk a színpadra. Az egész közönség tombolni kezdett. Hiába volt már több koncertünk is, mégis minden egyes fellépés különleges és megunhatatlan. Mikor kilépünk oda, megcsap minket az energia. Olyan, mintha egy másik világba léptünk volna be. A sajátunkba. Oda, ahova tartozunk. Ez az a hely, amiről mindig is álmodtunk és most, hogy ott álltunk, minden olyan mesebelinek tűnt. A sok reflektor, a mikrofonok, a gitárok, a rengeteg tomboló rajongó. Mintha az álmainkba csöppentünk volna. És bármilyen fárasztó is az, hogy lépten-nyomon figyelnek, semmiért sem cserélnénk el. Mert az álmaink végre a valósághoz tartoznak.
A koncert fantasztikusan sikerült. Minden erőnket beleadtuk. Nevettünk, táncoltunk, buliztunk. Egyszerűen csak jól éreztük magunkat a színpadon és hoztuk a formánkat, amit a közönség is díjazott. Együtt énekeltek velünk, így téve felejtetetlenné a pillanatot. Mikor leértünk, a VIP jegyeseknek lehetőségük nyílt fotózkodni velünk. Amire számítottunk, ahhoz képest egész gyorsan ment. Egy óra alatt lerendeztük és még beszélgetni is maradt velük időnk.
Ahogy a szállodába értünk, dominó módjára dőltünk be ágyainkba. Egy másodperc alatt mély álomba szenderültem.
Reggel furcsa zajra ébredtem fel. Mintha valaki a cuccaim közt turkált volna. Fáradtan nyitottam ki szemeimet. Shei és Mia téblábolt a szobámba.
-Ti meg mit kerestek itt? -kérdeztem zavartan.
-Na végre! Csak, hogy felkeltél. Ideje lesz indulnunk! Hosszú ám az út. -hadarta el Mia izgatott vigyorral arcán.
-Szórakoztok velem. Hány óra van? -ültem fel az ágyon és a telefonom után nyúltam.
-Ne hisztizz. Már két óra is elmúlt. -forgatta szemeit Shei.
-Te jó ég! Eddig aludtam? -pislogtam kikerekedett szemekkel.
-Nagyon durván nyomtad. Akár egy atombomba támadást is átaludtál volna. -vágta rá Mia. Kimásztam az ágyból és átmentem a fürdőbe. Sminkem elkenődött, hajam össze-vissza állt. Úgy néztem ki, mint aki minimum három napja nem aludt. -A cuccaidat már összepakoltuk. -jegyezte meg Mia.
-Köszi. -válaszoltam fogmosás közben. Ahhoz képest, hogy milyen állapotban voltam, egész gyorsan szalon képessé fejlesztettem magam. Mikor végeztem, a lányok már sehol sem voltak. Csupán egy üzenetet hagytak, miben felszólítottak, hogy 5 percem van leérni, különben csak a ruháim mennek. Nem mertem kockáztatni. Azonnal futásnak eredtem. Végigrohantam a folyosón, egészen a liftig, majd át az előcsarnokon. A csajok már ott ültek a kocsiban ezerkarátos vigyorral arcukon. Beugrottam melléjük.
-Indulhatunk! -kiáltottam fel nevetve, ők pedig válaszként felsikítottak.
Mia nem vesződött sokat azzal, hogy nekivágjunk. Tudtuk, ha még egy másodpercig maradunk, Peter kitalál nekünk valami programot, így azonnal a gázra taposott.
Az út több órásra húzódott. Természetesen a bulizást már itt elkezdtük. Énekeltünk, táncoltunk, már amennyire biztonsági övvel lefogva az lehetséges. Mikor a mi számunk ment a rádióba, alig hittünk a fülünknek. Teljes hangerőre tekertük és úgy énekeltük a rádióval együtt.
 Mire a táborhelyre értünk, már kezdett sötétedni. Alig, hogy felállítottuk a sátrat, teljesen ránk sötétedett. A levegő is gyorsan veszett hómérsékletéből. Vacogni kezdtünk.
-Talán az őszi sátrazás mégsem a legjobb ötlet a világon. -jegyezte meg Sheila, miközben épp tüzet gyújtottunk.
Szerencsénkre már tapasztaltak voltunk ilyesmiben annyira, hogy könnyedén menjen az ilyesmi. Takarókkal is eléggé felszerelkeztünk. A tűz köré ültünk melegedni és persze pillecukrot sütni.
-Egy sátrazás sem jó pillecukor nélkül. -kiáltott fel Mia nevetve.
Igaza volt. Mindig minimum 5 zacskóval levittünk és mindannyiszor el is fogyott. Az ilyen estéken pótoltuk be az egész éves adagot, ami a hajtás közben kimaradt.
-Tudjátok, hiányoznak ezek az esték. Itt nyugalom van. Nincsenek se kamerák, se paparazzók, se riporterek. Nem zaklat minket senki sem. Csak magunk vagyunk és azt csinálunk, amit csak akarunk. -meséltem. Elfeküdtem a fűben és a csillagokat kezdtem bámulni. Londonban nem igen láthatóak. A város fényei elnyomják ragyogásukat.
-Nekem is hiányoznak. -mondta Mia.
-Igen. Ilyenkor mindig elmeséltük, hogy mik történtek. Míg kijártunk, nem volt titkunk egymás előtt, most pedig...-felsóhajtott Sheila. -Néha úgy érzem, falat vonunk magunk köré, hogy a paparazzókat kint tartsuk, de ezzel egymástól is eltávolodunk.
Szomorúan bólintottam.
-Bár azt mondhatnám, tévedsz! -sóhajtottam fel, miközben felületem. Kortyoltam egyet egy doboz sörből. A hangulat kezdett melankolikussá válni, de szerencsére Mia tudta, mit kell mondani.
-Meséljünk rémtörténeteket! -pattant fel helyéről. Shei azonnal a kezébe vette a zseblámpát. Horrortörténetekből mindig is ő volt a legjobb. Órákon át mesélt. Egyik történet után a másikat. A végére már kezdtem úgy érezni magam, mintha jelenleg is egy horrorban szerepeltem volna.
Bármennyire is szórakoztató volt, mind elfáradtunk. Eloltottuk a tüzet és visszamásztunk a sátrakba. A hálózsákok ugyan nem voltak olyan kényelmesek, de több tucat takarót halmoztunk fel, így nem fagyoskodtunk.
Alig, hogy elaludtunk, valami zaj csapta meg fülemet. Ijedten, kíváncsian pattantam fel. A lányok még aludtak. Újabb zajt hallottam. Ezúttal közelebbről. Óvatosan felébresztettem a lányokat.
-Mi az Lucy? -kérdezte fáradtan Mia.
-Valami zajt hallottam. -suttogtam.
-Zajt? Egy erdőben vagyunk. Menj vissza aludni! -vágott vissza Shei. Újabb reccsenés. Egyre közelebbről, de legalább már a lányok is hallották. -Oké, ez mi volt?
-Ezt én is szeretném tudni. -válaszoltam. Még közelebbi hang.
-Lányok, ha most szórakoztok, esküszöm...-kezdett bele Mia.
-Nem szórakozunk. -vettem át a szót.
-Lehet, hogy egy medve. -vetette fel az ötletet Shei. Összeráncolt homlokkal fordultam felé. -Vagy mégsem medve.
-Mi van, ha egy farkas? -aggódva pillantott rám Mia.
-Nem hiszem, hogy erre lennének farkasok. -próbáltam nyugodtan válaszolni. Felálltam.
-Te meg hova mész? -kérdezte aggódva Sheila
-Csak megnézem, mi az. Ha itt ülünk, nem lesz jobb a helyzet.
-Persze, mert ha odadobunk elé vacsorának, akkor attól minden jobb lesz. -forgatta szemeit Mia.
Nem válaszoltam, csak vállat vontam és kiléptem a sátorból...

A zongora

-Te meg mi a francot képzelsz, mit csinálsz? -szakadtam ki a csókból ingerülten.
-Lucy, én csak...
-Te csak mi? -idegesen a hajamba túrtam és tettem két lépést hátra. -Niall, köztünk vége mindennek. Én nem egy olcsó liba vagyok, akit ennyivel levehetsz a lábáról.
-Tudom, de legalább hallgass meg! -megpróbálta megfogni a kezem, de elkaptam előle.
-Nem. Most neked kell hallgatnod! -vágtam rá határozottan. -Szakítottál velem, mert szerinted Blake és köztem van valami, majd egy éjszaka együtt iszogattunk és megpróbáltuk kitalálni egymás okait, ezután "Kicsim"-nek szólítottál és hazavittél egy lányt. Most pedig lesmárolsz.
-Meg tudom magyarázni. -nyúlt ismét utánam.
-Ebben az egyben nem kételkedtem. -szóltam vissza váll vonva. -De tudod, engem már nem érdekel a magyarázatod.
Sarkon fordultam és elindultam a kocsik felé. Alig, hogy kiléptem a parkolóból egy csapat fotós állta utamat.
-Lucy, kérem, nyilatkozna? -dugtam az egyik az orrom alá a mikrofont.
-Mit tenne hozzá a történtekhez? -vette át a szót egy másik.
-Igaz, hogy Niallal újra összemelegedtek?
Több kísérletet is tettem arra, hogy talán átjussak a tömegen, de próbálkozásaim mindannyiszor csődöt mondtak.
-Ide figyeljenek! Az én magánéletemhez csak nekem van közöm és majd akkor osztom meg magukkal, ha annak eljön az ideje! -csattantam fel.
-Ezek szerint igazak a hírek?
Felsóhajtottam.
 Bárcsak ezt tudnám mondani, de az igazság az, hogy a büszkeségem az utamba áll, így inkább távozom egyedül, mintsem Niall oldalán. Most, hogy így belegondolok, elég nagy idióta vagyok. Más már rég a srác nyakába ugrott volna, de akkor én miért nem? Jó kérdés és a válaszra eddig még nem leltem rá. Talán a büszkeségem miatt. 
-Nem. A hírek teljesen alaptalanok. Niallal nem alkotunk egy párt. Az az idő már lecsengett és jobb lesz, ha mindenki túllép rajta, mert már sosem lesz a régi. -válaszoltam végül keserűen.
-Nem minket kell meggyőznie, hanem saját magát. -jegyezte meg az egyik riporter, aki épp előttem állt. Mikor felpillantottam rá, rájöttem. Ő nem egy újabb pasi volt, aki egy cikkre vár, hanem Blake. Nem tudom, melyik a rosszabb a kettő közül.
Vállat vontam, majd beültem a kocsiba. Kibámultam az ablakon. Hirtelen megpillantottam a teljesen elázott Niallt, amint épp az autónk felé rohan. Ijedten fordultam Blake felé.
-Taposs a gázra és húzzunk el innen!
Értetlenül nézett végig rajtam.
-Megígértem a többieknek, hogy megvárjuk őket. -válaszolta közömbösen. -Miért akarsz elmenni?
-Nézz ki az ablakon és ha megpillantasz egy szőke hajú srácot, aki történetesen az exem, megtudod, miért!
-Oké. Oké. Értettem a célzást. -mosolyodott el.
Blake gyújtást adott, de a kocsi meg se moccant. Hangja sem igen volt. Egyértelművé vállt mindkettőnk számára, hogy az autó bizony lefulladt.
-Lekapcsoltad a lámpát, mikor bementünk? -vontam fel egyik szemöldököm.
-Azt hiszem. Vagyis...Nem tudom. Talán. -nyökögte ki hezitálás után.
-Király. -felsóhajtottam, majd ismét kitekintettem az ablakon. Niall ott állt mellettem, az ablak túlsó felén, fotósokkal a nyakában. Teljesen elázott. Az esőcseppek patakokban folytak le arcán, egészen álláig, ahol aztán fájdalmas búcsút vettek az ír sztártól. Kék szemei világítottak az esőben.
-Szerintem beszélni szeretne veled. -jegyezte meg Blake.
-Erre én is rájöttem. -újabb sóhaj szakadt fel belőlem. -De nem tudom, mit csináljak. Nem bízik meg bennem és csak játszadozni akar. Nekem pedig arra nincsen szükségem. Épp elég nyűgöm van enélkül is.
-Szerintem hallgasd meg! Mit veszíthetsz? -fordult hátra egy barátságos mosollyal átkötve.
-Várjunk csak! Biztosan te vagy az a srác, aki miatt tönkrement a kapcsolatom? Ha nem, mit tettél vele? Ja és kérhetném azt, hogy egy darabig ne is hozd vissza? -viccelődtem Blaken.
-Haha! Tudom, hogy én kavartam be, de hidd el nekem, az a legjobb mindkettőtöknek, ha nem vagytok együtt.
-Az előbb még ennek az ellenkezőjét állítottad. -vágtam közbe. A srác visszafordult. Ismét a motorháztetőt bámulta, ahogy a cseppek keményen kopognak rajta.
-Nem igaz. Én csak annyit mondtam, hogy beszélned kellene vele. Nem azt, hogy legyél újra a csaja.
Ajkamba haraptam. Nem tudtam eldönteni, mitévő legyek. Válasszam a biztos befejezést vagy kockáztassak és hallgassam meg Niallt. Komoly dilemma elé kerültem. Szívem és eszem mást mondott. Mintha megjelent volna az ördög a jobb, míg az angyal a bal oldalamon. Mikor már nyúltam volna a kilincsért, az angyal leállított, mert szerinte ezzel még nagyobb kárt teszek.
Niall megpróbált bejutni, de lenyomtam a zárat.
-Sajnálom, de ennek vége. -tátogtam a kék szemű popsztárnak. Visszafordultam Blakehez. -Mennyi idő alatt tudod megcsinálni?
A srác tanácstalanul nézett rám, majd Niallra, végül megint rám. Felsóhajtott.
-Kösd be magad! -egy utolsó, lemondó pillantást vetett még ránk, majd a gázba taposott.
-Azt hittem...
-Míg te a szép szeműt stírölted, megoldódott a problémánk. -fejezte be helyettem.
Bólintottam és lejjebb csúsztam az ülésben. Szempilláim mintha több tonnásakká váltak volna egy perc alatt. Nem bírtam nyitva tartani szemeimet. Lehunytam a szemem és átadtam magam a rám törő fáradtsághullámnak.
Mikor kinyitottam a szemem, arcom egy izmos mellkasnak feszült. Zavartan pislogtam párat, mire kitisztult annyira a látáson, hogy felismerjem azt az illetőt, aki éppen a szobám felé cipelt.
-Blake! -sikítottam fel. Azonnal kapálózni kezdtem, hogy sikerüljön kimásznom kezei közül.
A srác sebesen letett a földre. Vörös fejjel húztam lejjebb szoknyámat, hogy legalább a fenekem ismét fedve legyen.
-Sajnálom, csak elaludtál, én pedig nem akartalak felébreszteni. -habogva magyarázkodott. Elmosolyodtam zavartsága láttán.
-Köszönöm, hogy felhoztál, de innentől egyedül is menni fog.
Kezembe vettem mindkét magassarkúmat és elindultam némán a folyosón. A szint üres volt. Minden bizonnyal a többiek még az interjún ültek.

Amint beértem a szobámba, átöltöztem, majd lementem a hallba. Már mikor megérkeztünk, feltűnt az az óriási zongora, ami hívogatóan terpeszkedett a hatalmas előtérben. Mivel a szállodában nyugi volt, így gondoltam, gyakorlok egy kicsit.  
Óvatosan, félve nyúltam az öreg hangszerhez. Tipikus régi-fa illata volt, amit már belepett a por. Eszembe juttatta azokat az időket, mikor a nagypapámmal a zongoránál ültünk és közösen játszottuk el a Boci, boci tarkát. Mindig ott ültem mellette és sosem értettem, hogy tud olyan gyönyörűen játszani mindenféle kotta nélkül. Ő sosem járt tanárhoz. Mindent önállóan, saját szorgalmából tanult meg. Hihetetlen ember volt. Lelkénél és szívénél, csak a zenéje volt tisztább. Ő tanított meg zongorázni és dalt írni. Ő mondta el, mire figyeljek, miközben megszólaltatom a zongorát. Mindig a hangszer lelkéről beszélt. Akkoriban még nem értettem, de mostanra már világossá vált, mire is gondolt akkoriban.
Éreztem, ahogy a zongora elrepít egy másik világba. Egy nyugodt helyre, ahol nincs más csak én és a zene, a ritmus. Lehunytam mindkét szemem, majd játszani kezdtem. Fogalmam sem volt arról, mit is kezdtem el játszani. Percek teltek el, mire végre rájöttem. Azt a dalt zongoráztam, amit anno a papám írt és játszott el minden egyes este. Egy könnycsepp folyt le arcomon.
Hiányzott. Jobban, mint bármi más. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Ugyan, még nagyon fiatal voltam, mikor elment, mégis sosem felejtettem el. Emlékszem minden egyes vele töltött napra. Mindenre, amit tanított. Mindig azt mondta, ha valakit igazán szeretünk, akkor küzdenünk kell érte, mert ha nem tesszük meg, egy napon majd arra ébredünk, hogy valami hiányzik az életünkből, de mire erre rájövünk, már késő lesz.
Mikor ez eszembe jutott, akaratlanul is Niall képe lebegett szemem előtt. Rendbe akartam hozni a kapcsolatunkat, de féltem. Féltem attól, hogy harmadszorra sem működne.
 Kétszer már végigjártuk azt az utat és nem sikerült. Talán ez egy jel, amit ideje lenne végre felismernem. Lehet, hogy eljött az a nap, amikor tovább kell lépnem és magam mögött kell hagynom minden eddigi sérelmemet. Ideje elfelednem őt. 
Énekelni kezdtem úgy, ahogy eddig még sosem. Nem volt se szövegem, se kottám. Egyszerűen csak előtörtek belőlem az érzések és ezek öltöttek más formát, szavakká, mondatokká álltak össze. Értelmet nyertek. Ugyan szemeimet könny áztatta, mégis megkönnyebbültnek éreztem magam. Mintha több ezer kilónyi súlytól szabadultam volna meg.
Köszönöm, Papa! Hiányzol...

Interjú

Épp a Gregtől érkezett leveleket szorongattam, mikor Mia rontott be a szobámba. Ijedten dugtam be a leveleket a párnám alá.
-Lucy, kérlek siess! Ha nem indulunk el öt percen belül, lemaradunk az interjúról. -hadarta el Mia aggódva.
-Mondtam már, menjetek nélkülem! -felsóhajtottam. -Nem hiszem, hogy túl jó ötlet elmennem egy olyan interjúra, ahol a srácok vannak a központban, pláne azok után, hogy Niallal nem éppen barátságosan váltunk el egymástól.
Mia letelepedett mellém. Egyik kezemet kezébe vette.
-Lucy, figyelj ide! Nem érdekel, hogy az a szőke, ír paraszt miket mondott neked. Velem jössz és kész. Nem foglak egyedül itt hagyni a szállodában hogy aztán egész nap nutellán és depressziós filmeken élj! A-a! Azt nem fogom hagyni! -felrántott az ágyról. -Szóval, ideje lenne nekilátnod a készülődésnek, mert ez a cucc, már megbocsáss, de eléggé elnyűtt. -tette hozzá egy grimasszal arcán, majd betolt a fürdőbe és beadott pár ruhát, amit ő válogatott össze.
A koncertek alatt megtanultam pár másodperc alatt teljesen elkészülni. Peter még egy külön oktatót is beszerzett nekünk, aki elmondta, hogyan lehet a leggyorsabban levetkőzni. Hát igen! Akkoriban mindannyian átértelmeztük a leckét egy kicsit, de nem tagadom, hasznos volt.

-Amúgy nem akartam depressziós filmeket nézni, csak Vámpírnaplókat. Ian félmeztelen teste és igéző kék szemei minden bajra megoldást nyújtanak. -jegyeztem meg, miközben kijöttem a fürdőből. Mia büszke mosollyal nyugtázta teljesítményemet.
-Nem is tudom, kitől tanultad a Salvatore vámpírok iránti szeretetedet? -belém karolt és levezetett a szálloda előcsarnokába, ahol már egy szép kis csapat várt minket.
Ott volt természetesen Harry, aki azonnal elragadta mellőlem a barátnőmet és pörgetve megcsókolta. Akaratlanul is elmosolyodtam attól, hogy rájuk néztem.
Ők egy olyan párost alkotnak, akik ugyan tépik egymást, mégis tökéletesek együtt és senki mással nem lehetnek igazán boldogok. Azzal, hogy folyton szívatják egymást, hogy mindig egymásnak esnek, persze nem bántják a másikat, a kapcsolatuk még inkább felforrósodik. Sosem unatkoznak a másik mellett. Hihetetlen páros. 
Tekintetem Sheilara és Collinra vándorolt. Ők éppen meghitten ölelkeztek és beszélgettek.
Egy másik pár, ami az égben kötettett. Ugyan először furcsának találtam azt, hogy az unokatesóm és a legjobb barátnőm csőrözik az orrom előtt, mostanra már teljesen elfogadtam őket. Sőt, nagy rajongó lettem. Már ha az ember rajonghat a legjobb barátnője kapcsolatáért. Most komolyan? Lehetséges ez? Passz. Akár igen, akár nem, imádom őket együtt. A legjobbat hozzák ki egymásból. Ők a nyugalom és a béke szigete. 
A következő ember akit kiszúrtam az Blake volt.
Juppi! Már csak ő hiányzott. Amúgy ő meg miért is jön? Nem hiszem, hogy bármelyik srác is örömmel invitálná. 
Blake egy kedveskedő mosolyt villantott rám. Szemeimet forgatva beszálltam a kocsiba, ami a szálloda előtt parkolt. Mivel Mia Harryvel, Shei pedig Collinnal ment, nekem muszáj volt eltűrnöm magam mellett Blaket. Legszívesebben gyalog mentem volna, vagy inkább ott maradtam volna, de mivel Mianak már korábban megígértem, hogy elmegyek, mind a két eshetőség ki volt zárva. Így, jó pofizva kellett végigszenvednem azt a másfél órát, míg odaértünk az interjúra. Szerencsémre a telefonom és a fülhallgatóm kéznél volt, ezért nem kellett végighallgatnom Blake nagy, Hamletéhez hasonló monológját.
Mikor megállt a kocsi, nem vártam meg, míg bárki is kinyitja az ajtót. Kiugrottam az autóból és már alig vártam, hogy a hátsó sorokban meghúzhassam magam, elkerülve a kíváncsi pillantásokat, de legfőképpen Niall tekintetét. Természetesen Mia és Sheila ezt a tervemet is keresztbe húzták, akárcsak azt, hogy egész nap szexi vámpírokat stíröljek a monitorom előtt.
Az első sorba ültünk, ráadásul középre, hogy mindenki jól lásson minket. A riport kezdete előtt még Harry gyorsan odaszaladt Miahoz és megcsókolta. Az összes sor fütyülni és tapsolni kezdett.
Mikor a többi srác is megjelent, összerezzentem. Gyomrom apró, gomb méretűre zsugorodott össze, amint megláttam Niallt. Torkom kiszáradt, tenyerem izzadni kezdett. Mint egy rossz tininek, mikor bejön az új, észbontóan dögös huszonöt éves tanára. A szöszi szemei elkerekedtek, mikor meglátott ott ülni Collin és Blake között. Elpillantottam, mert túlságosan is zavart ez az erős szemkontaktus. Úgy éreztem, ezzel túlfeszítjük a húrt. Egyikünk sem volt még felkészülve arra, hogy barátokként támogassuk egymást. Talán az az idő nálunk sosem fog bekövetkezni. Ki tudja? Lehetséges, hogy egyszer majd ő lesz a tanú az esküvőmön, de egyenlőre még az is épp eléggé kínos volt, hogy 5 méteres körzetben van a másik.
Körbenéztem a teremben, keresve a lehetséges kijáratokat, ha esetleg még kínosabbá válna a helyzet, nem mintha már eddig nem lett volna épp eléggé az.
A nő, aki az egész interjút vezette, nem tétlenkedett sokáig. Elég hamar a lényegre, a srácok magánéletére tért át. Látszott rajtuk, hogy egyikőjük sem szereti ezeket a dolgokat megosztani a nagyközönséggel. Meg is értem, miért. A lányokkal mind megtapasztaltuk, vagyis Mia még mindig tapasztalja, hogy milyen is, mikor egy hírességgel randizik, vagy adott esetben jár az ember. Azt a helyzetet mindennek lehet mondani, csak könnyűnek nem. Állandóan fotózzák az embert, ugyanakkor rengeteg bántó levél és üzenet érkezik, amikben rendszerint elhordják az embert mindennek. Olyankor válik az illető mindenné, csak tisztességes emberré nem. És az egészben az az őrület, hogy ez ellen nem tehetünk semmit. Csak reménykedhetünk, hogy idővel majd csillapodik a helyzet és, hogy elfogadnak a rajongók. Többet nem tehet senki. Lehet bujkálni, titkolózni, de az sem vezet semmire. Előbb-utóbb a napvilágra kerül egy kép egy meghitt csókról vagy ölelésről és azonnal beindul a találgatás. Amint ez a lavina elindul, nincs megállás.
-Szóval srácok, meséljetek egy kicsit a jelenlegi kapcsolatotokról. Mindenkinek van valakije, igaz? -kezdett bele a nő izgatott vigyorral arcán.
Niall arcáról azonnal lefagyott a mosoly. Lesütötte szemeit és inkább megpróbált a háttérbe húzódni.
Nem mondta el? Még mindig azt hiszik rólunk, hogy egy pár vagyunk? Nem! Az ki van csukva! Miután találkoztunk egy szórakozóhelyen, egy lánnyal fotózták le. Ezek szerint ők most együtt vannak vagy csak egy futó kapcsolat volt? 
Harry vigyorogva kapta magához a mikrofont.
-Az én barátnőm jelenleg is itt van velem. Ott ül középen. -mutatott Miara, aki széles, ezerkarátos mosollyal integetett a kamerának.
-Akkor kezdjük veletek. Mesélj egy kicsit a kapcsolatotokról! Jól megvagytok együtt? Nem szoktatok veszekedni?
-Ezelőtt még soha sem éreztem magam ennyire boldognak, mint most. Mia számomra a tökéletes lány. Csak vele tudom elképzelni az életemet. -nevetve a lányra kacsintott, majd hozzátette: -Ugyan vannak vitáink, de kinek nincsenek? Ez köt minket még jobban össze.
-És a turnék? Ha jól tudom jelenleg ők is turnén vannak. -felénk fordult megerősítést kérve. Mindhárman egyszerre bólintottunk.
-Ugyan a kezdetekben nehéz volt, de mostanra már kitaláltuk a tökéletes megoldást, amivel átívelhetjük ezt a problémát. -válaszolta titokzatosan Hazz.
A riporter önelégülten mosolygott, majd a többiek felé fordult.
-Na és veletek, mi a helyzet? -egyenesen rám, majd Niallra szökött tekintete. -Ha jól látom, Lucy is itt van a soraink között. Ez akkor azt jelenti, hogy ti ketten újra egy pár vagytok? -a riporter szemei csillogtak, mint egy kisgyereknek karácsonykor. Nincs is annál nagyobb szenzáció, min mikor egy kapcsolatot élő adásban közölnek.
Niall ismét lesütötte szemeit. Éreztem, ahogy az arcom elvörösödik. Legszívesebben elbújtam volna a föld alá. Miara néztem, aki bocsánatkérő pillantásokkal nyugtatgatott. Nem túl sok sikerrel.
Éppen készültem felállni, mikor a riporter ismét megszólalt.
-Értem én. -szomorúan, színpadiasan felsóhajtott. -Hát az nagy kár, pedig nagyon aranyos párt alkottatok ti ketten. -sajnálkozva nézett rám.
Ez betett. Nem vártam meg, míg egy újabb kérdést tesz fel esetleges új jelöltről, vagy bárki másról. Felpattantam a székemből és egyenesen a kijárat felé siettem. A távolból hallottam, ahogy a távozásom hatalmas port kavart, de nem érdekelt. minél távolabb akartam kerülni Nialltól és a kameráktól.
Hiba volt idejönnöm! Hiba volt hallgatnom Miara és a többiekre. Tudhattam volna, hogy ez lesz. Milyen ostoba vagyok! 
Az épület mögött, egy kicsi, eldugott helyen húzódtam meg, mert nem sokkal azután, hogy kiléptem az épületből, szakadni kezdett az eső. A parkolóval szemben ültem. Előttem állt Niall kocsija. Hirtelen eszembe jutottak az emlékek. A közös éneklések, bolondozások, mint mikor beleestünk a sárba, vagy amikor elmentünk Doverbe. Minden együtt töltött nap, óra, perc. Minden, aminek egy kicsit is köze volt a szöszihez és az iránta táplált keserédes érzéseimhez.
Hirtelen valaki óvatosan megérintette a vállamat. Ijedten pillantottam fel a mellettem álló srácra. Szőke haja és ég kék szemei hamar elárulták.
-Neked nem az interjún kellene lenned? -kérdeztem jegesen. miközben a szemeimet törölgettem. Eddig észre sem vettem, hogy könnycseppeket hullajtottam.
-Elegem lett a sok idióta kérdésből ezért úgy döntöttem, kijövök egy kis friss levegőt szívni. Azt már nem gondoltam, hogy itt talállak téged is. -leült mellém a kőre. -Lucy, kérdezhetek valamit?
-Ki vele. -válaszoltam egy sóhajjal kísérve.
-Miért jöttél el? -tette fel kérdését egy kis szünet után.
Vállat vontam.
-Talán azért, mert Mia mindenképpen azt akarta, hogy eljöjjek.
-Ne viccelj! Nem hiszem el,  hogy csak ezért. Ha annyira nem akartál volna jönni, Mia nem erőltette volna. Nekem ezt nem tudod beadni.
-Akkor mégis mit vársz, mit válaszoljak? Azt akarod, hogy azt mondjam, miattad? Mert látni akartalak? -csattantam fel. -Mert ha igen, akkor ki kell ábrándítsalak! Tévedsz! Nem akartam idejönni, pláne nem miattad! Előadtad a nagy bűnbánót, aztán egy idegen csajjal mész fel szobára és még ezek után azt várod, hogy én kérjek elnézést?
-Szóval erről van szó. Láttad a képet. -jegyezte meg csalódottan.
-Igen láttam, de tudod mit, már nem érdekel. -Felugrottam a helyemről és elindultam, vissza a kocsikhoz, de Niall az utamba állt. -Niall, menj arrébb! -sziszegtem idegesen.
-Egyszer már hagytalak elmenni, még egyszer nem fogok ugyanabba a hibába esni!
A szöszi szorosan magához rántott. Minden olyan gyorsan történt. Mire észbe kaptam ajkam már az ő puha ajkán pihent...

Információhad

Mivel fogalmam sem volt arról, hogy mit is kellene tennem, úgy döntöttem, a lányokhoz fordultam. Ha valakikkel, akkor velük ezt megbeszélhetem. Igaz, a kezdetekben kicsit hezitáltam, elvégre Collin Shei barátja, és nekem semmi kedvem sem volt egy újabb veszekedést szítani, viszont ha nem mondtam volna el az igazat, ami egyenlőre még fogalmam sem volt, hogy mi is valójában, Sheila megharagszik rám, sőt lehetséges, hogy elege lesz belőlem és a titkaimból is. Arról nem is beszélve, hogy Miat is könnyen is a saját sorsomra tudtam volna küldeni, ha csak nekmi és Sheinek nem, számolok be a történtekről.
Elég sokáig gubbasztottam egy doboz mögé bújva, de Coll még mindig nem volt hajlandó kimenni a szobából, ezért változtattam a forgatókönyvön. Felpattantam a helyemről, és mintha éppen most érkeztem volna, besétáltam az unokatesómhoz.
Arcára azonnal döbbenet ült ki, mikor meglátott. Szemei kikerekedtek, arca fehér színben kezdett pompázni. Olyan volt, mint aki éppen most találkozott a kaszással.
Tényleg ennyire ijesztő vagyok? Oké, az tény, hogy a hajam még ma nem találkozott fésűvel és a sminkem is a tegnapi maradványa, de ezeket leszámítva egész tűrhetően nézek ki. Na jó! Talán legközelebb mielőtt szívbajt hozok valakire, megfésülködöm és megcsinálom a sminkemet. Akkor majd lehet, hogy nem fog úgy rám nézni, mintha egy horrorfilmből szöktem volna meg. 
-Szia Collin! Mi a helyzet? -vetettem fel egy teljesen semleges témát, miközben egy közeli puffba vetettem magam. -Jól megy a dobolás? Blake nem seggfejkedik?
Coll hosszú percekig csak némán bámult vissza rám. Kezdett zavaróan hosszúra nyúlni a feszült, szinte mér tapintható csend, ami köztünk uralkodott. Szerencsére, azonban egy sóhajtással végül megtörte. Collin sóhajtása azt jelezte, hogy végre képes lesz választ adni az imént feltett kérdéseimre.
-Minden király. Meglepődtem, de egész jól lehet vele együtt dolgozni. -felelte egy műmosollyal átkötve. Túl régóta ismertem már Collint ahhoz, hogy egy ilyen vicsorgásnak bedőljek. Szemei mindig is elárulták. Ezért képtelen hazudni. Rögtön észrevehető, ha valamit nem mond el. Izzad a tenyere, állandóan a hajába túr, folyton megköszörüli a torkát és persze a nyakát vakarja megállás nélkül. -Egyébként miért jöttél? -szegezte nekem kérdését váratlanul.
-Bocsi, hogy meglátogattam az unokatesómat, aki a turnébuszunkon utazik. Ígérem, többé nem fog előfordulni. -vágtam rá nevetve. Collin zavartan vihogni kezdett. Már kezdtem sajnálni azért, mert ilyen kínos pillanatok elé állítottam. Azonban ahogy jött, úgy tovább is állt a lelkemre telepedő bűntudat.
-Lucy, ne csináld már! Tudod, hogy értettem. -mellém ült, azonban kerülte a szemkontaktust. -Csak tudod, te nem szoktál így ok nélkül jönni-menni. -tette hozzá kis szünet után.
-Most ezzel arra célzol, hogy szemét módon mindig csak kihasználom az embereket és azért megyek oda hozzájuk? -vontam fel egyik szemöldököm. Tusé! Collint, szegényemet teljesen lesokkoltam ezzel a visszakérdezéssel. Oké, legközelebb lehet, hogy majd egy kicsit kíméletesebben kell viselkednem. Jegyzet magamnak: Légy kedves! -Amúgy igazad van. Legalábbis most. Tényleg okkal jöttem és nem csupán a véletlen műve, hogy itt ülök melletted egy babzsák fotelben. -folytattam, ezzel hűtve egy kicsit a kedélyeket. Coll még mindig kimeredt szemekkel bámult rám. -Tudod, ma, mikor a leveleim között kutakodtam, a kezem ügyébe került egy elég érdekes boríték. -eddig még igaz volt a történetem. -Pár régi képet találtam benne, amin még mi hárman vagyunk és éppen játszadozunk. -és innentől kezdődően jöjjön a kamu. -Nagyon hiányoznak azok az idők. Akkoriban még semmi miatt nem kellett aggódnunk. Azt tettünk, amit jónak láttunk. Ráeszméltem, hogy mennyit játszottunk együtt, holott évek választottak el minket. -felpillantottam rá. Arca kicsit megenyhült. Már nem feszengett annyira, mint öt perccel ezelőtt, vagy mint mikor beléptem az ajtón. -Eszembe jutott egy játék, amit régen játszottunk. Szerintem te már nem igazán emlékszel rá, mert mindig utáltad, mikor ezzel az ötlettel álltam elő.
-Csak nem Barbie-zni akarsz? -vágott bele mondókámba. Felrántotta egyik szemöldökét, miközben száját összepréselte. Megráztam a fejem. -Hála Istennek! Bármiben benne vagyok, csak abban nem. -jegyezte meg egy sóhajjal kísérve.
-Már a játék címe is sokat mondó. Szerintem nem kell majd elmagyaráznom a szabályokat. -rákacsintottam.
-Hallgatlak.
-A címe pedig nem más, mint...-gyors ritmusra ütögetni kezdtem a combomat, így fokozva az izgalmat. -Mondd-el-az-igazat-te-seggfej-különben-lerugdoslak-a-buszról-és-kilöklek-elé.
Collin arca megfagyott. Szó szerint. Semmi nem változott mimikáján. Még csak nyelni sem nyelt. Komolyan elgondolkodtam azon, vajon levegőt vesz-e egyáltalán, vagy mit csinálhat. Hadonászni kezdtem szemei előtt a kezemmel, de semmi haszna sem volt.
-Hahó! Föld hívja Collint! Collin jelentkezz! -megpiszkáltam az arcát, de továbbra sem jött válasz. -Houston, azt hiszem van egy kis gond!
Coll, mint aki most ébredt fel az álmából, megrázta magát, majd mélyen szemembe tekintett.
-Bocsi, de azt hiszem, nem értem a szabályokat. Elmagyaráznád?
-Tudod, hogy utállak? -keresztbe font karokkal álltam előtte.
-Tudom, hogy imádsz. Én vagyok az egyetlen őrző-védő, külön bejáratú majomrokonod. -szólt vissza nevetve.
-Tényleg? És akkor Jack mim? -szemöldököm egészen a hajtövemig vándorolt. Collin utánozta arckifejezésemet.
-Ő Jack. -vágta rá. -Ő a te Jacked.
-Ó! Így már minden világos. Azonnal okosabb lettem. -hajamba túrtam. -Most komolyan Collin, mit titkolsz előlem?
-Lucy, most komolyan, szerintem a Greg ügy az agyadra ment. Kezdesz mindenbe mást sem látni csak az ő keze nyomát. -szorosan elém állt, és magához húzott. Ekkor hirtelen kapcsoltam.
-Várjunk csak! Te meg honnan tudsz erről? Nem is beszéltem neked róla. -eltoltam magamtól, hogy szemébe tudjak nézni, de ő elfordította a fejét.
  Sakkmatt! 
-Még te mondtad el, nem emlékszel? -vigyorgott, mint egy lejárt szavatosságú halloween-i  tök.
-Én ugyan nem szóltam neked egy szót sem.
-Akkor biztosan Sheila mondta el. -egy másodpercre elgondolkodott. -Igen. Shei volt az. Ebben biztos vagyok. -tette hozzá.
Felsóhajtottam. Egy percre elhittem, amit mondott.
Talán tényleg Shei kotyogta ki véletlenül. Lehet, hogy csak segíteni akart ezzel nekem. Elvégre, Collin a rokonom. Meg kellene benne bíznom. Azonban az a tény, hogy Blake-kel hirtelen egész jóban lettek, valahogy nem hagy nyugodni. Mikor legutóbb látták egymást, nem sok választotta el Collint attól, hogy felkenje a srácot a falra. Most pedig puszipajtások lettek? Lehetséges ez egyáltalán? Igaz, Blake elég jól tudja manipulálni az embereket. Kétszer én is bedőltem neki, de hogy Collin, ez valamiért nagyon bűzlik itt nekem. 
-Sajnálom, hogy így neked estem. Lehet igazad van. Túldramatizálom itt a dolgokat. -magamhoz öleltem.
Ha elhitetem vele, hogy bevettem a dumáját, akkor talán nem lesz annyira óvatos. Persze ezek után bizonyára jobban megválasztják azt a helyet, ahol komoly eszmecserét folytathatnak majd, de lehetséges, hogy nem kell poloskát beszereznem ahhoz, hogy infókhoz jussak. 

-Semmi gond, húgi! Mire való a család, ha nem arra, hogy kérdőre vonjuk a másikat? -simogatta meg a hátam nevetve. Az órára pillantott, majd eltolt magától. -Bocsi, de nekem most mennem kell. Még van pár dolog, amit el kell intézzek.
-Persze menj csak. -mosolyogtam rá angyalian.
Menj csak, intézd a dolgokat a hátam mögött és hidd azt, hogy minderről semmit sem tudok. Én kis naiv unokabátyám. 
Kimentem a szobából és egyenesen a kis vackomba siettem. Muszáj volt több dolgot megtudnom. Megfogtam egy újabb levelet és felbontottam.
A sorok folytonos meglepetéseket tartalmaztak. Minél többet olvastam, annál jobban keveredtek bennem az érzések és gondolatok. Már semmiben sem voltam biztos. Még abban sem, hogy fiú vagyok vagy lány. Oké, talán ebben az egyben még biztosan tudtam állást foglalni, azonban ezt leszámítva semmiben.
Beszélni akartam a lányokkal, de nem tudtam mit mondhatnék nekik.
Sziasztok! Pár hete kaptam egy tucat levelet, amiről eddig nem szóltam nektek, és ezért kérlek ne haragudjatok. Talán félreismertem Greget és mégsem egy pszichopata barom, aki felesküdött a kicsinálásomra, hanem egy szerető srác, akinek Miamiban összetörtem a szívét. Hogy ezt honnan tudom? Nem. Nem emlékszem még mindig semmire, csak ezekből a lapokból erre következtettem, amit természetesen ő hozott. De ne higgyétek, hogy manipulálni akarna. Ő sosem tenne ilyet. Legalábbis ide ezt írta. Ja meg azt, hogy van egy drogos, nagyon bulis alteregóm, aki szerinte a valós énem és eltökélte, hogy ismét a felszínre fogja hozni. De ne féljetek, mert nem fog senkiben sem kárt tenni kivétel, ha az útjában álltok, akárcsak Alison tette anno. Ja és még valami. Kihallgattam, ahogy Blake és Collin valami fura dologról diskurál, utána pedig lejárattam magam az unokatesóm előtt, aki most azt hiszi, hogy elhittem, amit mondott, holott, csak megjátszottam az egészet. Szóval, összefoglalva sajnálom, hogy ezt most így mind a nyakatokba zúdítom, de fogalmam sincs, kivel beszélhetném ezt meg és már kezdek megkattanni.
Oké, ez eléggé bénán hangzik. Talán mégis az lesz a legjobb, ha először én emésztem meg ezt a hirtelen jött információhadat...

Levelek és dobosok

Két nap telt el azóta, hogy Mia és Harry ismét egy párt alkottak. Úgy tűnt, hogy végre ismét helyre áll a béke a Paradicsomban. Nyugalom és csend honolt a buszban és a szállodában egyaránt. Collin és Hazz is csatlakozott hozzánk egy pár napra, amitől persze a csajok repdestek a boldogságtól. Elvégre mi más kellhet még? Az csinálják, amit a legjobban szeretnek, miközben a kedvesük a színpad mögött vár rájuk. Nem ez a legcsodásabb üzlet a világon?
Természetesen, mint mindig most is megtapasztaltam, hogy a béke nem szeret velem egy helyen tartózkodni, sőt kifejezetten ellenségesen viselkedik velem.

Épp az ágyamban, a kis zugomban feküdtem és a rajongói leveleket olvasgattam, mikor egy köteg régi, megviselt levél került a kezem közé. Azonnal felismertem őket. Hogyne ismertem volna. Ezek voltak azok, amiket Gregtől kaptam. Bármennyire is próbáltam megszabadulni tőlük, vagy elfeledni őket, nem tűntek el, sőt egyre gyakrabban kerültek a kezem ügyébe. Mintha ott fent úgy rendelték volna el, hogy mindenképpen olvassam el őket. Nekem viszont ez egyáltalán nem volt a tetszésemre. Sőt, kifejezetten utáltam a gondolatot, hogy ki kell őket nyitnom.
Nem! Épp elég szenvedés kötődik már Greg nevéhez. Nem akarok még többről tudni. És minden bizonnyal önelégült tudósításokkal van tele az összes, miszerint kik kerültek kórházba. A gond csak az, hogy attól még, hogy nem nyitom fel őket, a dolgok már megtörténtek. Ez esetben két opció közül választhatok: 1. a földbe dugom a fejem és elégetem a leveleket, elfeledve ezzel, hogy megtörtént események vannak bennük leírva, 2. összekapom végre magam és nem viselkedek tovább úgy, mint egy beszari ötéves. Komoly dilemma. Strucc legyek vagy oroszlán. Azt hiszem, inkább az utóbbit kellene választanom. 
Remegő kézzel kötöttem ki a vörös szalagot, amivel az egész össze volt fogva. Már csak a színe is rossz érzéseket keltett bennem.
"Kedves Lucy! 
Örülök, hogy végre összeszedted magad és képes voltál kinyitni az első levelet. Hogy honnan tudom? Még mindig meglepődsz? Sokkal jobban ismerlek, mint azt hinnéd. A baráti körödből senki sem látta a valós énedet, csakis kizárólag én. Persze, most letagadhatod és nevezhetsz ellenségnek, de én csak az igazat mondom. Nem az vagy, akinek mindenki más gondol. Ismerlek, jobban, mint bárki más. Jobban, mint te saját magadat. Tudom, ez most egoistán hangzik, de gondolj csak bele, honnan tudnám, mikor mit fogsz tenni, vagy éppen kivel fogsz beszélni, kiben bízol meg? Nincsenek természetfeletti képességeim. Gondoltam ezt tisztázom, mert az utóbbi időben elég sok Vámpírnaplókat néztél. Na és ezt honnan tudom? Titok. A lényeg, hogy információm van róla. 
Tudod, mikor Miamiben megismertelek, egészen megkedveltelek. Laza voltál és élettel teli. De mára már csak az árnyéka maradtál akkori, igazi önmagadnak. Hiányzik az a Lucy. Vele jókat lehetett hülyéskedni és őt nem érdekelte, másik mit gondolnak róla. Csak a pillanatnak élt. Csak magára gondolt. Sokkal szimpatikusabb v olt az a lány, mint te! Őt akarom visszakapni. Őt, akivel hevesen csókolóztam, miközben bámultuk a lemenő napot a parton a homokban állva. Hopsz! Majd elfelejtettem, erre te nem is emlékszel, vagy tévedek? Talán dereng valami? Nem? Semmi? Mindegy! Akkor majd legközelebb. 
Tudom, dühös vagy, mert elég sok mindent kevertünk az italodba akkor éjjel és a szemtanúja voltál egy halálnak is. Sajnálom. Ezek nem voltak belekalkulálva a dolgokba. Mi csak jól akartuk magunkat érezni úgy, mint még soha. Azt akartam, hogy sose felejtsd el azt az éjjelt. Hát, úgy tűnik, fordítva sült el a dolog...
Mindent összefoglalva, egy dolgot megígérek! Visszahozom az emlékeidet, sőt az akkori önmagadat is! Ezért bármit megteszek. A levelek ebben fognak segíteni. Ez a valódi célom és nem az, hogy tönkretegyelek. Nem vagy valami jó emberismerő, ha ezt gondoltad rólam. 
Üdvözlettel, 
Greg"
Kimeredt szemekkel bámultam a sorokat. Egyszerűen nem tudtam elhinni azokat a mondatokat. Teljesen értelmét vesztette így minden.
Greg eddig megpróbált kicsinálni. Rám uszította az exeimet, Alison is miatta kötött ki a kórházban. Ugyan tagadta, de szerintem Niall is miatta szakított velem. Minden ami eddig rossz volt, azért ő volt a felelős. No meg persze Blake, de őt most ne keverjük ide. Neki ehhez az egészhez semmi köze. Legalábbis nagyon remélem. 
A kíváncsiság hamar eluralkodott rajtam. Feltéptem a következő levelet. Úgy éreztem, ha nem teszem meg, valami fontos fölött fogok elsiklani, és elegem volt már a fél információkból. Tisztán akartam látni, nem mintha Greg szavai lennének a legmegbízhatóbb forrásai az igazságnak, de jelen esetben senki más nem volt, aki legalább két szót is hozzá tudott volna szólni az ügyhöz.

"Lucy, hiányzol!
Mióta elmentél, próbáltam összeszedni a bátorságomat és leírni mindazt ami történt. Tudom, megbántottalak. Nem kellett volna azokat a dolgokat a fejedhez vágnom. Hibáztam, de szeretném jóvá tenni a dolgot. Kérlek, adj legalább egy esélyt arra, hogy megmagyarázzam. 
Mikor másnap elmentem a szállodádba, azt mondták, hogy már elmentél. Sajnálom. Nem akartalak elijeszteni, sem elkergetni. Kicsúsztak a dolgok a kezem közül és ezért vállalom is a felelősséget. Bármit megteszek, hogy megbocsáss. Csak egy lehetőséget kérek tőled, hogy szemtől-szembe megbeszélhessük a dolgokat. Tudom, számodra az az éjjel nagy része sötétségbe burkolózik, de én mindenre tisztán emlékszem. Csak annyit kérek, hogy legalább ezeket elmondhassam. Nem az vagyok, akinek gondolsz. Nem az ellenséged vagyok, hanem egy barát. Pontosabban A barát.
Szeretlek..."
Eldobtam magamtól a levelet. Nem bírtam tovább olvasni. Nem hittem neki. Vagyis, nem akartam hinni neki, azonban az agyam egy félreeső, eldugott része azonnal kombinálni kezdett.
Mi van ha igazat mond? Mi van akkor, ha tényleg úgy történtek a dolgok, ahogy ő mondja? Alig emlékszek valamire, sőt igazából semmire. Akkor meg, hogy állíthatom az ellenkezőjét? Hiba volt a levelekhez nyúlni. El kellett volna égetnem még akkor őket, mikor lehetőségem volt rá. Nem pedig most, hogy bogarat ültettek a fülembe. Igen. Minden bizonnyal csak ez volt a célja, hogy megtévesszen. Össze akart zavarni. Azt akarja, hogy hozzá forduljak és ne a barátaimhoz. Hogy elhiggyem amit mond mindenféle gyanakvás nélkül. Utálom Greget! Gyűlölöm, mert mindent összekavar! Gyűlölöm, mert mindig mindent előre lát és tudja, mit fogok lépni! Gyűlölöm, mert igaza van! De nem csak őt gyűlölöm, hanem magamat is, mert belesétáltam a csapdájába. 
Kiugrottam az ágyamból. A levélköteggel a kezemben elindultam, hogy találjak valakit.
Megígértem nekik, hogy beavatom őket mindenbe! Muszáj ezt is megosztanom velük. Ha már bennük sem bízok meg, kiben bízhatnék? Gregben? Előbb ugrok ki télen egy szál bugyiban a buszból az autópálya közepén, mintsem benne megbízzak. 
Épp a közös helység, amolyan nappali féleség felé igyekeztem, mikor veszekedés csapta meg a fülemet. Azonnal felismertem a hangot. Collin kelt ki magából, de nem Sheivel vitatkozott, hanem valaki egészen mással.
Blakekel.
-Azt hittem megbeszéltük, hogy őt kihagyjuk ebből az egészből! Nem az volt ennek az egésznek a lényege, hogy azt a seggfejet távol tartsuk tőle? -sziszegte Collin.
-Azon vagyok, de míg te Londonban mereszted a segged, addig nekem itt kell megharcolnom mind a három lánnyal, ami korántsem egyszerű feladat! -vágott vissza agresszíven Blake.
Közelebb húzódtam, hogy jobban halljam a beszélgetésüket. Persze, otromba dolog hallgatózni mások után, de ez esetben nem törődtem az etikettel. Túlontúl lefoglalt az a történelmi tény, hogy Coll és Blake beszélnek, vagyis veszekednek egymással, elvégre kölcsönös utálattal tekintenek a másikra. Ugyan egyik sem a nyugodt hangtartományban mozog, mégis az eszmecsere nem volt erőszakos, sokkal inkább ideges és feszült volt.
-Ha azt hiszed, hogy ott könnyebben mennek a dolgok, akkor nagyon tévedsz! Elég nehéz információkhoz jutni. -törte meg a feszült csendet unokatesóm.
-Akkor jobb lesz, ha összekapod magad, mert fogyóban van az időnk. -szólt vissza a dobos srác.
-Ahelyett, hogy engem osztasz itt ki, inkább azon legyél, hogy a lányok újra megbízzanak benned, mert amíg ez nincs meg, meg van kötve a kezünk és semmit sem tehetünk az ügy előrehaladta érdekében!
-Nem kell kioktatnod! Pontosan tudom, mit kell tennem a cseszegetésed nélkül is! -válaszolta Blake, majd kirontott a szobából.
Még szerencse, hogy egy félreeső kis helyre húzódtam, így elkerültem a lebukás cikis helyzetét.
Ez a kettő meg mi a francról beszélt? Azt hittem, Collin csak dobleckéket akart venni Blaketől. Igaz, így visszagondolva, már akkor furcsa volt az egész ötlet. Ha viszont nem erről van szó, akkor miről? Mit kavar ez a kettő itt a hátunk mögött?

Dreamer-ök(n.r.)

Szió Dreamerök!
Sajnálom, hogy a hétfői és a szerdai részt kihagytam, de Horvátországban voltam és nem volt internet...
Ma mindenképp hozom a folytatást, sőt valószínűleg nem csak pénteken és vasárnap lesz a héten új epizód, hanem szombaton is biztosítom az esti olvasmányt a számotokra. :) Úgyhogy mindenképpen nézzetek még ma be, mert lesz új rész!!
Csak ennyit szerettem volna...
Ja meg azt, hogy JEEEEE átléptük a 12000-t!! :D Isteni egy ilyen dologra visszatérni négy nap után...Komolyan mér elvonási tüneteim lettek...Nagyon hiányoztatok! :D Remélem azért ti is hiányoltátok a blogot.
Na de most megyek és írom is az új epizódot ;) Készüljetek!!
xoxo,
Luca

Új esély...

Harry pontosan érkezett az arénába, ahogy már azt korábban megbeszéltük. Jade ugyan késett, de ő is még időben ért oda.
A helyet már szépen kitakarították a tegnapi koncert után, így készen állt egy újabb esti bulira. No meg persze, Mia és Hazz kibékítésére. Csillagos égbolt, óriási kivetítők, zene és egy helyes srác, akinek a mosolyától lányok milliói fekszenek ki. Kell ennél több? Remélem nem. Ha Mia a ma este után sem fog megbocsájtani Hazzanak, akkor nem hiszem, hogy bármi egyebet tehetnénk már az ügy érdekében. 
-Lucy, akkor elmondod, hogy mégis miért hívtál miket ide? -fordult felém Jade. Bólintottam.
-Arra gondoltam, hogy a bocsánatkérés itt a színpadon történhetne, miközben nekünk koncertünk van. -Harry felé fordultam. -Már tegnap is remekül elrejtőztél a színfalak mögött. A feladatod ma is ott kezdődik. A lényeg az lenne, hogy míg mi válaszolgatunk a kérdésekre és beszélgetünk, addig te felsurransz a színpadra és elénekelsz egy szerelmes dalt. Lehetőleg valami olyasmit, amihez közös emlékek kötnek, mert úgy sokkal nagyobb sikert tudsz majd aratni. Persze tudom, ez most így eléggé bénán hangzik, de ha minden úgy sikerül, ahogy terveztem, akkor ez az este felejthetetlen lesz. Olyan, amilyet még sosem láttak, de soha nem is fognak elfeledni. Főleg nem Mia. -Jade felé fordultam, mert szegény kétségbeesett arccal bámult ránk. -Jade, azt mondtad még egyszer, hogy anyukádnak van egy virágboltja, ugye? -a lány félve bólintott. -Király. Akkor szükségünk lenne egy gyönyörű csokorra, és rengeteg virágsziromra. -Jade szélesen elmosolyodott és egy lapra mindent lejegyzetelt. -Valamint, tudnál nekem segíteni abban, hogy pont a megfelelő pillanatban induljon el a kiválasztott dal?
-Persze. Semmi probléma. A bátyám műszaki zseni, ő majd segít benne. -válaszolta kedves mosollyal.
-Király. -Harry felé fordultam. -Kitaláltad, hogy mit fogsz énekelni? -vontam fel egyik szemöldököm.
-Még nem, de már jár az agyam. -válaszolta és leült a színpad szélére. Percekig ott ült majd hirtelen felpattant. -Megvan! -kiáltott fel vidáman.
-Na és melyik dalt választottad? -kíváncsiskodtam miközben odasétáltam hozzá.
-Legyen meglepetés. -rám kacsintott.
-Édesem, Mianak lesz ez az egész, szóval nekem elárulhatod. Nem fogom továbbadni neki.
-A-a. -hevesen rázta fejét, mint egy ovis.
Felsóhajtottam.
-Akkor legalább Jadenek mondd el, hogy a zenét meg tudja szerezni. -mutattam a lányra, aki épp mögöttünk telefonált.
Harry nem késlekedett. Azonnal lerohanta barátnőmet és elújságolta neki a nagy hírt.
Vajon mit választott? Remélem valami olyat, amit Mia is szeret. Még csak az kellene, hogy felsüljön a színpad közepén. Mia és Harry teljes mértékben összeillenek. Az ő szerelmük igaz és nem hagyom, hogy egy kis bukkanó szétválassza őket. 
Hazz futva érkezett vissza hozzám.
-A zene lerendezve. Mikor találkozunk és hol? -a backstage felé mutogatott.  
-A koncert 10 kor kezdődik, szóval szerintem legkésőbb félre legyél az öltözőmben. Oda a többiek úgysem jönnek be, így ott nyugodtan kivárhatod a sorodat. -a táskámba nyúltam. -Majd elfelejtettem, hoztam neked belépőt. -vigyorogtam rá.
-Köszönöm. -kikapta kezemből a jegyet és már zsebre is vágta. -Akkor félkor találkozunk az öltöződben.
-Pontosan. -vágtam rá határozottan.
Jade lépett kettőnk közé.
-Nekem most muszáj elmennem, hogy estére elkészüljek mindennel. -felkapta táskáját az egyik székből és már rohant is a kijárat felé.
Mi sem maradtunk tovább. Gyorsan összeszedtük a cuccainkat, körbejártuk a helyet és már mentünk is.
Mikor visszaértem a szállodába, máris próbára kellett rohannom, persze vissza az arénába. Ennyi erővel el sem kellett volna jönnöm onnan. Igaz, utána meg magyarázkodhattam volna, hogy mit kerestem ott ilyenkor.
Vagy egy milliószor elpróbáltuk az egészet. Azt, hogy hogyan jöjjünk be, merre menjünk, a táncokat, meg persze a hangszeres részeket, amik a kedvenceinknek számítottak. Nincs is annál felemelőbb érzés, mikor gitárral a kezedben állhatsz a színpadon több ezer ember előtt. Ez a világ legjobb érzése. És az egészet még jobban fokozza az, hogy a két legjobb barátnőm is mellettem van. Nélkülük nem tudnám végigcsinálni. Egyedül ez nekem nem menne. Nem bírnám ki a folyamatos utazásokat, az állandó éjszakázásokat, próbákat. Már régen megzombultam volna nélkülük.
Mikor véget ért a próba, még annyi időnk pont volt, hogy kajázzunk, igyunk egy kávét. Természetesen Starbucksot ittunk. Minket a kávé éltetett. Nem számított, hogy milyen, csak koffein legyen benne. Fellépések előtt mindig jó sokat megittunk belőlük, hogy még véletlenül se fáradjunk el a koncert közepén. Más sem hiányzik, minthogy egyikünk összeessen a színpad közepén.
Ahogy végeztünk, mennünk is kellett a sminkesekhez, fodrászokhoz. A ruháinkat már tegnap kiválasztották, hogy ma ezzel ne kelljen húzni az időt. Mivel már a csapat jól ismer minket, így meg sem kockáztatnak egy rövid miniszoknyát, vagy esetleg egy tizenöt centis magassarkút, mert tudják, úgyis kudarc lenne mindkettő. Így inkább a kényelmesebb daraboknál maradtunk. Ugyan ősz közepe táján jártunk, mégis a színpadon mindig nagyon meleg volt a rengeteg reflektor és világítás miatt. Így szerencsénkre nem kellett kabátban ugrálnunk a színpadon. A hosszú gatya, divatos, menő felsővel párosítva tökéletes volt oda.
Az órámra pillantottam.
Fél tíz van. Ezek szerint Harry már itt van. Nagyon remélem, nem keltette fel magára a figyelmet. Nem lenne jó, ha Mia előbb szerezne tudomást a dolgokról, minthogy azok megtörténjenek. Tuti, hogy azonnal rájönne, kinek a keze van a dologban. Utána meg nem csak Hazznak, hanem nekem is ki kell békülnöm vele, ami az ő esetében korántsem egyszerű feladat. Makacs egy lány. 
Berohantam az öltözőbe. Mikor beléptem, váratlan vendég fogadott.
-Sheila! -kiáltottam fel öt oktávval magasabb hangon, kitágult szemekkel. -Mit keresel te itt?
-Tudod, koncertünk lesz és gondoltam szólok, hogy lassan gyere oda a színpadhoz. Viszont, ahelyett, hogy téged találtalak volna itt, ő trónolt a kanapédon. -mutatott rá a srácra. Felsóhajtottam.
-Harry azon van, hogy Mia ismét összejöjjön vele és engem kért meg arra, hogy segítsek neki. -vázoltam fel villámgyorsan a helyzetet.
-És nekem, miért nem szóltatok? -keresztbe fonta karjait. Elé léptem.
-Ne csináld már! Oké, sajnáljuk, de nem akartunk senkit sem beavatni, mert minél többen tudják, annál nagyobb az esélye, hogy Mia is megtudja.
-Ezek szerint nem bízol meg bennem? -Shei összeráncolt homlokkal meredt rám.
-Örülnék, ha nem forgatnád ki a szavaimat! -vágtam vissza. -Bízik benned, de ez az egész olyan gyorsan történt, hogy időnk sem maradt semmire.
Barátnőm hangosan felnevetett.
-Csak szívatlak! -bökött oldalba nevetve.
-Mondtam már, hogy utállak? -túrtam bele hajamba.
-Ma még nem. -szólt vissza.
Harry felé fordultunk mindketten.
-Miután elénekeltük a saját számunkat és azt, amivel neveztünk az X-factorba, lesz egy rövidke szünet, ahol a rajongói levelekre válaszolunk. Azalatt az idő alatt fogja Jade betenni a számot, amit választottál. Értve?
-Minden világos. -válaszolta zavart mosollyal arcán.
Sheilaval karöltve kimentünk az öltözőből. Alig, hogy a színpadhoz értünk, Peter már ki is tolt mindannyiunkat. Kivételesen mikrofonjaink már a színpadon vártak bennünket, egyedül a füleseket kaptuk meg.

A színpadon minden a megbeszélt forgatókönyv szerint haladt. Elénekeltük mind a két dalt és elkezdtük felbontani a leveleket. Persze ez képletesen értendő, ugyanis a levelek megjelentek a kivetítőkön. Alig, hogy megválaszoltuk az elsőt, elkezdődött Harry dala. Már az első hangnál felismertem.
Ed Sheeran, Give me your love. Kitűnő választás. Mia bolondul Edért, és ráadásul Harry és Ed még jóban is vannak. És természetesen még a szövege is megfelelt az alkalomnak. 
Ahogy Hazza a színpadra tette lábát, a virágszirmok finoman hullani kezdtek az egész arénában. Hihetetlen látványt nyújtott. Miara pillantottam. Arcán hitetlenkedés jelent meg. Értetlenül tekintett rám. Mosolyogva bólintottam neki.
A fiú felé indult. Szemeiben könnycseppek csillogtak. Ujjait tördelte, ami egyértelműen jelezte, hogy zavarban van. Harry mindent beleadott. Kristálytisztán énekelt. Az egész stadion beleremegett karakteres hangjába.
Szorosan egymás elé álltak. Mia nem várta meg a dal végét. Hazz nyakába ugrott és ajkát a fiúéra tapasztotta. A közönség tombolni kezdett. Mindenki odavolt Hazza romantikus meglepetéséért és azért, hogy ők ketten újra egy párt alkotnak.
-Csak szerettem volna bocsánatot kérni mindazért, amit korábban mondtam. Sajnálom. Fogalmam sincs mi ütött akkor belém. Mia, ha adsz még egy esélyt, bebizonyítom, hogy a szakításunk volt az egyetlen hiba amit a kapcsolatunk során elkövettünk. Soha többé nem hagylak cserben. Történjék bármi, melletted leszek, támogatni foglak. Megígérem! -homlokuk összeért. Ugyan nem mikrofonba mondta el bocsánatkérését, mégis a közönség tisztán hallotta, hála Jade-nek és bátyjának. Sikerült ugyanis az egész színpadot kihangosítaniuk.
Mia nem válaszolt, csak újra megcsókolta a kipirult énekest. Miután ajkaik búcsút mondtak egymástól, suttogóra fogta.
-El sem tudod hinni, mennyire hiányoztál!
-Te is nekem! -Hazza szorosan magához ölelte barátnőmet.
Azt hiszem sikerült teljesítenem Harry kérését. Ők ketten ismét egy pár, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Remélem azért a következő turnén nem kell ismét egy ilyen nagyszabású bocsánatkéréshez folyamodnunk. Igaz, nagyon hatásosnak bizonyult. Lehet, legközelebb majd én is így kérek anyától bocsánatot, ha elfelejtek elmosogatni otthon...

Marry?

Épp a színpad felé igyekeztem, mikor valaki megragadta a karomat. Ijedten fordultam hátra.
-Te idióta, megijesztettél! -szúrtam le azonnal a bongyor hajú Harryt.
-Bocsi, nem direkt csináltam. -mentegetőzött, de féloldalas mosolya azonnal elárulta, hogy bizony élvezte.
-Mit csinálsz te itt? Nem azon kellene dolgoznod, hogy Mia újra összejöjjön veled? -felvontam egyik szemöldököm és karjaimat keresztbe fontam a mellkasom előtt.
Hazz bólintott.
-Épp emiatt kerestelek meg. Segítségre lenne szükségem. -tágra nyílt bociszemeinek nem lehetett ellenállni. Elmosolyodtam. Egyből tudta, hogy benne vagyok a dologban. -Le szeretném nyűgözni. Azt szeretném, hogy elálljon a szava.
Amint kimondta céljait, gondolkodni kezdtem.
Mi az amitől Mia azonnal kifekszik? Persze jó értelemben. Mivel lehetne teljesen levenni a lábáról? Mi az, amitől azonnal visszarepül Harry ölébe? Hmm...Ez egy nehéz feladat lesz. Mia nincs oda a romantikus dolgokért. Inkább a lazulós témák érdeklik. A gyökeres ellentétem ilyen téren. Engem egy gyertyafényes piknikkel le lehet venni a lábamról, de őt. Őt ennél keményebb fából faragták. Komoly kihívás elé nézünk. Vagyis ez elé Harry néz, aki engem is belerángatott. Persze, segítek. Elvégre a legjobb barátnőmről van szó és a boldogságáról. Látom rajta, hogy hiányolja ezt a perverz, gödröcskékkel rendelkező énekest. 
-Na van valami ötleted? -szakított ki merengésemből.
Megráztam a fejem.
-Nem, de holnap reggelre kitalálok valamit. Ígérem! -rámosolyogtam, majd a színpad felé pillantottam. -Bocsi, de most mennem kell. A lányok már fent vannak a színpadon. -mutogattam a lépcső felé.
-Menjél csak! -megölelt, majd utamra engedett. -Holnap reggel felhívlak, hogy mi legyen. -kiáltott utánam.
-Értve! Addigra kitalálok valamit. -válaszoltam nevetve.
A színpad előtt kezembe vettem a kis narancssárga szalagos mikrofonomat, illetve a fülesemet, ami szintén ebben a színben pompázott.
Shei és Mia már a színpadon szórakoztatták a rajongókat. Épp kérdésekre válaszoltak, miközben egy fotelben feküdtek. Persze egymáson, félig fordítva, lelógva. Csatlakoztam hozzájuk. Egy szép "nőies" pózban ültem le. Igaz, nem ment túl könnyen, mert eléggé nehéz feladatnak bizonyult két egymáson fekvő lány közé befurakodni, de azért sikerült. De nem élvezhettem sokáig a trónom, ugyanis Shei egy könnyed mozdulattal a földre lökött.
-Te kis...-felpattantam és csikizni kezdtem. Hangosan nevetett és csapkodott.
-És a színpadon, egy tipikus baráti mérkőzés. -konferált fel minket Mia. Próbált komoly maradni, de az sosem volt az erőssége. Felnevetett. Dúdolni kezdett egy Christina Aguilera dalt. A közönségnek több sem kellett. Azonnal mindenki énekelni kezdte vele. Még mi is abbahagytuk a harcot és a mikrofonunkért nyúltunk.
Még szerencse, hogy mindannyian imádtuk Christinat, így kívülről fújtuk szinte az összes dalát.
A rajongók szabályosan megőrültek a színpad előtt. Mindenki teli torokból üvöltötték a mindenki által jól ismert sorokat. Hihetetlen érzés volt. Szabályosan a fellegekben éreztem magam, és fogadni mertem volna, hogy a lányok is osztoztak velem ezen az érzésen.
 Aztán elindították a saját dalunkat. Több sem kellett a jó bulihoz. Mindenki elkezdett táncolni. Még mi is, ami ritkaság, mert nem voltunk oda a nyilvánosság előtt történő táncért. Épp elég volt az X-factorban táncokat betanulni. Meg persze Jessica mindig tanít nekünk egy csomó lépést, hogy ne blokkoljunk le a színpadon állva, de ezeket a mozdulatokat általában nem kamatoztattuk. Csak néha. Ha már nagyon unatkoztunk, vagy jelen esetben nagyon felpörögtünk. Nem tudom miért, de ez az este különleges volt. Volt valami a levegőben, vagy nem tudom, de éreztem, hogy ez más, mint az eddigi fellépések.
Lehet, hogy csak a hatalmas aréna tette, aminek nyitott volt a teteje, így láthattuk a felettünk tündöklő csillagokat. Bármi is adta meg a különleges varázsát az estének, bejött. Az egész koncertet végigbuliztuk, hülyéskedtünk. Szabotáltuk egymást, lemásztunk a színpadról, válaszoltunk a rajongói kérdésekre. Az első sorokból kiválasztottunk néhány rajongót, akik kérdéseket tehettek fel nekünk, amikre természetesen válaszoltunk. Sikerült pár elég perverz kérdést is kifognunk, mint például, a srácok milyenek az ágyban, vagy a kedvencem, olyan jó volt-e a velük töltött első éjszaka, mint amilyenre számítottunk. Na ettől a két kérdéstől padlót fogtam. Nem tudtuk eldönteni, hogy nevessünk vagy inkább fussunk. Vajon meglincselnek-e a Directionerek, ha őszintén válaszolunk? Végül aztán rájöttünk, hogy a saját koncertünkről azért még sem illene lelépni, így inkább nevetésben törtünk ki és átsiklottunk a válasz felett.
Mikor vége lett a koncertnek, visszatértünk a szállodába. Mindenki bevonult a szobájába, mert már hullák voltunk. Amint beértem a szobámba, bedőltem a pihe-puha ágyikómba. Nem vacakoltam azzal, hogy átöltözzek vagy lemossam a sminkem. Úgy ahogy voltam elaludtam.
Másnap reggel az ébresztőm keltett fel. Fáradtan nyomtam másztam ki az ágyból. Alig, hogy lenyomtam az ébresztőt, már csörgött is.
-Haló? -szóltam bele még mindig kómásan.
-Szia Lucy! Itt Harry. Na sikerült kitalálnod valamit? Van valami ötleted arra, hogyan nyűgözhetném le Mia-t?
-Heh? -kérdeztem vissza. Olyan gyorsan beszélt, hogy egy szót sem értettem meg abból, amit mondott.
-Rosszkor hívtalak? -kérdezte.
A teraszhoz sétáltam. Felkaptam a köntösöm a földről, majd kiültem az egyik fémszékbe.
-Nem dehogy, csak most keltem. Kicsit lassan fog még az agyam. Bocsi. Mindjárt helyre áll, csak órák kérdése. -válaszoltam, miközben integettem a lent tolongó rajongóknak.
El sem hiszem, hogy már ilyen korán képesek idejönni a szálloda elé. Ők nem álmosak? 
-Sikerült kitalálnod valamit? -ismételte meg kérdését ezúttal lassabban, higgadtabban.
Felsóhajtottam. Alsó ajkamat kezdtem harapdálni. Milliónyi gondolat futott át agyamon, de ezek mind olyanok voltak, amitől Shei, vagy én fekszünk ki és nem Mia. Ő komoly kihívás. Elég makacs és büszke. Nem hódol be könnyen.
És ekkor, mintha hirtelen megvilágosodtam volna.
-Harry, kapaszkodj meg! Van egy olyan ötletem, ami után Mia garantáltan örömmel lesz újra a barátnőd. -felpattantam a székből és visszafutottam a szobába. A táskámból előkotortam egy már kicsit kopott noteszt, amiben az eddig összegyűjtött összes telefonszámot lejegyeztem, pár megjegyzéssel kísérve.
-Ez egészen biztos? -kérdezte aggódva.
-Figyelj, ha ettől nem enyhül meg a szíve, akkor fogalmam sincs, mi engesztelhetné ki. -válaszoltam egy sóhajjal átkötve. -Bocsi, de most le kell tennem! Legyél az arénában ma ötkor! Majd ott elmagyarázok mindent! -tettem hozzá.
-Mindenképpen ott leszek. -vágta rá egyből.
Kinyomtam a telefont, majd egyből egy újat indítottam. Szerencsére az elmúlt hónapok során elég sok embert sikerült megismernem, pláne a szülinapok kapcsán. Jelen esetben az ilyen kapcsolatokra volt szükségem.
-Haló? -szólalt meg a vonal másik végéről egy ismerős, régi hang.
-Szia Jade, Lucy vagyok. Ugye még emlékszel rám? -reménykedés tükröződött a hangomban. Jadet, akkor ismertem meg, mikor még az X-factorba neveztünk. Ő szólistaként nevezett, de a mentorháznál Simon nem hozta magával. Akkor nagyon jóban lettünk és azóta is rendszeresen beszélünk. Tartjuk egymással a kapcsolatot.
-Szia Lucy! Mi a helyzet? -lelkes hangja megugrott.
-Az a helyzet, hogy szükségem lenne a segítségedre.
-Hallgatlak.
-Miat kellene kibékíteni Harryvel, és ehhez mindenképpen kell a te közreműködésed is. -mondtam.
-Rendben. Benne vagyok. Amúgy is nagy rajongója vagyok a kapcsolatuknak.
Ezért imádtam ezt a csajt. Bármi történt, lehetett rá számítani.
-A részleteket majd később elmesélem. Annyit kérnék, hogy gyere az arénába ma ötre, ez megoldható?
-Persze. Abszolút! -válaszolta határozottan.
-Szuper!
Ha összejön, amit kiterveltem Mianak és Hazznak, akkor tuti, hogy újra egy párt fognak alkotni. Már csak kell még találnom néhány embert, aki szívesen besegítene a szerelmesek érdekében. De ez már nem lehet akadály, nem igaz? 

-Sheila, ébresztő! Már majdnem dél van! -kopogott be Mia álomszuszék barátnőnk ajtaján. Mivel azonban nem érkezett válasz, erősebbre vette a figurát. -Most azonnal engedj be! Peter már a haját, ami nincs neki, tépi! Azt akarod, hogy teljesen megkopaszodjon szegényünk?!
Továbbra sem érkezett válasz.
-Shei, Mia már a vizesvödört hozza, ha nem akarsz úgy járni, mint én, jobb lesz ha most azonnal felkelsz! -figyelmeztettem, miközben erősen dörömböltem a faajtón. -Most komolya, meddig akarsz még aludni? Ha így folytatod, átalszod a koncertet is!
-Nyisd ki ezt a rohadt ajtót,  különben esküszöm az ablakon keresztül mászok be! -vette át a szót Mia. Hangja meglehetősen ideges volt, amit nem is csodáltam. Már majdnem egy órája ütöttük Shei ajtaját, de még mindig nem jött válasz. Már azon is elgondolkodtunk, mi van, ha nem is itt aludt. Ez esetben azonban felmerül a kérdés, akkor hol aludt?! Na erre egyenlőre még nem találtuk meg a választ.
-Nem mondott neked semmit, hogy elmegy valahova vagy hasonló? -fordultam Mia felé, aki már a földön ülve dörömbölt. Megrázta fejét.
-Ha mondta volna, nem lennék itt.
Mindketten felsóhajtottunk. Egy pillanatra abbahagytuk a zörgést, és akkor egy furcsa hangra kaptuk fel mindketten fejünket. Shei jól ismert felkelésekor kiadott hangja volt az.

Azonnal dörömbölni kezdtünk. Valamint megpróbáltuk, hátha nyitva van az ajtó. És láss csodát nyitva volt.
-Nem mondod komolyan, hogy ez egész eddig nyitva volt? -összevont szemöldökökkel fordultam Mia felé, aki tágra nyílt szemekkel, fehér arccal meredt Sheila szobájába. -Mi van? -én is arra fordultam, amerre ő.
Azonnal megértettem, mit bámult ennyire. Sheila nem egyedül osztozott az ágyon. Collin lett az új albérlője. Az alvásuk új dimenziót nyitott az összebújásnak. Shei félig keresztbe feküdt Collinon, aki alatta összegörnyedve aludt. Még sosem láttam ehhez hasonlót. Egy pillanatra nem tudtam, hogy mit tegyek. Rájuk csapjam az ajtót, nevessek, esetleg kiakadjak? Miat elnézve ő az utóbbit választotta.
-Föld hívja Miat! Hahó! -legyeztem kezemmel elbambult barátnőm szeme előtt. Semmi haszna sem volt. Felsóhajtottam. -Ne bámuld már ennyire őket, a végén még zavarba jönnek. Tudod, milyen könnyű Sheit zavarba hozni. -megpróbáltam elrángatni onnan, de ekkor ördögi vigyorral siklott rám tekintete.
Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, mit is akarhat. Ugyanolyan kellemes ébresztőt szánt a szerelmeseknek, mint nekem. Megsajnáltam őket.
-Ugye tudod, hogy amint felébrednek, nekünk végünk? -suttogtam Mia fülébe, mikor visszatért a vödrével.
Végigmért.
-Nem magassarkúban vagy, úgyhogy nem lesz baj. Nyugi! -kézen ragadott és az ágy felé kezdett húzni.
Mikor közelebb értünk, még inkább próbált belőlem kitörni a nevetés. Nehezen, de sikerült elnyomnom, azonban azt már nem tudtam megállni, hogy ne készítsek róluk képet. Annyira édesek, ugyanakkor viccesek voltak, hogy egy ilyen alkalmat nem hagyhattam ki. Majd 30 év múlva az unokáik is jót fognak rajta nevetni.
Mia húzogatni kezdte szemöldökét, ezzel jelezve, hogy az akció indul, készüljek fel.
Bólintottam, mire ő széles mosolyra húzta száját.
Ha Mia ilyen a legjobb barátaival, mit tehet az ellenségeivel? Nem akarok az ellensége lenni. 
Mire feleszméltem, Sheila sikítása rázta fel az egész szállodát.
-Fuss! -tolt előre Mia. Nem ellenkeztem. Rohanni kezdtünk, magunk mögött pedig behúztuk az ajtót.
Sheila és Collin dühösen rántotta ki. Hátrapillantottam. Mindkettejük arca vörös volt a dühtől. A mi orcánk is ugyanolyan színben pompázott, bár a miénk a futás, illetve az elfojtott nevetés miatt, ami most tört elő belőlünk.
A szobámba menekültünk, ahol azonnal ráfordítottuk a kulcsot a zárra. Nevetve dőltünk le az ágyba.
-Nem vagyunk teljesen normálisak. -vonta le a következtetést kis idő elteltével barátnőm.
-Mi? Inkább csak te! Te öntötted nyakon őket egy vödör hideg vízzel. -szálltam vitába vele. Vállat vont.
-Azt ne mond, hogy nem élvezted!
-Ezt nem mondtam. -vágtam rá azonnal, mire még hangosabban kezdtünk nevetni.
Shei és Collin dörömbölni kezdtek az ajtón.
-Úgyis ki fogok jönni! Mia nem bírja sokáig kaja nélkül. -jegyezte meg ördögi hangsúllyal Sheila.
-Van Nutellád? -fordult felém Mia véresen komoly ábrázattal arcán.
-Elvileg van. -kicsit hezitáltam, majd kinyögtem. Nutella-mániás barátnőm felsóhajtott, majd az ajtóhoz sietett.
-Van nutellánk, úgyhogy akármeddig kihúzzuk. -kiabált át az ajtón.
-Utállak! -hangzott a kedves válasz Shei szájából.
Időközben megcsörrent a telefonom. Collint keresett.
-Meguntad a kopogást? -kérdeztem nevetve, miközben a teraszra sétáltam.
-Meg, viszont a nutella engem is csábít. Nincs kedved megfáradt unokatesódnak adni belőle?
-Jól kezdted a mondatod: NINCS! -vágtam rá.
-Ne legyél már ilyen. Teljesen elfáradtam. -kérlelt tovább.
-Hosszú volt az éjszaka, mi? -kérdeztem vissza, amitől ő is nevetésben tőrt. ki.
-Oké, most lebuktam. -felsóhajtott. -Akkor most már kaphatok?
-Nem, mert haragszok rád. Nem szóltál, hogy jössz. -válaszoltam, és integettem a rajongóknak.
-Ha nem adsz, akkor elvesszük! -tette hozzá kegyetlen hangnemben. Körülbelül olyan veszélyesnek éreztem fenyegetését, mint egy katicabogarat.
-Sok sikert. Úgysem kapjátok meg! -forgattam szemeimet.
-Tényleg? Akkor fordulj meg!
Megfordultam. Collin mögöttem állt, kezében a nagy üvegnyi nutellával. A szobában Mia próbált Sheila szorításából kiszabadulni, nem sok sikerrel.
-Adod vissza! -nyúltam fel, de elfutott.
-Ha kell, szerezd meg! -átpasszolta barátnőjének, aki addigra már az ajtóban volt.
Miaval azonnal üldözni kezdtük őket. Az a nutella volt az egyetlen energiaforrásunk.
Ha megszerzik, nekünk végünk. 
Az összes szobán át kergettük őket. Próbáltuk csapdába csalni őket, de nem sikerült. Mindig kibújtak valahogyan. Már szinte feladtuk, mikor a földszinten végre utolértük őket.
-Alkut ajánlok! -kiáltottam, mert már épp futásnak eredtek volna.
-Hallgatlak. -Collin arcára rejtélyes mosoly ült, amit az elmúlt egyetemi évek alatt sikerült elsajátítania. Hiába, ha az ember jogot tanul, sikerül megtanulnia uralkodni az érzésein.

-Van KitKat-em. -kezdtem bele, de nem sikerült meggyőznöm őket az alkuról. Látszott arcukon, hogy most azonnal elrohannának és elrejtenék az értékes finomságot. -Van fehér KitKat-em, ami nutellával isteni párosítás lenne. Emlékeztek, mint régen. Akkoriban is mindig így ettük. Mikor még kicsik voltunk. -győzködtem tovább őket. Collin arcán végre egy érzelem tükröződött. Mosolygott, majd bólintott.
-Hozd azt a csokit, mert már farkas éhes vagyok! -utasított, én pedig teljesítettem kérését.
Amint visszatértem, letelepedtünk a fotelekbe és nekiláttunk a finomságnak.
Szerencsére pont annyi csoki volt, ahányan voltunk, így mindenkinek jutott. Nem kellett még ezért is megharcolnunk.
-És mi a terv mára? -törte meg a csendet Collin, akinek szája körül nutella-szakáll nőtt.
-Ma este koncertünk lesz. Arra kell majd készülnünk. -felelte Mia.
-Ha akarsz gyere el! A próbák és a koncertek is mindig jó hangulatban telnek. -mosolyogtam rá unokatesómra. Hirtelen beugrott az utóbbi idők próbái és koncertjei. Azok, amelyeket Greg, Niall vagy
Blake rontott el. Esetleg mindhárom egyszerre.
-Mindenképpen benézek. Úgyis beszélnem kell Blakekel.
-Blakekel? -kérdezett vissza Sheila tágra nyílt szemekkel. -Mit akarsz te vele beszélni? Egy bunkó! Nem éri meg vele foglalkozni.
-Öhm...Csak a dobolásról szeretnék kérdezni. -válaszolta kis hezitálás és zavar után. -El szeretnék kezdeni dobolni.
-Dobolni? -akadtam fent. -Nem akarok gonosz lenni, de nem azt mondtad, hogy utálod a dobokat?
-Az idő változik, ahogy én is! -förmedt rám.
-Oké, oké! Hiszek neked, de azért a fejemet hagyd meg, kérlek! -feltette mindkét kezemet, megadást jelezve. Col felsóhajtott.
Mit akar Blaketől? Ki nem állhatják egymást. Mikor legutóbb egymás közelében voltak, majdnem nukleáris katasztrófa lett a vége. Nem értem, mit akarhat tőle. Dobolni sem szeret, Blaket is utálja...

10300(n.r.)

Sziasztok!
Már régóta tervezem ezt leírni, csak valahogy sosem vettem rá magam.
Tudom, elég sok megköszönős bejegyzésem van, de ez egy kicsit más mint a többi, mert ez egyben egy ígéret is. Az utóbbi időben nagyon megugrott a nézettség, ami számomra hihetetlen örömet okoz. Mikor elkezdtem a blogot, nem gondoltam volna, hogy fél év alatt átlépjük a 10000-t. Igazság szerint, azt tippeltem, hogy ez a szám egy év alatt tevődik össze, de nem. Összehoztuk, és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok.
Ez volt a köszönős rész, és most akkor jöjjön az ígéret...
Elég sokan írtátok, hogy hiányoljátok Miat és Sheit. Jelentem, megértettem! Ünnepélyesen is megfogadom, hogy mostantól kezdve közelebb betekintést biztosítok majd a két lány érzelmeibe, gondolataiba. ;)
Remélem nem fogok csalódást okozni egyikőtöknek sem. Nagyon sokat jelentetek nekem, még akkor is, ha személyesen csak keveseteket ismerlek. <3
Ja és igen...Készültem egy új fejléccel, mivel átléptük a 10.000-t. Bocsi, hogy nem azonnal raktam fel, de ma még egy kicsit csinosítottam rajta. :) Remélem tetszik az új design.
Nem is rabolom tovább az időtöket. Élvezzétek továbbra is a blogot. ;)
xoxo,
Luca

Csapó kettő

Mikor meghallottam az ismerősen csengő nevet a hideg is végigfutott egész testemen. Tenyerem izzadni kezdett, a torkom pedig szárazon kapart. A lányokra pillantottam. Szemeik kikerekedve bámult vissza rám. Aggódva ragadta meg karomat Shei és bevonszolt az elhagyatott, kissé romos épületbe. Mia azonnal követett minket. Futva ért utol bennünket.

Végül Sheila megtorpant és szembe fordított magával.
-Lucy, Peter honnan ismeri Greget? -szegezte nekem kérdését, ugyan sejtette, hogy a választ nem fogom tudni megadni neki. Hajamba túrtam.
-Fogalmam sincs. -gondolkodni kezdtem. Agyamban cikáztak az emlékek és képek sokasága. Kutattam valami után. Konkrétan nem tudtam, mi után, de bármi megfelelt. Csak egy mosoly, egy vállon veregetés. egy kedves gesztus is elég lett volna, de semmi. Végül beugrott. -Egyszer beszéltem Gregről Peterrel. Mármint nem a személyes dolgaimat vitattam meg vele, hanem azt, hogy ő mit gondol róla. Akkor nem nagyon szimpatizált vele, viszont mielőtt elment volna, Peterrel megölelték egymást. Csak egy rövid, pár másodpercig tartó gesztus volt, de úgy tűnik több jelentéssel bírt, mint eleinte gondoltam.
Leültem a fűbe és bámultam a feledtem húzódó gyönyörű kék eget, ahogy a hófehér bárányfelhők könnyedén kúsznak át rajta. Mia telepedett le mellém.
-Nem fogjuk hagyni, hogy Greg még egy embert maga mellé állítson. -nyugtatgatott.
-Ha elmondanánk az igazat...-kezdett bele Shei, de félbeszakítottam.
-Ha elmondanánk neki, nem hinne nekünk, ahogy Niall se tette. -még mindig fájdalmas volt róla beszélni. Mintha egy tőrt vágtak volna mellkasomba. -Ő a barátom volt, de ő sem hitte el. Szerintetek Peter másképp reagálna? -Elfeküdtem a puha, csiklandozó pázsiton. Egy percig élveztem, ahogy a puha fű és a lágy, őszi szél megcsikizi arcomat, majd felültem. -Szerintem ideje lesz visszamennünk. Azzal hogy itt ülünk és kétségbeesetten meredünk egymásra, a Greg ügy még nem fog megoldódni. Egyenlőre csak annyiban reménykedhetünk, hogy nem fogja idetolni a képét, mert akkor az egész csapat kevés lesz ahhoz, hogy lefogjatok.
Mia és Shei összenéztek, majd finoman bólintottak. Amint visszaértünk a csapathoz, megkaptuk a ránk kiszabott alapos fejmosást. Egy fotósférfi ugrott elénk, ezzel kellő szívbajt hozva mindannyiunkra. Ijedtemben minimum 2 métert ugrottam, és egy ismeretlen, magas hang szakadt ki belőlem.
-Már régen el kellett volna kezdenünk. Ha nem sietünk, csúszni fogunk. Mi sem érünk rá egész nap, hogy a ti kéjetek-kedvetek szerint ácsorogjunk órákon át! -förmedt ránk, pasihoz képest magas hangon. Shei homlok ráncolva tekintett rám, mire én csak vállat vontam. Mia arca fehér lett, mint a fal, ami valószínűleg a fotós közelségének tudható be. -Mire vártok? Induljatok átöltözni! Ennyire sem vagytok képesek? -forgolódott ott közöttünk, mint egy ringlispíl. Már csak attól megszédültem, hogy néztem.
-Azonnal megyünk. -nyögtem ki végül, mert már nem bírtam tovább bámulni a kidagadt ereit homlokán és nyakán.
Erre a fickóra komolyan ráférne egy jó erős nyugtató. Nem értem, mit van úgy oda. Direkt korábban jöttünk, hogy még egy kicsit szét is tudjunk nézni a környéken, de úgy látszik, Mr. Rabszolgahajcsár ezt nem fogja nekünk hagyni. 
De mivel nem állt szándékunkban konfrontálódni, inkább tettük, amit mondott. Hagytuk, hogy fél órán keresztül sminkeljenek, miközben épp a hajunkat sütötték és vasalták. Valamint a ruhapróbát is mosollyal az arcunkon csináltuk végig. Mire az előkészületeknek vég lett, teljesen kifulladtam, pedig igazából még nem is csináltam semmit azon kívül, hogy állandóan Gregen és Niallon agyaltam. Egyszerűen nem bírtam kiverni őket a fejemből.
Ki a franc ez a srác, és hogyan lehetséges az, hogy akármerre járok, akárkivel beszélek, mindenki ismeri, de csak a keresztneve ismert. A rengeteg kutatás sem segített rájönnöm arra, ki is ő valójában. Már kezdek komolyan kiakadni. Lehetetlen, hogy mindig előttem járjon, igaz? Elvégre, erre senki sem lehet képes. Még ő sem, Mr. Titokzatos-srác-Miamiből. 
Annak érdekében, hogy eltereljem az aggasztó gondolataimat,  inkább csatlakoztam a többiekhez. Mia és Shei már nagyban gyakoroltak. Amint a helyszínre értem, a kezem a szemem elé kaptam, olyan erősen villantak a vakuk. A csajok széles, ezerwattos vigyorral futottak oda hozzám. Azonnal a nyakamba ugrottak, majd miután elengedtek, és hagytak ismét levegőhöz jutni, a helyszínre rángattak.
-Rendben, akkor Sheila drágám, te állj ide! -rántott szét minket a fotósunk. -Mia szívem, te kérlek így állj! -utasította, miközben felvett egy eléggé nyakatekert pózt. Nem bírtam ki, hangos nevetésben törtem ki. Persze Peter azonnal intett, hogy fogjam be, de valahogy nem bírtam elfojtani a belőlem előtörő vihogást. -Lucy, édesem, neked pedig így kellene állnod! -megragadta mindkét kezemet és félig kifordulva, levegőt nem kapva állított be a lányokhoz. Éreztem, hogy reped a gerincem, a gatyám és minden egyebem ettől a beállástól. Nem nagyon mertem a többiekre nézni, mert féltem, hogy elrontom a művészi beállásunkat. És tegyük hozzá, semmi kedvem sem volt még egyszer az "édesének" lenni. -És akkor, most a fogakat szeretném látni! Mutassátok a fogacskáitokat! Hadd lássam azokat a fehér agyarakat! -mutogatott össze-vissza.
Mia kétségbeesett pillantása mindent elárult. Neki is eszébe jutott a ballagási fotózásunk, amikor a fotós, szinte ugyanezt a dumát sütötte el. Akkoriban sem tudtuk tolerálni. Csak minket hármunkat több, mint két órán keresztül fotóztak, mert nem tudtunk egy helyben maradni, annyira nevettünk. Az osztályfőnökünk majdnem kizavart minket kép nélkül, de a fotós nem hagyta neki. Élvezte a kihívást, éppúgy, ahogy a mostani művészünk is.
Ugyan eltelt majdnem egy év, mégis mi semmit sem változtunk. Talán komolyodnunk kellett, volna, de nem ment nekünk. Ugyanúgy átadtuk magunkat a jókedvnek.
Mindhárman a földre rogyva fogtuk a hasunkat a nevetéstől. A csapat többi tagja szintúgy röhögött. Valószínűleg rajtunk, bár ez minket cseppet sem érdekelt. Még a fotós is megmosolyogta a dolgot.
-Ez jár azért, ha késtek. -lépett elénk Peter kuncogva.
-Te kis... -pattant fel Mia és magával rántotta a földre.
-Direkt szívattatok minket?  -kérdeztem leesett állal.
-Ez olyan csúnya szó. Mi inkább csak megleckéztettünk kiteket. Egy kis nevelés úgyis rátok fér. -válaszolta.
Az egész csapat mellénk ült. A fotósunk pedig végre elővette a rendes hangját, ami megkönnyebbülést hozott mindannyiunknak. Rengeteg képet kattogtatott el, míg mi a földön bohóckodtunk. Mikor már az egész banda sikeresen összeszedte magát, végre mi is felkeltünk a már kissé hűvös földről.
Kezdetét vette a rendes fotózás. A kastély különböző pontjaira mentünk. Minden egyes helyszínen készítettek közös és egyéni képeket is. A végére már kezdtem élvezni. Már nem izgultam, nem görcsöltem rá, csak önmagamat adtam, ahogy a többiek is. Eszembe jutottak azok a napok, mikor elmentünk gördeszkázni a Völgybe, vagy éppenséggel Mia lovaival jártuk be a környező falvakat. A régi idők, mikor még anélkül tehettünk meg bármit, hogy az nyilvánosságra került volna. Az emberek csak akkor tudták meg, ha mi elárultuk és nem akkor, ha lesifotósok képeket készítettek rólunk. Hiányoztak azok az idők.
Mire vége lett az egésznek, már mindannyian elfáradtunk. Nem csak a hármunk ereje párolgott el, de a fotósé, Peteré és az egész csapaté is, mivel ők ugyan nem számítottak rá, de nekik is be kellett állniuk pózolni.
Mielőtt elmentünk volna, még egy pillantást akartam vetni az egész helyre. Az erdő közepén, egy romos, régi kastély volt, tele hatalmas, boltíves ablakokkal. Elképzeltem, milyen is lehetett, mikor még az egész egyben volt, s nem csak egy fal jelezte az épületet. Mikor még a hatalmas ólomüvegeken könnyedén szökött be a napfény, vagy éppen a telihold gyönyörű, titokzatos sugarai.

Mikor elindultam kifelé, mocorgásra kaptam fel a fejem. Egy ismerős arcot szúrtam ki az egyik kőfal mögött bujkálni. Közelebb merészkedtem hozzá. Először nem hittem a szememnek, de mikor már csak alig pár méter választott el bennünket egymástól, gyanúm beigazolódott. Harry settenkedett a kastély romjai között. Miat figyelte. Elmosolyodtam. Mivel ő is a frászt hozta rám, úgy döntöttem viszonozom a szívességet. Mögé osontam, majd egyik kezemet széles vállára tettem. Ijedtében megugrott.
-Te meg, mit keresel itt? -förmedt rám tágra nyílt, kidülledt szemekkel.
-Ezt én is kérdezhetném tőled. -vágtam vissza, miközben karjaimat keresztbe fontam mellkasomon. -Miért leskelődsz Mia után?
-Én nem leskelődök senki után. -tagadta, meglehetősen rosszul.
-Csakugyan? -vontam fel egyik szemöldököm. -Akkor nyilván nem bánod, ha szólok neki, hogy itt bujkálsz. -elmosolyodtam. -Mi...
Harry tenyerével tapasztotta be számat.
-Oké, oké! Te nyertél! Ő utána leskelősök. -végre bevallotta. -Nem szólsz neki igaz?
-Miért nem mész oda hozzá? -kérdeztem immáron kedves hangon.
-Mit mondhatnék neki? -kétségbeesett szemei láttán összeszorult a szívem. Ugyan haragudtam rá, és legszívesebben egy drótkefével simogattam volna meg a hátát, mert megbántotta Miat, de nem tudtam nem sajnálni őt. Láttam arcán, szemeiben, hogy Mia valóban fontos a számára és nem csak holmi játékszer, amit ha megunt kidobhat.
-Mondd el neki, hogy mit érzel. -biztató mosolyt küldtem felé. -Akkor biztosan megenyhül a szíve.
-De mi van, ha nem? Mi van akkor, ha meggyűlölt és nem bocsájt meg nekem?
-Idefigyelj! Ha ennyire nyuszi vagy, és nem vagy képes tökösen viselkedni, talán nem is érdemled meg azt, hogy meghallgasson téged! Ha vissza akarod őt kapni, akkor ideje elkezdened teperni, mert nem lesz egyszerű menet! -fakadtam ki félig dühösen, félig elszántan.
-Lucy, jössz már? -Shei hangját hallottam a távolból.
-Azonnal megyek! -kiáltottam vissza nekik. Hazz felé fordultam. -Figyelj, a dolgok még nem reménytelenek, de ha nem lépsz hamarosan, félő, hogy azok lesznek. Mia nem mutatja, de hiányzol neki. -felsóhajtottam. -Nekem most mennem kell, de remélem, hamarosan látjuk egymást.
Hazz elmosolyodott, majd szorosan magához ölelt...