Szorul a hurok

 Reggel mikor felkeltem már egy teljesen üres, rendbe rakott szoba fogadott. Értetlenül néztem körbe. Az asztalomon egy rózsaszín cetlit pillantottam meg. Odasiettem. 

"Szia,Lucy! Remélem nem bánod, de elmentünk vásárolni. Nem volt szívünk felébreszteni téged. Ja és korábban járt itt Jeremy, és azt mondta, hogy majd még visszajön. Félre ne értesd, NEM ezért megyünk el! ;) Azért óvatosan! Puszi: Shei&Mia"

Elnevettem magam olvasás közben. 

 Ezek komolyan azt hiszik, hogy még ma gyerekem lesz? Persze. Ez teljesen egyértelmű. Ahogy az egyik barátnőm mondaná, hogy a viharba ne lennék terhes. 

Lementem a konyhába és gyorsan beraktároztam kajával. Az egész ház üresen kongott. Meg is lepődtem ezen, elvégre 6-7en lakunk most itt. Boomerrel együtt. Mint az oroszok. 

Egy üzenet érkezett a telefonomra. Megnéztem. Gyomrom összeszorult. Torkomban csomó keletkezett. 

"Vége az egyességnek!~Alison" 

  Mi? Vége? De mégis miért? 

Elgondolkodtam, és rövid időn belül már tudtam is a választ. A buli után történtek miatt. Niall valószínűleg szakított vele, miután velem beszélt, és kis híján megcsókolt. Tennem kellett valamit. Nem hagyhattam, hogy kitudódjon a legnagyobb titkom, szégyenem. Bármire képes lettem volna, hogy megakadályozzam ezt. 

Felhívtam Alisont. 

-Mit akarsz? -förmedt rám. 

-Beszélni szeretnék veled. Kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam a dolgokat! -hangom tisztelettudó és elővigyázatos volt. 

-Rendben. 30 perc múlva a Hyde parkban, a szökőkútnál. Ha egy percet is késel, a cikk azonnal megy a helyi lapoknak. 5 percet adok, hogy megmagyarázd az egészet. 

-Értve. -vágtam rá. 

Kinyomott. Bár kevés volt az időm, mégis ez több volt mint a semmi. Már ezzel is nőtt annak az esélye, hogy talán megúszom botrány nélkül. Igaz, tudtam, hogy ennek csak minimális eshetősége van, de csak ez volt. Ez volt az egyetlen kapaszkodóm. Ha ezt is elengedem, megfulladok. 

Amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem és elkészültem. Előre hívtam egy taxit, hogy legalább azt ne kelljen vadászni. Mikor megérkeztem a parkhoz, alig volt 2 percem. Futottam, ahogy csak bírtam. Végül lihegve, és égbe szökött pulzussal, de odaértem. Alison épp a körmét reszelgette. Bár leplezte, mégis szemein látszott, hogy megtört, sírt. A könnycseppek még mindig ott gyülekeztek szemzugában, arra várva, hogy végre napvilágra törhessenek. Leültem mellé. Alaposan végignézett rajtam, majd flegmán elpillantott. 

-Már megy az 5 perced. -jelentette be. Leültem mellé. 

-Alison, tudom, azt gondolod, hogy Niall megcsalt téged, és milyen szemét picsa vagyok, hogy én ebbe még bele is mentem, de el kell mondanom, nem ez történt. -hadartam el egy levegővel. Tekintete mintha, igaz csak egy pillanatra, de felragyogott. Önelégült mosoly ült ki világos arcára, de aztán megint komor lett. 

-Ezt el is várod, hogy elhiggyem? -felvonta szemöldökeit. Lábait keresztbe tette. Biccentettem.

-Nem történt semmi köztünk. Én Jeremyvel járok. Nem csalnám meg. -feleltem határozottan. A lány ismét megvillantotta fogait. 

-És szereted? Szerelmes vagy belé? 

-Mármint Niallba? -kérdeztem vissza. Alison megrázta a fejét. 

-Jeremybe. -vágta rá. Lesütöttem tekintetem. Számat belülről harapdáltam, hogy ne látszódjon. 

-Azt hiszem igen. -mondtam hosszú szünet után. 

-Nem. Nem szereted. Nem szeretheted, ha ezen ennyit kellett gondolkodnod. 

Elszégyelltem magam. Talán igaza volt. Talán nem szerettem Jeremyt. Viszont abban is biztos voltam, hogy több, mint egy egyszerű barát. Valahol a szerelem és a barátság között lebegett Jeremy. 

-Lucy, ha fontos neked Jeremy, és feltételezem, az, akkor ne várd meg, míg erre ő maga jön rá, mert akkor elveszíted. Még a barátságotok is nyomtalanul eltűnik. -kivételesen hangja nem lekezelő, sokkal inkább baráti volt. Még sosem beszélt így velem. Meglepődtem. 

-De jól esik az, hogy mellettem van. Szeretem mikor átölel vagy megpuszil. Nyugodt vagyok mellette, biztonságban érzem magam. -a vizet bámultam. 

-Tudod, ki nem állhatlak. Mindig próbáltam neked keresztbe tenni, ahol csak tudtam. Ebben segítséget is kaptam és olyan dolgok jutottak el hozzám rólad, a múltadról, amiket magam sem gondoltam volna. -ő is a vizet nézte. -Azért csináltam ezt, mert nem bírtam elviselni, hogy te és Niall olyan közel álltok egymáshoz. Ezzel viszont elijesztettem őt. Pedig, bár nem hiszem, hogy ezt gondolod, de szeretem. Mellette önmagam lehetek, nem kell erősnek mutatkoznom. Viszont, azzal, hogy téged célba vettelek, őt is megsebesítettem, sőt eltaszítottam magamtól. -szomorúan felsóhajtott. -Csak azt akarom mondani, hogy ne kövesd el az én hibám. -egymás szemébe néztünk. Könnycseppjei nem bírták tovább. Előtörtek, végigcsordultak arcán, majd állánál elválva, keményen a vízbe csöppentek. Letörölte őket. 

-Alison, nekem is őszintének kell lennem, igazad van. Mindenben. Nem hittem, hogy így érzel Niall iránt. Mindig azt gondoltam, csak a hírnevére vágysz és a pénzére, de úgy látszik rosszul ítéltelek meg. Sajnálom. -biztatóan rámosolyogtam, amitől ő is egy kicsit jobb kedvre derült. -Beszélek Niallal kettőtökről. -tettem hozzá, mire kezét a szája elé kapta. Nem hitte el amit mondok. Ugrálni kezdett és ölelgetni. Kissé furcsán éreztem magam karjai közt, de végül viszonoztam a gesztust. 

Alison az órájára pillantott.

-Bocsi, de nekem mennem kell. -a kapu irányába nézett. Bólintottam, majd elment. 

Visszaültem a szökőkút széléhez. Ez volt az a szökőkút, melybe még anno Nialler belelökött. Nem szabad. Megtiltottam magamnak a boldog pillanatok felidézését, mert éreztem, hogy egyre inkább elgyengülök, a szabályaim szertefoszlanak. Ezt nem hagyhattam. 

Niallerrel egy hosszas telefonbeszélgetést folytattam, melyben részletesen kifejtettem, miért nem lehetünk együtt és mért kell újra összejönnie Alisonnal. Eléggé furának éreztem a helyzetet, ugyanis Alison miatt szakítottunk mi és most, hogy újra lenne esélyünk, arra beszélem rá Niallt, hogy inkább Alisont válassza. Eléggé furcsa volt és ezt a szöszi és észrevette. Folyton kérdezte, miért, de annyi választ adtam, hogy a végére maga is elhitte az igazamat. Belátta, hogy nekünk ez nem működött volna. Örültem, hiszen Alison tényleg szerette, én pedig kétséges érzelmeket tápláltam iránta, de mégis olyan volt, mintha átment volna rajtam egy kamion. Tudtam, ha ismét együtt lesznek, a kapcsolatom a szöszivel teljesen meg fog szűnni. Fájt ebbe belegondolni, de el kellett engednem. Ez viszont nem ment. Túlságosan is fontos volt nekem. Az emlékeimet már nem tudtam kitörölni, így megpróbáltam őket egy eldugott helyre zárni, hogy a lehető legkevesebbszer kelljen rágondolnom. Jeremyvel kellett foglalkoznom. Niallal a kapcsolatom már a nulla határán van, viszont Jeremyvel még talán legalább a barátságomat megőrizhetem. Ezt gondoltam. 

Elindultam hazafelé. A reggeli jókedvet, búskomor felhők tüntették el. Már nem tett boldoggá az, hogy Alisonnak segítettem. Tudtam, hogy ez a világ legnagyobb önzősége, de a szívemet ez nem érdekelte. 

Ahogy a házunkhoz értem, paparazzók hada rohant le. Mindenki össze-vissza kérdezgetett. A vakuk villantak. Majdnem összenyomtak. Bemenekültem a házba.

Szerencsére a ház még mindig üresen állt. A szobámba mentem. Laptopomat azonnal izzítottam. Tudni akartam, mi a legújabb őrültem, ami miatt én is célkeresztbe kerültem. A legnépszerűbb blogokat, hírportálokat kerestem fel elsőnek. Nem kellett túl sokat kattintanom, hogy megtudjam a választ. 

Egy könnycsepp futott végig arcomon. A falamnak dőltem. Úgy éreztem minden összeomlott. A mobilom ismét üzenetet jelzett. Félve nyitottam meg. 

"Mondd, hogy nem igaz!" 

 Szóval már Shei is tudja, akkor gondolom már Mia tudomására is jutott. Király. Nem véletlenül nem árultam el ezt senkinek. De honnan...hát persze. Én naiv hülye! Bevettem Alison bűnbánását. Hogy lehettem ekkora marha? Niallt is a kezére küldtem. Jee! Sikerült mindenkit elmarnia mellőlem. Niall ezek után már szóba se fog velem állni, ahogy Mia valamint Shei se, Jackről és Collinról nem is beszélve. Jeremy még azt is le fogja tagadni, hogy valaha találkoztunk. Nekem annyi. 

A telefonomért nyúltam. 

-Gratulálok! Szép munka! Most biztosan büszke vagy magadra! -nem kiabáltam, de érezhető volt, hogy nem voltam túl jó hangulatomban. -És én még elhittem, hogy szereted Niallt és segítettem neked. Tényleg, remek színjáték volt! -megvetően folytattam. 

-Lucy, te vagy az? -ismerős hang szólalt meg a túloldalon. Nem Alison volt, hanem Niall. -Mi folyik itt? 

-Kérdezd a barátnődet! -vágtam rá és kinyomtam. 

Az ablakom alá kucorogtam. Felhúzott térdekkel ültem. Arcomat a térdeim közé temettem. Elegem volt mindenből. Belefáradtam a harcba. Nem akartam senkivel sem beszélni, sem találkozni. Természetesen ezt nem úszhattam meg, ugyanis egy ismerős állított be váratlanul...

Közös este

A házunk előtt parkolt le Mia a kocsival. Sheila cuccait gyorsan felcipeltük a szobámba úgy, hogy lehetőleg senki ne vegyen minket észre. Természetesen nem is mi lennénk, ha időközben nem szúrtunk volna szemet mindenkinek, mert egy ilyen pillanatban mindenkinek otthon, a házban ülve kell tartózkodnia. Magyarázkodásból inkább csak hebegés-habogás lett, így anya nevetve megkegyelmezett nekünk a további izzadságos vallatás alól.

A szobámba érve mindhárman gyorsan készülődni kezdtünk, ugyanis az estére egy hivatalos eseményre vagyunk hivatalosak. Felvettük a már előzőleg kiválasztott és nálam biztonságosan elhelyezett ruháinkat, majd a hajunkkal és a sminkünkkel ügyködtünk. Mások ilyenkor általában órákat töltenek a kozmetikákban, illetve fodrászatokban. Nálunk ez úgy nézett ki, hogy leültünk egymás mögé egy sorba és a földön ülve készítettük el a frizurákat, majd ha végeztünk, mindenki nekilátott a saját sminkjének.
Bár ruháink eltértek, mégis mikor felöltözve egymás mellé álltunk, látszott, egy csapat vagyunk. Az én ruhám halvány rózsaszín, Sheié lilás, Miaé pedig kékes árnyalatú volt. Egymás mellett tökéletes átmenetet képeztünk.
Ahogy lesétáltunk a nappaliba, megpillantottam a talpig elegáns Collint. Nem mondom, hogy nem lettem féltékeny. Shei arca ragyogott a boldogságtól. Mosolya láttán nekem is mindjárt jobb kedvem lett. Ezt Mian is megfigyeltem. Igaz, Hazz nem tudott eljönni, mégse búsult. Valahogy örültem annak a tények, hogy a fiúk ma este koncertet adnak, így minden esélyét kizárva annak, hogy Nialler beállítson.
Collin és Shei külön kocsival mentek. Végig mögöttünk maradtak. Még be sem kanyarodtunk arra az utcára, ahol ezt az egész bálos, bulizós dolgot tartották, de már kígyózó sor tárulkozott elénk. Összenéztem Miaval, majd nevetni kezdtünk.
-Még szerencse, hogy nekünk ezt nem kell végig állnunk. -jegyezte meg. Bólintottam.
Az ajtó előtt álltunk meg. A segítők azonnal ugrottak, hogy kinyissák az ajtót. Először megijedtem, majd ódzkodtam egy kicsit, de a végén beletörődtem, hogy ki kell szállnom, míg ő fogja az ajtót.
-Köszönöm! -suttogtam, mikor elléptem mellette. Egy mosollyal elintézte.
A szőnyegre lépve, hirtelen úgy éreztem magam, mintha épp a TV-t nézném. Ez az egész olyan hihetetlennek tűnt. Nem bírtam elfogadni azt a tényt, hogy meghívtak minket egy rendezvényre, ahol Anglia előkelőségei, hírességei hivatalosak. Valahogy nem illettem ebbe a kategóriába.
A széles szőnyeg két oldalán fotósok és rajongók sorakoztak. Mosolyogtunk a kameráknak, összeálltunk pózolni. Már épp indultunk volna, mikor valaki hangosan a banda nevét kezdte kiabálni. Mindannyian a hang irányába fordultunk. Egy kisebb csapat próbálta magát átverekedni a paparazzók sorfalán. Odamentünk. A vakuk kis híján kiégették a szememet. A lányok papírokkal és tollakkal kezükben bámultak minket. Valószínűleg maguk sem gondolták, hogy majd odamegyünk hozzájuk. Mindannyian névre szólóan aláírtuk, és visszamentünk a szőnyeg közepére. A bejárat felé indultunk.
 Te jó ég! John Mayer, Ed Sheeran itt megy el mellettünk. Hogy kerültünk mi ide? Ez hihetetlen. Eddig mindig csak álmodtam arról, hogy majd egy nap az én nevem is szerepelni fog a meghívottak listáján és büszkén sétálhatok végig a leterített szőnyegen a párommal. Oké, ez az utolsó nem jött össze, de itt van Mia, Shei és persze Collin. A szívem majd kiugrik a helyéről, ha arra gondolok, hogy ezt most több ezren, millióan nézik élőben otthonról. Egy éve még én is a nézők lelkes táborát bővítettem Sheilaval és Miaval együtt, de most itt állunk és minden szem ránk szegeződik.
Bementünk a hatalmas épületbe. Egy gyönyörű bálterem fogadott bennünket. Körbenéztünk. Időközben megismerkedtünk pár színésszel, zenésszel, akik gratulálni jöttek ide hozzánk. Egyesekhez, mint például Ed Sheeranhöz mi mentünk oda. Nagyon kedves volt. Rengeteget viccelődött. Mindannyian, különösen Mia, imádjuk, mert lenyűgöző dalokat ír. Mindenki az ő számait énekelné legszívesebben. Ebbe persze mi is beletartozunk. Egy-két tanáccsal is ellátott minket, valamint a lelkünkre kötötte, hogyha bármiben segítség kell, csakis őt keressük, különben megharagszik ránk. Komoly fenyegetés, úgyhogy ezzel nem akartunk játszani.
Shei és Collin táncolni mentek, Mia pedig italt keresett, mikor a tömegben megpillantottam egy ismerős arcot. Titokzatos izgatottság lett úrrá rajtam. Odasiettem. Ő is már messziről kiszúrt, így széles vigyorral az arcán várt rám a lépcső tövében.
-Szia Lucy! -megelőzött a köszönésben.
-Szia. -köszöntem. -Öhm...te mit keresel itt? -felvontam az egyik szemöldököm.
-Nem emlékszel? Még te hívtál meg pár nappal ezelőtt. -válaszolta. Felsóhajtott. -Remélem nem baj, hogy eljöttem.
Megráztam a fejem.
-Nem, csak azt hittem, látni sem akarsz. -lesütöttem tekintetem, mire Jeremy felnevetett.
-Lucy, ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem. Ne örülj! -magához ölelt.
-Hiányoztál! -jelentettem ki. Szorosan karoltam. Nem akartam elengedni. Féltem, ha megteszem, talán már soha többet nem érezhetem teste melegét, az illatát, minden levegővételét.
-Te is! El sem tudod hinni, mennyire! -suttogta fülembe.
-Akkor ezek szerint...-elcsuklott a hangom.
-Minden rendben, ha te is így akarod. -vágott közbe. Bólintottam. Hosszú csend állt be közöttünk.
-Táncolunk? -törtem meg a csöndet.
-De figyelmeztetlek, nem vagyok jó a lassúzásban.
-Akkor már ketten vagyunk. -rá kacsintottam és bevonszoltam a táncparkettre.
Átkulcsoltam kezemet nyaka mögött, ő pedig a derekamat fogta. Nem érdekelt ki lát minket. Nem érdekelt, ki mit gondolt rólam. Csak jól akartam érezni magam. Tudni akartam, hogy valakinek fontos vagyok és hogy törődik velem. Nem vágytam arra, hogy szerelmes legyen belém, mert tudtam a szerelem erős szó arra, amit én érzek. Nem barátság, ebben biztos voltam, de mégis valami hiányzott a szerelemhez. Bármennyire is agyaltam rajta, nem tudtam mi lehet az. Talán a kaland? A bonyodalom? Bármi is, a Jeremyvel való kapcsolatból hiányzott, de ez akkor este nem érdekelt. Boldog voltam. Boldog, mert tudtam, legalább őt nem ijesztettem el magamtól.
Órákon át táncoltunk. Beszélni nem beszéltünk sokat. Egyszerűen csak élveztük egymás közelségét.  Teljesen elvesztettük az időérzékünket. Csak akkor jöttünk rá, hány óra van, mikor Collin szólt, hogy ideje mennünk. Hallgattam rá. Jeremytől gyors búcsút vettem. Csók nem csattant el, csupán egy puszi, de az is éppen elég szikra volt nekünk.
Hazafelé úton mindenki némán ült. Nem értettem, mi történt. A mosolyok eltűntek, helyükre kétely ült ki. Pillantásaikkal folyamatosan méregettek. Mikor hazaértünk már alig vártam, hogy megszabaduljak a magassarkútól. Lerúgtam lábamról, így újra keringett vér a lábfejemben.
Shei és Mia feljöttek utánam a szobámba. Amint átöltöztünk, bedőltünk az ágyba. Pár percig néma csend uralkodott, majd Mia nem bírta tovább.
-Lucy, mi van közted és Jeremy között? Azt mondtad, nem lesz kísérőd, de akkor miért voltatok úgy összenőve? -egyből a közepébe csapott.
Felsóhajtottam, és részletes mesélésbe kezdtem. Minden szavamra figyeltek, bármennyire is fáradtak voltak már. Nialltól kezdve, Jeremyn át, Alisont érintve, a zaklatómig mindent elmeséltem. Egyet kivéve: Miamit. Miamit megpróbáltam eltitkolni, elfeledni.
-Akkor összegezzünk! -kiálltott fel a végén Shei. -Van Niall, aki iránt erős érzelmek kötnek, de ezekben kételyeid vannak, valamint azok után, hogy Alisonnal összejöttek, már nem bízol benne. Akkor Jeremy, akivel szintén hasonló a helyzet azt leszámítva, hogy benne megbízol, de nem olyan erős a kötelék. Alison és a zaklató az, akik mozgatják a szálakat és kavarnak mögötted. -önelégülten rám vigyorgott a szép elemzése végén.
-Nem éppen. -lomboztam le. -Alison nem mozgatja a szálakat, inkább csak ő is egy báb. Lehet, hogy őt is zsarolja. -komor arccal a földet bámultam.
Ezen most először gondolkodtam el. Eddig én is úgy hittem, mint S, de most valahogy kétségeim támadtak.
-Is? -kérdezett vissza Mia. Értetlenül néztünk rá. -Azt mondtad, hogy őt is zsarolják. Miért még kit?
-Davidet. -vágtam rá gondolkodás nélkül. -Mikor nekem esett. -tettem hozzá.
  Oké. Azt hiszem, ezt megúsztam, bár tény, hogy közel volt. Kis híján benyögtem, hogy engem is zsarolással tart sakkban, de ha már eddig ilyen szépen kikerültem ezt a részt, most igazán nem kéne elrontani. Miami egy óriási hiba volt, amit nem szívesen osztok meg másokkal. Miattuk.
Alig pár perc alatt elaludtunk, mikor egy mindent elsöprő álmossághullám ment rajtunk át. Sorra kidőltünk.
 Bárcsak elmondhatnám, az egészet. Az elejétől a végéig. Minden kis apró részlettel, mert a mozaik akkor lesz teljes. De így, hogy a felét, mármint Miamit, kihagyom, nem ér az egész semmit. Viszont, mielőtt eljöttem onnan, megígértették velem, hogy soha senkinek nem beszélhetek, ahogy a többiek sem. Mint a mellékelt ábra mutatja, ezt valaki megszegte...

Mindent vagy semmit

Mia délután értem jött és egyenesen Shei házához siettünk. Csengettünk, kopogtunk, de választ nem kaptunk. Tudtuk, hogy otthon raboskodik, ugyanis a múltkori bulizós, dutyiba zárós este után, bebörtönözte az apukája. A rendőrszülők esetében sajnálatos módon nem lehet elsikálni az ügyet. Pláne, ha a főkapitány a családtagod. Érvelni felesleges, mert úgyis csak az időt pocsékolja az ember. Shei apukájával is pont ez volt a gond. Túl maradni és túlontúl fegyelmezett. Ezt természetesen Sheilatól, vagyis tőlünk is megköveteli. Nincs apelláta. Ha mégis lázadsz, hát sok sikert. Az ablak nincs olyan magason elvégre.

Az évek alatt profi gyakorlatot szereztünk abból, hogyan kell Sheiék kerítését átmászni. Több kerítés is sorakozott a ház körül. Egyesek csak megnehezítik a betörők, pont mint mi, dolgát, míg mások az állatokat tartják távol egymástól.
Ahogy megláttuk Shei ablakát, rohanni kezdtünk. Tudtuk, hogy ott ül és éppen ránk vár, hogy megmentsük. Igazunk lett. Az ablaka alatt kuporgott magányosan. Még a gitárját is elkobozták.
Kiabáltunk neki, de hiába próbálkoztunk. Így aztán előálltunk egy briliáns ötlettel: kavicsokkal kezdtük dobálni az ablakát, teraszajtaját, falát. Igazság szerint mindenét, amit eltaláltunk. A célzás nem tartozott egyikünk erősségei közé.
Végül kinyitotta az ajtaját és kilibbent a teraszra.
-Életfogytiglan vagy 60 év? -kérdeztem.
-Nyár végéig plusz apácazárda. -vágta rá szomorúan.
-Az már elúszott nem? -kapcsolódott be Mia is. Mind elnevettük magunkat.
-Na, de most komolyan, gyere már ki! -keresztbe fontam karjaimat.
-Mégis hogyan? Repüljek?
Mia ujjával egy ideális menekülési útvonalat mutatott.
-Mi lenne ha arra? -Sheilara pillantott, miközben még egyszer megmutatta az irányt.
 Raboskodó barátnőnk bólintott. Kis híján meg is indult, mikor egy kéz markolta meg a vállamat, pont mint Miaét. A vállam fölött hátra pillantottam. Shei apukája állt mögöttünk. Felsóhajtott, majd a bejárat felé taszigált minket.
 Oké, akkor most jön egy alapos fejmosás, melyben minden terítékre kerül. A sminkelési szokásainktól kezdve, a szerelmi életünkön át, a karrierig minden. Már alig várom.
A nappaliba ültetett bennünket. Időközben Sheila is lemerészkedett. Apukája direkt egymástól viszonylag távol helyezett minket. Vonásaink megkeményedtek az idegtől. Már mind tudtuk, hogy ez egy kellemetlen csevej lesz. Sheila a körmeit kezdte harapdálni, míg én a számat, miközben Mia a haját babrálta. Egy vérbeli főkapitánnyal volt dolgunk. Végig a tényeket közölte, rezzenéstelen arccal. Hirtelen eszembe villant a buli utáni vallatás. Véresre haraptam a számat akkor. Igaz, már most se választott el túl sok attól, hogy kicsorduljon egy-két vércsepp.
-Lányok, nagyot csalódtam bennetek. -hangja nyugodt volt. Pont ettől volt olyan nyomasztó, idegtépő. -Mióta híresek lettetek, teljesen megváltoztatok. Csak a hírnévvel foglalkoztok. Folyton buliztok, isztok, fiúztok,drogoztok.
-Nem is drogozunk! -csattant fel Shei. -Oké, hogy megiszunk pár pohár alkoholt, de drog? Nem. Tiszták vagyunk. -bólogatni kezdtünk.
Sheila apukája felsóhajtott.
-Visszabeszéltek. Beképzelté váltatok. Csak az érdekel titeket, hogy mi van rajtatok és, hogy kikkel legyetek. -rám terelte tekintetét.-A szerelmi életetek, már ha ezt mondhatni annak, a béka feneke alatt van. Minden héten mással vagytok. A hűség számotokra ismeretlen fogalom. -fakadt ki, miközben szavai emésztettek.
-Amikor ti voltatok fiatalok, ti nem buliztatok? Nem próbálkoztatok kapcsolatokkal, szerelemekkel? -Sheila hangja nem tűrt ellentmondást. Ránéztem.
-Köszönöm! -tátogtam, mire ő bólintott.
-Az én dolgaimról nem cikkeztek. -vágott vissza. -Most nem ez a lényeg, hanem...
-Akkor mi? Mégis mi a lényeg apa? -szólt közbe. Shei felpattant a helyére és betöltötte az űrt, ami köztem és Mia közt tátongott.
-A lényeg az, hogy nem szeretném, ha továbbra is együtt lennétek. -felállt. Hirtelen aprónak és jelentéktelennek éreztem magam. -Már nem vagytok képesek egymásra vigyázni. Csak rossz irányba torzítjátok egymást, így az lesz a legjobb, ha távolságot tartotok. -tette hozzá.
Mindannyiunknak leesett az álla.
 Mi van? Oszoljunk fel? Húzzuk le az eddigi munkánkat a wc-n? De ami fontosabb, töröljük a barátságunkat, mintha soha nem is létezett volna? Ez lehetetlen. Képtelenség. Ez nem így működik. Ilyet nem kérhet tőlünk senki. Önző vagyok, de nem bírnám ki nélkülük. Már rég egy pszichiátrián csücsülnék, ha ők nem lennének mellettem. Nem ez nem lehet. Ugye ez csak egy rossz vicc?
 Egész testem remegett a dühtől és a kétségbeeséstől. Sheila apja kemény dió és ha valamit a fejébe vesz, nem nyugszik, míg nem teljesíti azt. Ez se más. Elhatározta, hogy szétrobbant minket. Összenéztünk. Tudtuk, nem ülhetünk csak így ölbe tett kézzel. Cselekednünk kellett. Egyszerre álltunk fel. Mélyen Shei apukájának szemébe meredtünk.
-Apa, ne kérd, hogy mondjak le mindenről amiért eddig dolgoztam és azt se, hogy azokat lökjem el magamtól, akik egész eddig mellettem álltak! -Shei nyugodtan beszélt. -Ők a legjobb barátaim, sőt többek annál. Ők a testvéreim, nővéreim. Mindig kiálltunk egymásért, még akkor is ha már mindenki más lemondott rólunk. Együtt követtük az álmainkat és végre egyenesbe értünk. Végre ismernek bennünket. Neked fogalmad sincs milyen érzés az, mikor odajönnek hozzád, hogy fotózkodjanak és beszéljenek veled. Csak pár szó, mégis többet jelent mindennél. Ez ad nekünk erőt. Emiatt az érzés miatt megyünk fel újra és újra a színpadra még akkor is, ha már meghalni sincs erőnk. Hogy miért? Mert mikor ott állsz fönn több ezer eddig idegen ember előtt, akik csakis miattad jöttek el, úgy érzed a fellegekig repülsz és tudod, hogy sosem akarod ezt az érzést elengedni. Erről szól ez az egész. És ha te ezt nem látod, akkor sajnálom. Sajnálom, hogy csak azt veszed észre, hogy bulizunk, de könyörgöm, melyik 18 éves nem bulizik? -folytatta. A végénél összenéztünk. Mindegyikünk szeme csillogott egy picit. Összemosolyogtunk. Már egyikünket sem érdekelte, hogy milyen tiltást kapunk, mert tudtuk, nem hagyjuk el egymást, akkor sem, ha ehhez lázadnunk kell.
-Nem ez a lényeg, Sheila! -nem adta be a derekát.
-Akkor mégis mi a lényeg? -emelte fel hangját Shei.
-Az, hogy Lucy már éjszakázott a rendőrségen, csak idő kérdése és ti is csatlakoztok. -vágta rá.
-Szóval itt van a kutya elásva. -jegyeztem meg. Minden tekintet rám szegeződött. Elkuncogtam magam. Sheila apukája értetlenül nézett végig rajtam. -Pár óra a rendőrőrsön, igazán komoly. De ha már ez a gond akkor vegyük csak számba, hogy mit csináltam! Rendezni akartam egy bulit az unokatesóimnak, de ezt egy szőke liba lemondta és egy illegális klubba helyezte át, és amikor megjöttek a rendőrök, az egészet rám fogta. Tényleg hatalmas hibát követtem el. -kikeltem magamból. Felsóhajtottam. -Sajnálom. Nem akarok visszamenni, éppen elég volt két-három óra abban a mocskos lyukban. Viszont ha ez a fajta érvelés kell ahhoz, hogy ne akarj minket szétszakítani, akkor állok elébe.
Ismét összenéztünk. Hangom után hosszú percekre néma csend borult a helységre. Kitekintettem az ablakon.  Már sötétedett.
-Haily, most azonnal a szobádba! -hangja már sokkal idegesebb, parancsolóbb volt. Ráadásul Sheilat Hailynek hívta, amit csak akkor tesz, ha már minden idegszála felmondta a szolgálatot és egy hajszál választja el a robbanástól.
-De...-hebegett S.
-Nincs, de! Most azonnal! -a lépcsőre mutatott. -Lányok, ti is menjetek el! -düh lángolt szemeiben, mikor összeakadt tekintetünk. Nem kaptam el fejem. Meg akartam mutatni, hogy bírom a strapát és ennyivel még nem húzhat le a wc-n.
Kisétáltunk az ajtón, és beszálltunk a kocsiba. Mr. Morgen végig figyelt minket. Miaval tudtuk, csak hármas kiszerelésben vagyunk kaphatók. Egy közeli földúton lehajtottunk. Sheilaék mögötti kis erdőbe lyukadtunk ki. A kocsit ott hagytuk, mi pedig óvatosan visszalopakodtunk. Még szerencse, hogy sötét volt, így nem kellett tartanunk attól, hogy meglátnak bennünket. S ablaka alatti fánál és bokornál lapultunk meg, míg ő megszökik.Szerencse, hogy Mia még világosban megmutatta az útvonalat, így most könnyen ment minden. Egy táskába gyömöszölte bele a főbb cuccait, ugyanis Mianál is és nálam is rengeteg Sheila ruha volt. A hátsó, legmagasabb kerítéshez futottunk.

Amilyen gyorsan csak tudtunk mászni kezdtünk. Időközben bekapcsoltak a mozgásérzékelő lámpák is. Tudtuk, alig fél percünk van felszívódni, így mindenki felszínre hozta a hegymászó énjét. Rekord idő alatt értünk fel. Sheila a tetején megállt. Visszanézett, de nem ezért, hogy átgondolja a dolgokat, hanem, hogy belenevethessen a konyhából figyelő apja képébe. Már nem próbált meg megállítani minket. Valószínűleg belátta, hogy teljesen felesleges. Minket nem lehet elszakítani. Túl jó barátok vagyunk, vagyis már inkább testvérek.
Shei a kerítés tetején az égbe emelte mindkét karját és bemutatott. Nem apjának szánta, hanem sokkal inkább a világnak. A világnak amely nem képes megértetni Mr. Morgennel, hogy a színpad az életünk. Leugrott. Azonnal szaladni kezdtünk. Beültünk a kocsiba és egy perc múlva már csak a porfelhő jelezte, hogy itt jártunk.
Szótlanok voltunk. Egyikünk sem volt túl büszke az előző tetteinkre. Legalábbis én nem, mivel tudom, hogy milyen apa nélkül élni. Shei bármennyit is veszekszik vele, mégis szereti és összetartanak. Az én apámról ez sosem volt elmondható, így Sheila apukája részben az enyém is.
-Most mi legyen? -szólalt meg végül Mia.
-Mi lenne ha...

Visszatérő helyek

Ahogy közeledett a Jeremyvel való találkozás időpontja, egyre idegesebb, vagyis sokkal inkább pesszimista lenni. Nem tudtam, mit akarhat majd mondani. Mi van, ha csak közölni akarja velem, hogy egy ribanc vagyok? Nem bírtam jó dolgokra gondolni. Csak a rosszat láttam mindenben, legfőképpen magamban. Próbáltam összeszedni magam, de nem nagyon sikerült. Szétcsúsztak az idegeim. Folyton azon töprengtem, amit Niall mondott. Képes volt pár perc alatt teljesen összezavarni. Tudtam, nem gondolhatok rá többet, de ezt mégsem tudtam csak úgy magam mögött hagyni. Túl sok kérdést és érzést vetett fel. Olyanokat amikre hiába kerestem, mégsem találtam meg a választ. Talán csak Nialler tudja megmondani, vele viszont nem találkozhattam. Ebben biztos voltam. Valamint azt is biztosan állítottam, hogyha ő nincs a közelemben, akkor Jeremyvel is sokkal egyszerűbb együtt lenni. De abban nem voltam már olyan biztos, hogy az egyszerű jobb is. Talán a bonyolult az izgalmas, a szenvedélyesebb. Nem! Ezt ki kellett vernem a fejemből. Még csak a gondolat is tiltott volt a számomra. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy megvédjem a szívem. Niall már egyszer a földhöz vágott, nem hiányzik még egy alkalom.
Bármennyit is tanakodtam a történteken, nem találtam megoldást, így arra a döntésre jutottam, hogy nem agyalok tovább a dolgokon. Hagyom, hogy sodorjon az ár. Csak ki akartam élvezni a pillanatot.
Gyorsan összeszedtem magam. Letusoltam, megreggeliztem, felöltöztem majd kisminkeltem magam. A nagy nyári forróság miatt nem akartam túl sok mázat magamra kenni. Egy kevés pont elég. Amikor eljött a találkozásunk órája, szívem hevesebben kezdett verni. Alig bírtam magammal. A homlokom olyan forró volt, hogy egy tojást teljes nyugalommal meg lehetett volna sütni rajta. Amint megszólalt a csengő, szaladni kezdtem. Szerencsére nem volt akkor itthon senki, így szabad volt a pálya. Az ajtóban megtorpantam. Hirtelen már nem voltam olyan biztos a dolgomban. El akartam bújni, menekülni. Végtagjaim remegni kezdtek. Felsóhajtottam és egy nagyot nyeltem,. majd végül kitártam az ajtót Jeremy előtt.
-Szia. -köszöntem halkan egy mosollyal koronázva köszöntésemet.
-Szia Lucy! -szélesen elvigyorodott, mintha semmi sem történt volna. Elém lépett és megcsókolt. Értetlenül pillantottam szemeibe. -Nem akarok tovább haragban lenni veled. Gyere, ássuk el a csatabárdot! -kézen ragadott és kihúzott a szabadba.
 A másodperc törtrésze alatt milliónyi vaku villant egyenesen a szemembe. Önkéntelenül is odakaptam kezem, és Jeremy mellkasán kerestem menedéket. Magához ölelt. Lassan a motorjához sétáltunk, ahol a fejembe nyomta a sisakot. A sisakon található napellenző már nyújtott ugyan némi védelmet a vakuk ellen, de még így sem volt az igazi. Amint felült J is, átkaroltam és arcomat, sisakostul, hátába temettem. Lehunytam szemeimet és addig ki sem nyitottam, míg a motor el nem hallgatott.
Leszálltam és körbetekintettem a tájon. Ismerős vidék volt. Pontosan tudtam, hol vagyunk és legszívesebben el is tűntem volna innen mihamarabb, de mivel Jeremy lelkes volt, mikor idehozott, úgy döntöttem, ezt az infót inkább elhallgatom előle. Mosolyogva léptem oda mellé.
-Nem fantasztikus ez a hely? -körbenézett. Bólintottam.
-De. Igazán gyönyörű. -nehezen jött hang ki torkomból.
-Tudtam, hogy tetszeni fog. -jegyezte meg J, majd a táskájáért nyúlt.
  Végül is igaza van. Tetszik, vagyis tetszett. Akkor, mikor először jártam itt. Mikor először pillantottam meg a lakatoktól roskadó kerítést, a gyönyörűen ragyogó vizet, az illatos virágokat, melyek a méheket kilométerekről idevonzzák, a zöld levelektől roskadó tölgyeket. Igaza van. Ez lenyűgöző. Az egyetlen hiba ott van az elméletben, hogy akivel itt voltam, már nem áll mellettem. Niall és én már nem vagyunk egy pár és bár tudom, így a legjobb, mégis nehéz megemészteni, pláne ha idejövök. Annyi hely van a világon és London közelében, miért pont ide kellett jönnünk? Most komolyan? Ennyire rám jár a rúd? Már csak az hiányzik, hogy ő is egy lakatot akarjon idetenni velem. A lakat...Még mindig nem tudom, mit írt Niall a hátuljára. Nem volt időm arra, hogy megnézzem. Igaz, már mit számít? Már úgyis mindegy. Niall a múlt, Jeremy a jelen. Ehhez kell magam tartanom.
 Egy nagy levegőt vettem és Jeremyhez sétáltam.
-Akkor már minden rendben van köztünk? -törtem meg a csendet. J arca egy másodpercre elkomorodott, majd felderült.
-Persze, hogy rendben. -válaszolta. Tekintetünk egymásra szegeződött. -Lucy, fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni. Bármit megteszek, csak mondd! Mondd meg, hogy tudnám elérni azt, hogy ez az érzés kölcsönös legyen!
Elakadt a lélegzetem. Nem jó értelemben. Szavai szíven ütöttek. Más az, ha az ember gondol valamit a saját érzéseiről és más, ha valaki a te érzéseidet vágja a szemedbe. Sokkoló. Mégis egy kicsit megkönnyebbültem. Így legalább nem kellett megjátszanom magam. Nem kell azt mutatnom, hogy a múltam mögöttem van és nem tér vissza álmomban.
Nem adtam választ, csak szorosan átöleltem. Magához szorított, majd megcsókolt.
Sétálni kezdtünk és végül a lakatoknál kötöttünk ki. A gyomrom összerándult. Remegni kezdtem és megtorpantam. Jeremy tanácstalanul nézett rajtam végig. Nagyot nyeltem.
-Jól vagy? -kinyújtotta felém a kezét. Bólintottam.

-Persze. -mellé léptem.
A zsebéből egy aprócska lakat került elő. Hirtelen elfogott a pánik. Szédelegni kezdtem. Muszáj volt megkapaszkodnom valamiben. A földre rogytam, mert nem bírtam hozzáérni a lakatokhoz. Jeremy aggódva ült le mellém. Nem szólt semmit, csak magához húzott és ölelgetett, puszilgatott, simogatott. Nem akartam, sőt nem is tudtam megszólalni. Csak ültem ott némán, magam elé bámultam. A lakatokat is szemügyre vettem. Szorgosan vizsgáltam őket. Szemeim önkéntelenül is a szív alakú lakatot kutatták. Amikor megláttam, felpattantam, mintha semmi sem történt volna. Jeremy óvatosan lépdelt mögöttem. Minden mozdulatomat követte. Már nyújtottam a kezem a lakat irányába, mikor hirtelen megtorpantam.
 Nem tehetem. Jeremyvel vagyok. Ezért ennyire nem lehetek szemét. De érdekel. Tudnom kell, mi van ráírva. Nem. Nem léphetem át a határt. Ha ezt most megteszem, Jeremytől egy életre el kell búcsúznom. Ez a határ viszont kezd elmosódni előttem. Már nem tudom, mit kéne tennem. Jeremy remek srác, de fogalmam sincs, hogy szeretem-e. Niall felé ugyanúgy húz a szívem. Mit tegyek?
Végül meghoztam a döntést. Elrántottam a kezemet és hátraarcot csináltam. Jeremy csalódottan tekintett rám. Lesütöttem a fejem. 
-Sajnálom. Nem tudok, csak így tovább lépni. Ez az egész túl bonyolult. -ajkamba haraptam. Meggátolva magam attól, hogy megbántsam Jeremyt. Bólintott.
-Tudom, hogy nehéz, de döntened kell. Niall vagy én? Sajnálom, de nem bírom ezt így tovább. -komor arccal mért végig.
Ajkamat kezdtem harapdálni. Számat beszédre nyitottam, de csak tátogtam mint egy hal. Egy hang sem jött ki rajta.
-Kösz a választ. -szemrehányóan vágta hozzám. A lakatot a földre dobta. Hangosan koppant a földön. Lehajtottam a fejem. Jeremy idegesen sétált el.
 Szörnyen éreztem magam. A földre ültem és nekidőltem a korlátnak. A hajamba túrtam. Az elvonuló felhőket bámultam.
 Egy szemét vagyok. Hogy tehettem ezt vele? Ő az utolsó, aki ezt érdemelte volna. Jeremy mindig kedves és jó volt hozzám, és mivel hálálom meg? Ellököm magamtól, egy idióta lakat miatt. Gratulálok! Ehhez már tehetség kell. Niall és köztem már úgysem lehet semmi. Ez biztos, vagyis nem. Már semmiben sem vagyok biztos. Azt sem tudom, mit keresek itt. Egy szerencsétlen vagyok, aki csak ahhoz ért, hogy mindenkit a padlóra lökjön.
Lassan feltápászkodtam és a lakat irányába indultam. Ajkamba haraptam. Odanyúltam a lakathoz. Letérdeltem vele szemben. Olvasni kezdtem. Szemeim elkerekedtek. Egy könnycsepp csordult végig az arcomon, majd az államnál elvált tőlem és keményen a földre koppant.
"Lucy, ha ezt olvasod, valószínűleg szakítottunk, és ezt sajnálom. Szeretlek, és szeretni is foglak, bármi történjék is. Különleges vagy és ezt sose feledd el! Te más vagy, mint Alison. Mindig melletted leszek, megígérem! Szeretlek! Luall 4ever!"
 Szóval ezt akartad velem tudatni. Más vagyok, mint Alison? Mintha ezt már hallottam volna. Egyszer így, egyszer fordítva. Szeretsz? Fogalmam sincs, hogy én mit érzek. Talán én is szeretem, de nem tudom. Miért ilyen nehéz megadni erre a kérdésre a választ? Csak egy szó, vagy több? Már ezt sem tudom. Érdemes neki ekkora feneket keríteni? Azt hiszem igen.
Megpusziltam a lakatot, majd gyalog indultam tovább. A padon egy srác ült. Pár idővel idősebb volt nálam. Vörös göndör haja és borostája volt. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam honnan. Végig engem nézett. Amint elhaladtam mellette, halkan kuncogni kezdett. Visszanéztem az ismerős hanglejtést hallván. A srác addigra már odébb sétált. Kissé bicegett. Visszafordultam.
 Bizonyára csak tévedek. Nem lehet ő. Az lehetetlen. Ő nem lehet itt, de mi van ha mégis? Mi van ha ez tényleg ő?
Még egyszer utoljára visszanéztem. A srác a lakatokat bámulta. Rám pillantott. Hirtelen már mindenben biztos lettem. Nagyot nyeltem. A fiú biccentett. A gyomrom összeszűkült. Azonnal sarkon fordultam. Gyors léptekkel haladtam.
 Most leleplezted magad. Végre tudom, ki vagy. Üdvözöllek titkos zaklató...

Érzelmek tömkelege

Ahogy a reggeli napsugarak besütöttek az ablakon, lassan kinyitottam a szemeimet. Mellettem feküdt egy kis szuszogó szőke manó. Még mélyen aludt. Óvatosan leszedtem magamról az egyik karját, majd csendben

kiosontam a szobájából. Gyorsan összeszedtem a cuccomat, rendbe hoztam a hajamat.
-Köszönök mindent. -suttogtam, mikor kiléptem a szobából.
A hátsóajtón surrantam ki, hogy a fotósok lehetőleg ne vegyenek észre. Természetesen ez naiv gondolat volt. Alig, hogy kiléptem, már megrohamoztak a paparazzók. Kérdéseikkel rohamoztak meg.
-Újra együtt vagytok Niallal?
-Mi van Jeremyvel? -vágtak egymás szavába.
Nem válaszoltam, csak mentem tovább egyenesen. Az út szélén leintettem egy taxit, így elmenekülve a kérdések hadát.
 Hogy válaszoljak olyan kérdésekre, amikbe bele se merek gondolni? Mi van közöttünk? Nagyszerű kérdés. Nem lehet semmi. Niallnak barátnője van, nekem pedig barátom. Nem tehetünk semmit. Megpróbáltuk, de nem működött. Megérné ismét kockáztatni? Úgyis, ha ismét elbukunk, a barátságunk is rámehet? Biztos megéri? Nem vagyok benne biztos. Már semmit sem tudok.
 A sofőr hangja rázott vissza a valóságba. Odaadtam neki a pénzt, sőt még egy kis borravalót is adtam neki. Hangtalanul lopakodtam be a házba. Az ajtóban levettem a magassarkúimat, majd felmentem a szobámba. Persze, hiába akartam halkan lépkedni, a lépcső hangosan nyekeregni kezdett. Mikor beértem a szobámba, az ágyamra vetettem magam. Betúrtam magamat a takaróm alá. Észrevétlen akartam maradni. Alig, hogy letettem a fejem a párnára, már mély álomba merültem.
Órákkal később nyitottam ki a szemem. Rápillantottam a telefonomra.
 Délután 3 óra. Jó sokat aludtam.
Kimásztam az ágyból és átmásztam az ablakba. Alig, hogy elhelyezkedtem, kopogtattak az ajtómon. Lassan nyitódott. Niall lépett be rajta. Ahogy megláttam arcát, gyomrom összerándult, lábaim remegni kezdtek. Intettem neki, mert hang nem jött ki a torkomon. Jobban szemügyre vettem és észrevettem a kezében egy kis papírtáskát. Közelebb jött, majd leült velem szemben. Leugrottam a párkányról.
-Mit keresel itt? -azonnal a tárgyra tértem. Elém tolt egy adag kínait. Értetlenül néztem rá.
-Gondoltam, biztos éhes vagy. -elmosolyodott. Bólintottam és nekiláttam. -Miért mentél el? -törte meg ismét a csendet. Lesütöttem szemeimet.
-Szerinted jó ötlet az, hogy ott alszok nálad? -vontam fel szemöldökeimet.
-Ebben nincs semmi rossz. -vágta rá. -Ami köztünk van az...
-Az mi? -csattantam fel. -Niall, köztönk nincs semmi.
-Tényleg így érzel?
-Nekem ott van Alison, nekem pedig Jeremy. -feleltem.
-Ez nem válasz a kérdésemre. Tényleg nem jelentett neked semmit a tegnap éjjel? -keresztbe fonta karjait.
-Nem számít, hogy jelentett-e. -közöltem és felsóhajtottam. A szöszi tanácstalanul tekintett rám. -Már egyszer megpróbáltuk, de nem sikerült.
-Engem nem érdekel a múlt. -vágott vissza.
-Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom! -lehajtottam fejemet. Niall az állam alá nyúlt. Mélyen szemembe nézett.
-Most mondd, hogy már semmit sem érzel! -másik kezével az arcomat simogatta. Megráztam a fejem.
  Most mit mondjak neki? Hazudjak? Mondjak igazat? Melyikkel okozok kevesebb kárt? Melyik a helyes döntés? Van egyáltalán jó válasz?

-Bár tudnám mondani. -nyökögtem ki végül. Niall közelebb hajolt. Megpróbált megcsókolni, de elhúzódtam. -Sajnálom, de nem tehetem. Nem szúrhatom hátba Jeremyt. Ő nem ezt érdemli Sajnálom, de jobb lesz, ha elmész. -egy könnycsepp csordult le az arcomon.
-Lucy, én...-kezdett bele, de hangja elcsuklott.
-Csak menj el kérlek! -ajkamba haraptam és felálltam. Niall is úgy tett, ahogy kértem. Csendben felállt és elindult az ajtó felé.
-Két hét múlva véget ér a turné. Visszajövök és mindent tisztázunk. Megígérem.
-Már így is rengeteg dolgot ígértél. -szóltam vissza. Niall szemében düh ébredt. Tudtam, hogy ezzel megbántottam, de mégis így kellett lennie.
Ahogy kilépett az ajtón, a földre roskadtam.
 Mégis mit várt? Ugorjak a nyakába és mondjam azt, hogy semmi baj, majd megoldjuk? Bárcsak meg tudnám ezt tenni. De hiába. Valami hiányzik. És az a valami a bizalom. Már nemcsak Niallban nem bízom, hanem saját magamban sem. Muszáj távol tartanom magamtól, különben nem tudom meddig bírok még erős maradni. Mért ilyen nehéz? Minden kapcsolat ilyen vagy csak nekem jár ki mindig a melodráma? Már kezd egy kicsit elegem lenni belőle. David, Blake, Niall, Jeremy. Mindegyik akar valamit. Viszont én nem tudom, hogy ez kölcsönös e. Már a saját érzéseimben sem vagyok biztos. Niall képes volt 10 perc alatt a feje tetejére állítani a világomat, összezavarva ezzel mindent és mindenkit. A paparazzók így is azt híresztelik majd, hogy törtnét valami, nem kéne még alájuk adni a lovat.
Hirtelen megint kinyílott az ajtó. Felkaptam a fejem. Reméltem, nem Niall jött vissza bocsánatot kérni. Jeremy toppant be kezében egy újsággal és egy csokor rózsával. Elmosolyodtam.
-Szia. -köszöntem, mikor elém lépett. Homlokon csókolt. A rózsákat a kezembe nyomta. Gyorsan vízbe raktam őket. Jeremy a földön heverő kajás dobozokat vizsgálta.
-Szóval igazak a pletykák. -törte meg a ránk roskadó csendet.
-Mégis milyen pletykák? -visszakérdeztem, bár tudtam miről van szó.
-Niallnál aludtál, igaz vagy sem?
-Igaz, de ez semmit sem jelent. -feleltem. Közelebb léptem hozzá.
-Nézz a szemembe és úgy mondd, hogy számodra Niall már nem jelent semmit! Jeremy vonásai megkeményedtek homlokán. Nagyot nyeltem.
Kinyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta. Csak tátogtam, mint egy hal.
-Erről beszélek. -jegyezte meg J. Az ajtóhoz lépett. Keze után nyúltam.
-Talán még érzek iránta valamit, talán lehetne közöttünk ismét kapcsolat, de nem lesz. Jeremy, bármit is hiszel hogy történt, meg kell, hogy cáfoljam! Az égvilágon semmi sem történt és soha nem is fog. Jelenleg az egyetlen srác akiért a szívem dobog, az te vagy. Ha nekem nem is, de magadnak hinned kell! -hangom erőt parancsoló volt.
-Magaddal is ezt próbálod elhitetni, nem igaz? -elrántotta kezét. -Lucy, fontos vagy számomra és azt szeretném, hogy boldog legyél. Ha ehhez az kell, hogy ismét Niallal legyél, nem állok az utatokba.-felsóhajtott.- Én hiszek neked. Elhiszem, hogy semmi sem történt, de te vajon elhiszed? -végig simította arcomat.
Nem bírtam uralkodni magamon. Megcsókoltam Jeremyt, majd szorosan magamhoz öleltem. Nem akartam elengedni. Érezni akartam, hogy legalább ő itt van velem és nem hagy el. Azt akartam, hogy az a pillanat örökké tartson. De fel kellett ébrednem a rózsaszín álmomból. Egyszer minden véget ér, semmi sem örök. Jeremy ellépett és kisétált az ajtón.
A következő két napban nem is láttam. Már kezdtem azt hinni, örökre meggyűlölt, mikor egy üzenet érkezett a mobilomra.
 Mégsem olyan lehetetlenek a dolgok? Talán végre sikerült mind a kettőnknek tisztáznia az érzéseit? Nekem már igen. Niall a múlt, Jeremy a jelen és talán a jövő is. Ehhez fogom ezentúl tartani magam. Jeremy mellett nem kell stresszelnem, vele olyan egyszerű az együttlét. Nyugodtan, veszekedés nélkül képesek vagyunk megbeszélni a dolgokat. Ki tudja, talán egy hosszú kapcsolat előtt állunk? Ha igen, már alig várom. Ma ki fog derülni. Barátok, ellenségek, vagy szerelmek leszünk? Kíváncsian várom...

Emlékezetes órák

Bármennyire is próbáltam lerázni a felém száguldó srácot, csak nem hagyott békén. Végül a magassarkúm alulmaradt a tornacsukájával szemben és utolért. Vállamnál fogva szembefordított magával. Karjaimat automatikusan keresztbe fontam.
-Végre, hogy utolértelek. -jegyezte meg lihegve. -Mondták már, hogy világbajnokságon indulhatnál ezzel a tempóval? -viccelődött, de arcom továbbra is komor maradt.
-Miért jöttél utánam? -felvontam szemöldökeimet.

-Mert ezt otthagytad a lépcsőn. -Niall mélyen a zsebébe nyúlt és egy medált nyújtott felém.
-Köszönöm. -szólaltam meg, már egy kicsit kedvesebben. A medál után nyúltam, de összezárta tenyerét. Értetlenül pillantottam fel rá.
-Ennyi nem elég. Hol marad a jutalom? -önelégülten vigyorgott.
-Jutalom? Azok után, amiket mondtál? -hökkentem meg. A szöszi lehorgasztotta fejét, de választ nem adott. -Én is így gondoltam. -tettem hozzá, majd kikaptam kezéből és jól megszorítottam. -Köszönöm még
egyszer. -sarkon fordultam és folytattam az utam hazáig.
 De nem élvezhettem sokáig a csendes magányt, ugyanis pár lépés után már ismét mellettem volt. Szúrós pillantásokkal méltattam.
-Sajnálom. -törte meg végül a csendet. Megtorpantam. Mélyen szemeibe néztem. -Tévedtem és  sajnálom. -ismételte meg elősző kijelentését, mintha nem lett volna benne biztos, hogy hallom.
Nem tudtam, mit válaszoljak. Mondjam azt, hogy tudom? Esetleg álljak le vitatkozni? Ugyan minek? Nem leszek semmivel sem előrébb.
-Nem mondasz semmit? -kérdezte Niall. Lesütöttem tekintetem.
-Mégis mit vársz, mit mondjak? -ismét láttam tükörképemet szemeiben. Hosszú másodpercekig némán meredtünk egymásra.
Mikor már épp megszólaltam volna, egy rendőrautó húzott el mellettünk, felverve London éjszakai nyugalmát. Hirtelen valamiféle rossz érzés kerített hatalmában, ami következtében egy kicsit meg is szédültem. Niall karjában kerestem támaszt, bár tudtam, ez nem helyes. Idegesen a hajamba túrtam, ahogy megláttam a többi szirénázó kocsit is.
-A buli felé mennek. -nyökögtem végül ki. Niall bólintott és azonnal rohanni kezdtünk.
Amilyen gyorsan csak bírtam, futottam, hogy meggyőződjem, máshova mennek. A szöszi szerencsére nem hagyott egyedül. Végig mellettem maradt, mert időközben még párszor elvesztettem az egyensúlyom.
 Úgy látszik, a kamubetegségem mégsem volt akkora kamu. Futott át a gondolat agyamon.
Még oda sem értünk, mikor megláttuk a rohanó tömeget. Mindenki fejvesztve, sikítozva menekült a klubból. Néhányan cipő nélkül indultak útnak, míg mások csak egy szál fehérneműben léptek ki az utcára.
-Mi a franc folyik itt? -Niall értetlenül nézett végig a visítozó emberáradaton.

-Alison történt. -jegyeztem meg halkan, alig hallhatóan, de Niall észlelte. Nem válaszolt, csak egy nagyot sóhajtott. Közelebb akartam menni, de visszarántott.
-Nem mehetsz be! -hangja nem tűrt ellentmondást.
-Minden barátom bent van. Nem hagyhatom ott őket. -vágtam vissza és elrántottam a kezem. Legalábbis próbáltam, de Niall erősebb volt, mint én. Már kezdtem elfelejteni személyiségének ezt a felét.
-Ha odamész, téged is bevisznek. -ismét nyugodtság tükröződött hangleejtésében.
-Talán meg tudok valakit győzni arról, hogy ez félreértés. -bizonytalanul érveltem tovább.
-Lucy, benned is van alkohol, így nem érnél el semmit.
-Akkor sem fogok ölbe tett kézzel várni, míg bekasztlizzák őket! -ingerülten mutogattam pár fiatalra, akiket éppen akkor ültettek be egy rendőrautóba.
-Nem, de azzal, hogy most itt hisztizel, nem segítesz rajtuk. -emelte fel hangját.
-Akkor mégis mit csináljak? Nem tudom végignézni azt, hogy a barátaimat elviszik. -elcsuklott a hangom. Beleharaptam alsó ajkamba, mire Niall megsimogatta az arcom.
-Lucy, nyugodj meg! Ígérem kitalálok valamit. -végig tartotta a szemkontaktust, majd szorosan magához ölelt.
Hirtelen a tömegben észrevettem Miat, ahogy Hazzaval és Sheilaval az oldalán próbál kiosonni. Nem bírtam tovább türtőztetni magam. Futásnak eredtem. Rohantam, ahogy csak lábaim bírták. Niall szorosan mögöttem volt, bár sikerült egy kis előnyt szereznem, mert nem kapcsolt valami gyorsan. Már épp elértem volna hozzájuk, mikor egy egyenruhás állta utamat. Utat követeltem, de semmire sem mentem vele. Alig pár másodperc múlva, már Niall is ott volt mellettem. Megpróbált elrángatni, de meg sem mozdultam. Csak álltam ott mint egy tuskó. Sokkolt a látvány, hogy Jacket és Collint beletuszkolják egy rendőrkocsi hátuljába, mintha két körözött bűnözőről lenne szó. Niall rázott, szólongatott, de nem reagáltam.
 A szülinapjuk teljesen tönkrement és én nem tettem ellene semmit. Itt állok és nézem, ahogy minden apró darabkákra hullik ahelyett, hogy segítenék nekik. De mégis mit tehettem volna? Mit tegyek? Van még egyáltalán valami, ami menthető?
Egyszer csak egy lobogó szőke hajzuhatagot szúrtam ki a bejárat előtt, ahogy egy rendőrrel beszélget, majd rám mutat. Gyomrom gomb nagyságúra szorult, ahogy meghallottam a velem szemben álló rendőr adóvevőjét.
 Szóval Alison rám keni az egészet. Miért is nem lepődöm meg ezen? Tessék Niall, most láthatod a csajod valódi oldalát. Biztosan őt akartad?
Emelt fővel hátat fordítottam, majd a bilincs kattanása rázta fel London éjszakai csendjét. Egy utolsó pillantást vetettem Niallra, miközben az autóba ültettek. Nem szóltam, arcom rezzenéstelen maradt. Niall arca viszont eltorzult a dühtől. Szemeiben harag és bosszú lobogott. Nem értettem, miért épp most. Talán akkor tudatosult benne, hogy az ártatlan kis joghallgató barátnője nem is olyan ártatlan? Bárhogy is legyen, a továbbiaknak már nem lehettem szemtanúja, ugyanis elhajtottunk.
 Ez istenien fog kinézni az újságokon. Már úgyis pár hete nem cikkeztek a magánéletemről, kezdtem hiányolni. Míg nekem csak pár tucat riporterrel kell megbirkóznom, addig Jack és Collin az egész egyetemet magára haragítja. A dékán minden bizonnyal nem siklik át ezen. Túl maradi és önfejű ahhoz, hogy e fölött csak úgy szemet hunyjon. Ki kell valamit találnom. Muszáj.
Annyira belemerültem gondolataimba, fel se tűnt, hogy megérkeztünk éjszakai szállásomra. Nem hajtottam le fejem, büszkén léptem be a hatalmas üvegajtón, ahol minden szem rám szegeződött. Kissé nyomasztó volt. Éreztem, már nem sokáig fogom bírni és ha ez bekövetkezik, a szemem nem marad szárazon.
Bevittek egy cellába. Őszintén, először rosszabbra számítottam. Egész tűrhetően nézett ki. Otthagytak egyedül, míg felvitték az adataimat egy papírra. Nem álltam ellen, készségesen válaszoltam kérdéseikre. Jó rabként viselkedtem, mert tudtam, bármit teszek, a későbbiekben nem csak saját, de Jackék helyzetét is megnehezítem. A végére már kezdtem megszokni a helyet. Az őr is jó fej volt. Elbeszélgettünk, míg le nem váltották. Ahogy ez bekövetkezett, elhallgattam és ismét magamba zuhantam. Felhúzott lábakkal a falnak dőlve ültem és vártam. Hogy mire? Magam sem tudtam. Talán a szabadságra, talán anyáékra, vagy csak Niallra. Valahogy eszembe se jutott, hogy esetleg Jeremy lesz a megmentőm, mert tudtam, valószínűleg most józanodik.
A cellában teljesen felmondott az időérzékem. Minden egyes perc óráknak tűnt, így még csak számolni sem tudtam, mióta vagyok itt. Órát sehol sem találtam és még az őr sem volt hajlandó válaszolni. Már kezdtem azt hinni, hogy ott fogok porosodni még jó pár órán át, mikor szőke fürtökkel és ragyogó mosollyal rendelkező megmentőm megérkezett. Azonnal nyakába ugrottam és hálálkodni kezdtem.
-Mégis, hogyan? -kíváncsiskodtam, mikor kiléptünk az utcára, ahol már akkor világosodott és fotósok tucatja jelent meg.
-Letettem az óvadékot. -felelte mosolyogva.
-És a fiúk? -visszafordultam. -Velük mi lesz?-kétségbeesetten bámultam az üvegajtót.
-Már valaki más letette nekik is. -válaszolta, majd a kocsi felé kezdett húzni. A vakuktól alig láttam, ezért megkapaszkodtam Niall pulcsijában.
-Nem tudod, ki volt? -felpillantottam, s már tudtam is a választ. Megrázta fejét és kinyitotta nekem az ajtót.
Némán utaztunk egymás mellett. Lejátszódott előttem az egész este. A sitten töltött órák, ahogy Alison rám terelte a gyanút. Valami nem hagyott nyugodni: ki hozta ki a fiúkat?
-Azt hiszem, itt nagyobb biztonságban vagy, mint nálatok. -törte meg a csendet Niall. Kinéztem az ablakon, s megláttam a házát.
-Köszönöm. -bólintottam, majd besétáltunk.
A vendégszobában gyorsan megvetette nekem az ágyat. Bebújtam a puha paplan alá. Niall az ágy szélére ült.
-Pihend ki magad! Rád fér. -biztató mosollyal nyugtatott.
-Köszönök mindent. -szólaltam meg és lehunytam a szemem. Niall a hajamat kezdte simogatni.
Közelsége megnyugtatott. Már nem érdekelt semmi, csak a pillanat. Nem volt időm agyalni rajta, mert pár másodperc alatt mély álomba zuhantam...

A buli

-Alison. -szólaltam meg végül a recepciós szavába vágva. A srác bólintott. A többiekre pillantottam. Mia és Shei szemei elkerekedtek. Ennyit az ártatlan új barátnőjükről. Végre ők is meglátták igazi mivoltát.
-Most mi legyen? -szegezte nekem kérdését Sheila. Vállat vontam.
-Kettőt könnyebbet. -idegesen a hajamba túrtam, majd az ingerült tömeget pásztáztam. Tudtam, hogy Alison valahol itt bujkál. Minden bizonnyal végig akarja nézni, ahogy lejáratom magam a meghívottak előtt. A tervével csak annyi gond van, hogy nem hátrálok meg. Nem fogok behódolni. Ahhoz túl makacs és önfejű vagyok.
Minden szó nélkül kiviharzottam a hotel ajtaján.
-Sziasztok! Örülök, hogy eljöttetek. A bulit mégsem itt tartjuk, mert Jack és Collin rájött, hogy itt valami készül és ha meg akarjuk tartani a meglepetésbuli ötletet, egy új helyszínt kell találnunk. -a tömegben megpillantottam Alison szőke fürtjeit. Arca ideges volt. Rögtön telefonálásba kezdett. -15 percünk van és megjönnek. -folytattam, mire a tömeg egy emberként mordult fel. Nem támogatták az ötletet. Dilisnek tartottak, mert szerintük ez teljességgel lehetetlen. Egyszer csak Alison jéghideg karja rántott odébb.
-Mit akarsz? -förmedtem rá. Elmosolyodott.
-Segítség kell, nem igaz? -telefonjával kezében hadonászni kezdett. Kellette magát, amitől legszívesebben behúztam volna neki, de nem tettem. Miért? Magam sem tudtam.
-Majd megoldom magam. -vágtam rá határozottan, bár tudtam ez hazugság.
-Tényleg? Niallék is ott lesznek. -folytatta.
-Hol ebben a csapda? -karjaimat keresztbe fontam.
-Nincs csapda. -felelte.
-Persze én meg egy egyszarvút tartok a pincében. Nekem ezt nem adod be. Niall talán elhiszi, de bocs én kinőttem a naiv korszakomból.
-Nem nevezném csapdának, csak egy alku. -mondta, majd elnevette magát.
-Kezd agygörcsöm lenni a sok alkudtól. -felvontam szemöldököm.
-Kell a hely vagy sem? -hangja komor, mégis fenyegető volt. Bólintottam. -Akkor meg is egyeztünk. Elkerülöd Niallt és akkor én sem hozom napvilágra Miamit. -tette hozzá.
-Szóval fogjam be a számat és cserébe te is ezt teszed? -visszakérdeztem, mire kacagva bólintott. -Rendben, de ha időközben változtatni fogsz, kitekerem a nyakad ott mindenki előtt. -ujjamat fenyegetően a képébe toltam.
-Áll az alku, barátnőm. -jegyezte meg, majd sarkon fordult és elsétált. Követtem. A kígyózó sor előtt állt meg végül. -Emberek, megvan az új helyszín. A limuzinok nemsokára ideérnek, addig mindenki várjon türelemmel. -harsogta Alison.
-Mindvégig így tervezted, nincs igazam? -szólaltam meg háta mögül.
-Mint ahogy már mondtam, ez itt az én városom és utálok veszíteni. -válaszolta, és beszállt az első leparkoló limuzinba.
Jeremy, Mia és Shei értetlenül rohantak felém.
-Mi volt ez az egész? -törte meg végül a csendet J.
-Ez most nem rólam szól, hanem a srácokról. -feleltem halkan.
Mindannyian beszálltunk egy éppen akkor parkoló kocsiba és a helyszínre siettünk. Első látásra feltűnt, hogy Alisonnak gőze sincs a fiúk ízléséről. Ide vagy be sem jönnének, vagy fejvesztve futnának el. Játszottam el a gondolattal.
Alig pár perccel az érkezésünk után megjelent Alison Niall oldalán. A szöszi inkább kiegészítő volt mintsem partner. Alaposan végigmért minket, majd félve szólalt meg.
-Örülök, hogy eljöttetek. -bár többes számot használt, mégis szavait nekem intézte. Ezt Jeremy is kiszúrta. Szorosan átkarolt, így jelezve felségterületét. Úgy éreztem magam, mint egy rongybaba, akin éppen két 5 éves veszekszik. Muszáj volt egy kicsit egyedül lennem. Kifutottam az utcára, majd a bejárat egyik lépcsőjére ültem. Gondolataimba merültem.

Azon filóztam, vajon Alison tényleg annyira szemét, mint elsőnek gondoltam, vagy egy kedves lány. A választ hamar megtaláltam: egy kígyó. Bármit tesz, azzal mindig alám ás és ezen nem tudtam túllépni. Niallt is próbálja ellenem hangolni, bár nem igen jött neki össze.
 Hirtelen egy kéz fogta meg a vállam. Felpillantottam. Jeremyre számítottam, de másvalaki kék szemei néztek vissza rám.
-Vissza kéne menned. Alison dühös lesz, ha meglát itt velem. -közöltem, majd ismét az utat kezdtem bámulni. Hiába mondtam, leült mellém.
-Jól vagy? -aggódva tekintett rajtam végig. Megráztam fejem.
-Megbízol bennem? -szegeztem neki kérdésem hirtelen. Bólintott.
-Persze, de miért? -tanácstalanul pislogott.
-És Alisonban? -közönyös hangon folytattam a faggatózást.
-Igen, azt hiszem. -felelte már bizonytalanabbul. -Elmondanád végre, mi a bajod?
-Az, hogy a bulit, amit a fiúknak rendeztem, valaki tönkre vágta. Ez a valaki pedig nem más, mint a szőke cicababa barátnőd. -vágtam hozzá ingerülten.
-Az lehetetlen. Alison sosem tenne ilyet. Ő...-ellenkezett, de szavába vágtam.
-Kedves és megértő lány, igaz? -felhúztam szemöldököm. A szöszi bólintott. -Ennyire bízol bennem, mi?
-Lucy, ne kérd, hogy válasszak kettőtök közül! -Niall idegesen felpattant.
-Nem én kérlek, hanem Alison. Muszáj választanod. -én is felálltam és mélyen a szemébe néztem.
-Te sem vagy más, mint Alison. -vágta fejemhez.
Szavai úgy hatottak rám, mintha ezernyi tőrt szúrtak volna a szívembe.
-Ha nem vagyok más, miért dobtál el érte? -kérdeztem, majd elsétáltam mellette és visszamentem a bulizók közé.
-Lucy, várj! -kiabált utánam, de nem törődtem vele. A táncolók közé akartam minél hamarabb kerülni, hogy a hangos zene elnyomja cikázó gondolataimat.
 Nem vagyok más, mint Alison? Talán igaza van. Elvégre hasonlítunk. Ő is lány. Ezen kívül miben is egyezünk? Én nem gázolok át másokon a saját célom érdekében, ja és nem is szoktam idegeneket csak úgy zsarolgatni. Valahogy az emberek életének megkeserítése nem tartozik a hobbijaim közé.

 A táncparketten Jeremy ragadott magához. Csak pár percig élvezhettük egymás közelségét, ugyanis megjöttek az ünnepeltek. Mindenki azonnal odarohant. Alig tudtunk átverekedni a már kissé részeg társaságon, hogy a fiúk közelébe kerüljünk. Időközben megjelent Hazz és Zay kezükben a hatalmas tortával, amit mi rendeltünk. Szerencsére legalább ez megmaradt az eredeti buliról. Ám alig, hogy ezt felismertem, a részeg tömeg megrohamozta az édes finomságot. Mindenki magáénak követelte részét. Ebből kifolyólag a két ünnepelt már csak a maradékot kapta meg. Valamilyen véletlen során Alisonnak pont volt kéznél egy tortája, így azt kapták meg. Eleinte ellenőrizni akartam, hogy nincs e esetleg elrejtve benne szög vagy patkányméreg, de ezt  hamar elvetettem. Elvégre Niallt csak nem nyírná ki.
A buli egész jól telt, legalábbis a fiúk nagyon élvezték. Én már kevésbé, így 1 óra tájékán mindenkivel elhitettem, hogy rosszul vagyok, így elindultam hazafelé. Jeremy el akart kísérni, de meggyőztem, hogy rá itt van szükség és hogy egyedül is haza tudok menni. Nagy nehezen ez sikerült is. Végül egyedül hagytam el a helyet. Alig sétáltam pár percet, mikor valaki a nevemet kezdte kiabálni. Először azt hittem, rosszul hallom, de ahogy a hang egyre közelebbről, egyre hangosabban érkezett, rájöttem, nem képzelődök. Kíváncsian hátrapillantottam. Szemeim elkerekedtek, pupilláim kitágultak. Lábaim automatikusan gyorsabban kezdtek járni. Szaporán kapkodtam levegő után.
 Csak nem...

Boldog szülinapot

 A tökéletes buli megszervezése, valamint Alison távol tartása minden időmet és energiámat felélte. Az éjszakáimat is rááldoztam. Mikor végre lecsuktam szemeimet, csak forgolódtam az ágyban. Rémálmok gyötörtek. Hajnalban mindig felriadtam kiizzadva, hulla fáradtan. Úgy éreztem magam, mint aki lefutotta a maratont, vagy mint aki egy bokszmeccsen harcolt. Így inkább folytattam a munkát, vagy dalírásba fogtam.
Ahogy elérkezett a várva várt nap, egész este nem aludtam. Izgultam, idegeskedtem. Az agyam állandóan Alison kis tervén pörgött.
 Vajon mit tervezhet? Miket fog elkövetni, hogy tönkretegyen? Szemmel láthatóan csak engem akar kicsinálni. Jacket és Collint is csak belerángattuk, belerángattam. Nem hagyhatom, hogy elrontsa a partyt.
Amint megjelentek az első napsugarak, kiugrottam az ágyamból és azonnal a reggeli készítésébe kezdtem.

Szalonnát és tojást sütöttem. Amint az illatok felszálltak az emeletre, a két srác nyálukat csorgatva rohanták le az ebédlőt. Nevetve a kezükbe nyomtam a tál frissen elkészült reggelit. Ahogy végignéztek rajta, hangos röhögésben törtek ki.
-Tetszik? -félve kérdeztem. Jack már időközben a felét a szájába tömte.
-Igen és nagyon finom! -felelte tele szájjal.
Collin is nekilátott, bár ő nem olyan mohón. Szépen finoman evett, alaposan megrágva és kiélvezve minden egyes falatot. Jack viszont zabagép malacként azon nyomban a képébe tömte az egészet. Úgy nézett ki, mint egy hörcsög. Nagyon vicces volt. A tányéra gyorsan kiürült. Adni akartam neki még egy kicsit, de ő inkább a vadászatot részesítette előnyben. A villájával óvatosan, lassan cserkészte be Collin tányérján gyámoltalanul pihenő bacon darabkákat.
-Jack! -szóltam oda. De ő csak lepisszegett.
-Még elijeszted. -mutogatott össze-vissza.
 Egyértelmű. A bacon majd fejvesztve fog futkosni a házban, miközben Jack egy villával próbálja majd leteríteni. Nem is értem, mit képzeltem. Egy vérbeli vadásszal van dolgom. Én, mint gyámoltalan, tápos lány, ezt nem érthetem. Ez a férfiak feladata. Várjunk csak! Férfiak? Hol? Merre? Jack nem tartozik eme kategóriába, legfeljebb kisfiúnak nevezhető. Legalábbis ha az agyi szintet is figyelembe vesszük. Na jó, nem leszek ennyire gonosz, elvégre ma van a szülinapja.
Hangos csattanás rázott vissza a valóság őrületébe. Jack kezében a villájával, miről az elejtett bacon lógott, futkosott a szobában, miközben Collin ingerülten üldözte.
 Nagy az isten állatkertje, de alacsony a kerítése. Nem tudom, ki mondta ezt, de annyi biztos, hogy egy zseni volt. Legalábbis az én világomra,családomra nagyon jellemző.
A konyhába sétáltam, ahol nekiláttam egy újabb adag bacon megsütésének. Az ételt a pultra tettem, de már nem találtam. Körbenéztem. A hűtőt is végigkutattam. Végül az asztal alatt megpillantottam a bűnöst. Boomer éppen reggelizett. Az egész csomagot lehalászta a konyhapultról, majd kisajátította, így megfosztva Jacket a további vadászélményektől.
 Szegény. Vajon hogy fogja ezt túlélni?
A srácok még vagy 10 percig folytatták a macska-egér játékot, majd kimerülten a kanapába dőltek. Természetesen rám. Elvégre útban voltam és én kényelmesebbnek bizonyultam, mint egy párna. Komolyan. Nem értem, mit vártam.
Miután nagy nehezen kikászálódtam a srácok alól, gyorsan felöltöztem majd utamnak indultam. Útközben Jeremy, Mia majd Shei csatlakozott hozzám. Elmentünk a helyszínt meglátogatni. A többiek előrementek, én pedig még egy kicsit kint maradtam, mert egy régi ismerősöm jött szembe velem. Gyorsan lerendeztünk a dolgokat. Elmesélte, mi történt vele, majd én is egy rögtönzött önéletrajzot daráltam el. Mikor már a fotósok is legyeskedni kezdtek, beslisszoltam a hotelbe. Az ajtóban egy nem várt személy villogó fogsora égette szemeimet.
-Mit csinálsz itt? -kérdeztem a szőke joghallgatótól. Választ nem kaptam, csak egy halk kacajt intézett felém, és tovább ment. Értetlenül mentem oda rám váró barátaimhoz. -Hát ez? -mutattam az éppen távozó Alisonra. Mi vállat vont.
-Bármit is akart, a lényeg, hogy már elment. -felelte Jeremy nevetve. Elmosolyodtam.
 Igaza van. Bármit is akar, ellenem már nem tehet semmit. A buli tökéletes lesz, akár tetszik neki akár nem. Ha keresztbe akar nekem tenni, ideje lesz összekapnia magát, mert egyenlőre előnyben vagyok. És nem szeretek veszíteni. Sőt, nem is fogok. Ebben biztos vagyok.
Még egyszer utoljára megnéztük a helyet. Dekorációt szerencsére nem kellett vinnünk, mivel a hely nagyon fullos. Minden volt. Így csak az italokat, illetve az ételeket kellett összeszednünk. Viszonylag gyorsan ment. Szerencsénk volt, ugyanis a nem találkoztunk a srácokkal. Ami nagy szó, ugyanis Collin és Sheila szinte elválaszthatatlanok egymástól. A nap 24 órájában együtt vannak. Oké, aludni nem aludnak együtt, legalábbis nem mindig, de ezt leszámítva folyton együtt vannak. Igazán cukik.

A tortát is sikerült megszereznünk. Kicsit macerás volt, de végül sikerült úgy eljuttatni a hotelbe, hogy ne ejtsük le. Vicces volt. Ketten szerencsétlenkedtünk ezen az egy hatalmas tortán Jeremyvel. Shei és Mia a további két tortát hozták. Mivel sok a meghívott, több torta is kellett, de a Jack Daniel's-es a legnagyobb. Ez volt a főtorta. Másfél óra alatt tettük meg az előzőleg 45 perces utat.
 Lehet közelebbi cukrászdát kellett volna keresnünk. A derekam is hasogat már.
Mindannyian megkönnyebbülten elsóhajtottunk, mikor végre a hűtőbe tettük őket. Amint megszabadultunk az édes finomságoktól, mindenki útnak indult hazafelé. Úton hazafelé. Nem túl meglepő módon Jeremy is velem tartott. Jó páran megbámultak bennünket. Hiába teltek el napok, hetek a Niallal történtek óta, az emberek még mindig csodálkozva meredtek ránk. Néhányan megállítottak közös fotót, autogramot követelve. Gyorsan teljesítettem eme kéréseket, majd folytattuk az untunkat. Az ajtóhoz érve gyors, de érzelmes búcsút vettünk egymástól. Mielőtt a házba léphettem volna, J még egyszer visszarántott, és megcsókolt. Magamhoz karoltam. Ahogy elváltak ajkaink, elléptem és végül eltűntem az ajtó mögött.
Azonnal belefogtam a készülődésbe. Lefürödtem, hajat mostam, kisminkeltem magam.  Az órák csak úgy röpködtek. Mire észbe kaptam, már indulhattam is tovább. Egy kis koktélruhában mentem a helyszínre. Természetesen Jeremy is elkísért, így Jack és Collin azt hitte, hogy randim lesz.
A hotel előtt már kígyózó sor állt. Értetlenül tekintettem végig az emberek ingerült arcán. Mindenki kezében ott lapult a meghívó, mely által könnyedén bejuthattak a helyszínre.
 Alig egy fél óra múlva ide fognak érni a srácok. Futott át rajtam a felismerés.
Jeremyvel befutottunk az információs pulthoz, ahol azonnal kérdésekkel rohantam le a recepcióst.
-Miért nem jöhetnek be a vendégek? -mutattam az ajtóban tömörülő emberseregre. -Úgy egyeztünk meg, hogy mindenki bejöhet, aki rendelkezik meghívóval.
-Sajnálom, de a foglalást törölték. Nem segíthetek. -közölte lesajnáló hangon.
-Tessék? Törölték? Mégis ki? -hangom vagy 5 oktávval feljebb ugrott.
-Egy bizonyos...-kezdett bele, de akkor már pontosan tudtam, ki a tettes.
   Sok mindent kinéztem belőle, de azért ezt nem. Mégis, hogy jön ehhez? Eddig visszafogtam magam a háborúnkban, de jobb ha ő is beköti az övét. Én is beindítom a motorokat...

Meglepetés!!!

 Habár a vacsora nagyszerűen sikerült és anyával is képes voltam teljesen elfogadtatnom Jeremyt, mégis vegyes érzelmekkel távoztam az asztaltól. Valami nem hagyott nyugodni. Nem tudtam kiverni a fejemből Alison egyértelmű célzatait azzal kapcsolatban, hogyha nem vigyázok, mindenki megtudja a Miamiban történteket. Ezt szerettem volna a legkevésbé. Hiába mutattam az erős oldalam, lelkem mélyén megrémített a dolog. Mindenkinek van egy olyan dolog az életében amiről legszívesebben elfeledkezne, de az eset kísérti. Az én esetemben ilyen Miami. Az elmúlt egy évben nem volt olyan nap, mikor ne gondoltam volna vissza. Magyarázatot sosem találtam. Bármennyire is kerestem. Rajtam kívül senki sem tudott róla, legalábbis ezt hittem. Egyszer minden kiderül. Hiába várja az ember az ideális időpontot, hogy egy ilyen esetet bejelentsen, nincs ilyen pillanat.
 Most, hogy Peter elutazott és egy kicsit felfüggesztettük a mindennapos stúdióba járkálást, rengeteg szabad időm lett. A napok nagy részét a szobámban ülve, a kottáim fölé roskadva töltöttem. Olykor-olykor Jeremy rázott fel bús magányomból, de semmi érdekfeszítő nem történt. Néha elmentünk együtt sétálni, motorozni vagy a törzshelyünkön bámultuk a lemenő napot és az éjszakai fények kecses játékát. Bár isteni érzés volt, szívem mégsem szabadult fel teljesen. Állandóan agyaltam, ami Jeremynek is szemet szúrt. Próbált nem faggatni, de emiatt csak még inkább bűntudatom támadt.
Ezek miatt elértem történelmi mélypontomat. Egész napokat töltöttem azzal, hogy egyedül üljek a szobámba zárkózva elbújva a kíváncsi tekintetek és rosszalló pillantások elől. Természetesen nem sokáig bujkálhattam, mivel Jack folyton rám talált.
Minden haragomat, bánatomat megpróbáltam egy új dalba fojtani, de olyan izzadság szagú lett az egész, hogy egy másodperc alatt a kukában landolt. Minden átgondolás nélkül. Végül kimerülten, bár sejtelmem sem volt, hogy mi vette el így az erőmet, az ágyamba dőltem, így szabad teret adva a gondoknak,  hogy önként járhassák át egész lényemet. Nem harcoltam, nem ellenkeztem. Tudtam, értelme úgysem lenne. Könnyeim sietősen távoztak arcomról, majd keményen a szőnyegben találtak végső nyugalomra. Alig egy órás zokogás után, erőm hirtelen visszatért, amint a telefonom hangos szirénázásba kezdett.
-Mit akarsz? -hangom komor és egysíkú volt.
-Azt hittem, hiányolsz. -halk kacaj szűrődött át a telefonon.
-Nem vagyok most ebben a hangulatban. Mondd inkább, hogy mit akarsz és hagyj békén! -felemeltem hangom, bár tudtam, hogy csak provokálni akart.
-Egy ajándékkal készültem. Remélem még ma megkapod. Jó szórakozást! -ahogy kimondta, már ki is nyomta.
 Egy újabb agygörcsöt okozó rejtély. Király. Ennél jobbkor nem is jöhetett volna. De tényleg. Elvégre úgy is olyan boldog és önfeledten vidám vagyok mostanság. Szabadidőm van bőven, így lesz időm kódokat fejtegetni.
Hirtelen beugrott valami. Jack és Collin. Az erőm visszatért. Lefutottam a lépcsőn és gyorsan magamba tömtem egy almát, majd a laptopomat kezdtem keresni. Pár percnyi kutatás után egy kis eldugott helyen, ahova valószínűleg Daisy tette, megtaláltam.
 Visszasiettem a szobámba és azonnal szervezni kezdtem. Szorgosan kutattam az ideális helyszín és vendéglista megtalálásához, megalkotásához. Telefonomat azonnal használatba vettem. Újra élőnek éreztem magam. Mindent felírtam, ami fontosnak bizonyult.
Mikor már mindenhez megvolt az ideális jegyzetem, elindultam a börzére. Végigjártam listámon szereplő összes épületet, klubbot, termet. Az ideális viszont váratta magát. Nem akartam olyan helyre tervezni, ahol nem lehet az ember önmaga. Senkinek sem hiányzik a paparazzók kíváncsi tekintete, illetve fotózási mániájuk.

Ahogy kint sétálgattam, az eső is megeredt. Másodpercek alatt a lágy csepergésből, heves zivatar kerekedett. Nem szeretek elázni, mégsem bántam ezt a rögtönzött zuhanyt. Tovább folytattam utam. Végül, mivel már minden ember őrültnek bélyegzett, bebújtam egy szálloda előterébe. Az őrök szemmel láthatóan nem örültek nekem túlságosan, elvégre a tisztaságtól ragyogó szőnyegre sarat és vizet hordtam, bár megtöröltem talpamat.
Félve mentem oda az információs pulthoz. Eleinte nem tudtam hogyan kérdezzek tőlük bármit is.
-Elnézést, itt van tetőterasz? -szedtem össze végül minden bátorságomat.
-Igen hölgyem. -válaszolta tisztelettudóan. Elmosolyodtam. Valahogy furcsán hangzott az, hogy hölgyem. Mintha ettől az egy szótól éveket vénültem volna.
-Mennyibe kerülne egy éjszakára? Tudja, meglepetés partyt szeretnék szervezni egy hozzám tartózónak. -mélyen szemébe néztem, majd a papírom után kutatva, táskámba túrtam.
A recepciós egy nyomtatványt tolt elém, amiben szabályok, illetve árak voltak feltüntetve. Köszönetképpen bólintottam, majd leültem az egyik fotelbe. Alaposan, pontról pontra haladva végigolvastam a több oldalas nyomtatványt. Végén az aláírásra váró kis vonalat pillantottam meg. Haboztam. Végül rájöttem, nem lehet véletlen, hogy itt kötöttem ki. Talán szerencse, talán sors. Bármi is az, jókor jött. Más nem számít.
Visszamentem a recepcióshoz.
-Meg tudná nekem mutatni a tetőteraszt? -bevetettem bociszemeimet. A srácnak, aki kb. 5 évvel lehetett nálam idősebb, elmosolyodott.
-Erre kérem. -mutatott a lépcső felé.
Végig nyomában maradtam, szorosan nehogy eltévedjek ezeken a kacskaringós folyosókon. A recepciós is néha visszapillantott. Ilyenkor bólintottam. Utunk végénél egy hatalmas ajtót pillantottam meg. Üvegajtó, kovácsoltvas kerettel. A vas kecses vonalvezetésű, mégis határozott, tiszteletet követelő volt.

Amint kiléptünk, tudtam ez a tökéletes hely. Az ajtón kilépve egy teljesen más világ nyílott elénk. A város a lábaim alatt hevert. Lenyűgöző látvány fogadott. Nem a belváros nyüzsgő zaja törte meg a csendet, hanem a lágy, magával ragadó neszek. Kiléptem a terasz szélére, majd a mélybe meredtem. Valószínűleg kissé elmebajosnak nézhettem ki, mert a recepciós féltő pillantásaival bombázott.
Mikor már kigyönyörködtem magam, visszamentünk a recepcióhoz, ahol aláírtam a papírokat, majd egy kis előleget hagytam ott. Mielőtt távoztam volna, még egyszer visszafordultam.
-Elnézést, csak azt szeretném tudni, ugye biztosítható, hogy a fotósok ne jöjjenek be. Lesz egy pár híresebb vendég is. -magyaráztam.
-Persze. Ez természetes. -habozás nélkül vágta rá a srác. Elmosolyodtam.
-Köszönöm. -bólintottam, majd kilibegtem az ajtón.
Az eső már csak éppen, hogy csepegett. Szinte otthon voltam, mikor egy szorgosan szórólapokat osztogató lányra terelődött tekintetem. Alison. Futott át agyamon a felismerés. A járókelők nevetgélve tanulmányozták a papírt. A lány elé léptem, majd kikaptam a kezéből egy nyomtatványt.
-Ez mi? -felnéztem az alapos tanulmányozás után.
-Egy meghívó, mint ahogy az jó nagy betűkkel látszik. -felelte flegmán.
-Azt én is látom, de...-hangom hirtelen elcsuklott, mikor megláttam a dátumot. -Ugye ez nem az, amire gondolok? -félve kérdeztem. Karjaimat keresztbe fontam.
-Ne kapd fel a vizet! -jegyezte meg nevetve. -Csak egy buli Jacknek és Collinnak.
-Azt a bulit én szervezem. -ellentmondást nem tűrően jelentettem be.
-Akkor majd eldöntik, kit választanak. -vágta rá.
-Az unokatesójuk vagyok, téged pedig alig ismernek. -érveltem.
-Ez esetben nincs mitől félned. -vállat vonva elsétált.
  Ez meg mit akarhat? Várjunk csak!
Megfordítottam a lapot. "MEGLEPETÉS!!!" állt a hátulján.
 Szóval ez lenne az. A titkos meglepetés. Már előre érzem, ez egy kemény harc lesz, amiből csak egy valaki kerül ki győztesen. Vajon melyikünk adja be előbb a derekát? A válasz egyértelmű: nem én! Nem fogok meghátrálni. Most, hogy a srácok is tűzvonalba kerültek, nincs visszaút. Azt hiszem ideje lesz elővennem a bakancsot és a golyóállómellényt, mert rázós utunk lesz...

Bocsi(n.r.)

 Sziasztok!
Két dolog miatt zaklatlak megint benneteket. Először is meg szeretném köszönni, hogy ilyen sokan olvassátok és látogatjátok a blogot. Az utóbbi napokban még soha nem látott mennyiségű látogató érkezett. Remélem az újak is elégedettek a történetem kanyargós szálaival. :) Átléptük a 3000-t, sőt már majdnem 3500-nál tartunk, ami hihetetlen. Nem is igen megy a felfogása. XD Szóval nagyon örülök és boldog vagyok. Remélem ti is osztoztok ezen.
 Most jön a dolgok másik oldala. Az utóbbi időben összecsaptak a fejem felett a hullámok és egy kicsit összetörtem. Elsodort a lavina és most próbálok kimászni, míg meg nem fulladok alatta. Tegnap volt ennek a csúcspontja, röpke 1,5-2 órás sírásrohamom volt. Ezért nem hoztam új részt. Sajnálom. Igyekszek bepótolni, de most így év vége felé ez kezd még nehezebbé válni. :/ Viszont, ne búsuljon senki, ígérem, holnap újult erővel térek vissza és a hosszú hétvégén minden nap (beleértve a hétfőt is) új résszel fogok jelentkezni, így kompenzálva az elmaradásom. :) Remélem így mindenkinek megfelel. :)
xoxo,
Luca

Ha harc, hát legyen...

 Alison napról-napra egyre jobban lábat vetett az életemben. Kezdetben még csak a barátaimat orozta el, majd mostanra odáig jutott a dolog, hogy a stúdiót is lassan ellenem hangolja. Bár Peter sokáig állta a próbát, de Blake nem tudott ellenállni a méteres műszempilláknak és a kirakatba pakolt szilikon ciciknek. Nem hibáztatom, elvégre fiúból van ő is. Végül három napi intenzív nyávogás és hisztizés után, Peter megengedte neki, hogy bejöjjön és segédkezzen. Ekkor jöttem rá, hogy Alisonnak teljesen más fogalmai vannak a segítségnyújtásról. Az ő szemében ez abból állt, hogy tegyünk keresztbe nekem. Eleinte megpróbáltam nem törődni vele, de mikor átlépett egy határt, az én agyam is eldurrant.

 A terve minden bizonnyal sikeresnek volt mondható, ugyanis a vége az lett, hogy üvöltöttem, mint a sakál és a barátnőim is átpártoltak. Király! Úgy éreztem magam, mint akin áthajtott egy úthenger. A külvilág megszűnt létezni, csak egyetlen nagy csatateret láttam magam előtt. Az egyik oldalt én álltam, míg a másikon Alison. Szélül felsorakoztak a "barátaink", pontosabban ez én barátaim, akiket Alison lelkesen lopkod. Tudtam, fel kell vennem vele a kesztyűt, máskülönben mindenkit elveszítek. Azt viszont nem élném túl.
 Bármit kell is tennem, nem fogom hagyni Alisont győzni. Niallt sikeresen megszerezte, de mást nem fogok a kezére játszani.
Két ember maradt, aki teljesen mögöttem állt. Jack és Jeremy. Collin, mivel Sheivel jár, elég közel került Alisonhoz. Szerinte kedves és megértő lány. Jack és Jeremy szerint viszont egy provokatív, manipuláló, számító liba, aki csak azzal érte el a sikereit, hogy három vasággyal is csupán 30 kilogramm és, hogy apuci elintézte a felvételt egy jogi egyetemre. Mint utólag kiderült, ezek az állítások teljesen helytállóaknak bizonyultak. A többieket viszont teljesen hidegen hagyta. Miután beavattuk őket, hitetlenkedni kezdtek. Egyesek azon a véleményen voltak, hogy csak féltékeny és túlontúl önző, valamint bunkó vagyok. A féltékenységet szívem legmélyén én is pontosan tudtam, de a másik két állítás meglepett. Igaz, hogy nem mindig voltam kedves az emberekkel, de ennek megvannak az okai. Mindenki másképp védi meg magát a külső megpróbáltatásoktól. Nekem ez volt a pajzsom. A legfájóbb az volt, hogy ezt a többiek pontosan tudták, elvégre ők ráncigáltak akkoriban fel a földről.
Csalódottság és kiábrándultság egyszerre nyomta szívem. Minden életkedvem elhagyott azok után, hogy én is rájöttem, Alisonnak sikerült éket vernie hármunk közé. Kavarásból megérdemelne egy diplomát. Tudtam, igazi arcát én látom, s a többiek felé csak egy újabb álarcot mutogat. Kígyó. Ez már bebizonyosodott.
 Mélabúsan baktattam Jeremyvel a stúdió felé. Láthatta arcomon, hogy nincs valami nagy beszédes kedvem. Próbált beszélgetéseket kezdeményezni, illetve felvidítani, de ezeket egy-egy szóval lerendeztem. Nem éreztem magam elégnek ahhoz, hogy tovább folytassam a küzdelmet. Bármennyire is tagadtam, az energiám lassan elpárolgott testemből, s nem maradt nyomán más, csak csalódottság, kétségbeesés, magány.
 Ahogy beléptem a stúdióba, megcsapott egy édeskés illat. Azonnal felismertem. Alison tömény, minimum 2 liter parfümjét szállította a huzat elkábítva minden bemerészkedőt.
-Sziasztok! -hangom halk volt és remegett. Integettem a többieknek, de ők átpillantottak rajtam. Az ablaknál álló Alisonhoz siettem. -Nem tudom mit akarsz, de jobb lenne, ha leállítanád magad! Niallt már megkaptad, de őket nem adom! -ripakodtam rá.
-Ne idegeskedj! Ráncos lesz a homlokod. Bár látom már későn szóltam. -ujjával a homlokomat babrálta.
-Ők nem holmi bábok akiket irányíthatsz! -förmedtem rá. Mire elnevette magát. -Szánalmas vagy!
-Ezt csak te gondolod így. A barátaid nagyon is szeretnek. Mi lenne, ha feladnád? -veti fel a gondolatot.
-Hajoljak meg előtted és nyaljam a segged? -térek a lényegre.

-Nem így fogalmaznék, de a lényeget látom azért még te is megérted. -vigyorgott önelégülten.
-Előbb nyelek le egészben egy sünt, mintsem a te rabszolgád legyek. -vágtam vissza.
 Legszívesebben ott helyben megtéptem volna. A feszültség tapintható volt kettőnk között. Peter jelent meg, mint békítőbíró.
Sarkon fordultunk és mind a ketten a helyünkre mentünk. Vagyis nekem volt helyem, de Alison nem rendelkezett ilyennel. Felénekeltünk a lányokkal a dalt, majd önelégülten kisétáltunk. Mindenki gratulált nekünk és közben mind rájöttünk, hogy nem egymással vannak gondjaink. Egymást ölelve jöttünk ki, ami Alisonnak láthatóan nagyon nem volt ingére.
 Be kell valljam, nagyon jó érzés volt keresztbe tenni neki. Az erőm azonnal visszatért, mikor dühtől vöröslő fejét megpillantottam. Elnevettem magam. A többiek nem értették, min nevetek ezért gyorsan kitaláltam egy kifogást.
-Csak eszembe jutott egy vicc, amint reggel Jeremy mesélt. -mentegetőztem. Nem is hazudtam túl nagyot, mert reggel tényleg mesélt valami viccfélét, de akkor nem figyeltem.
Miután elcsendesedtük, erős késztetést éreztem, hogy tovább rontsam Alison helyzetét. Egy picit gonosznak tartottam magam, de aztán eszembe jutottak az ő tettei. Még mindig szintekkel magasabban van felettem.
-Pár nap múlva rendezek egy tetőbulit. -törtem meg a feszült csendet. -Szeretnélek titeket meghívni. Nagyon örülnék, ha be tudnátok ugrani. -tettem hozzá.
-Milyen alkalom miatt? -érdeklődött Blake. Szemei reménytől csillogtak. Rámosolyogtam, ezzel jelezve, hogy rá is vonatkozik a meghívás.
Blake ügye már régen volt, tovább léptem. Feleslegesnek tartom továbbra is harcolni ellene. Alison egymaga is kemény dió. Nem jönne jól, ha szerezne egy szövetségest.
-Jacknek és Collinnak lesz a szülinapja. Egy meglepetés bulira gondoltam. Most lesznek 20 évesek, emlékezetes bulit kell rendezni. -feleltem széles mosollyal arcomon. A lányok is elmosolyodtak. Alison arca viszont komor maradt, majd ő is megvillantotta fogait.
 Mi a fenének örül ő ennyire? Mi járhat a kis agyában? Bármi is az, le kell állítanom! Nem hagyom, hogy megint elmarja mellőlem a többieket. Végre sikerült ismét visszaszereznem őket. Egy kisebb balhé és már megint magányosan tengetem a napjaimat. Nem értem, Niall mit szeret ebben a kígyóban.
Ahogy a nap kezdett eltűnni a horizonton, mindenki útnak indult. Jeremy már az irodaház előtt várt. A lépcső tetejéről futásnak eredtem, majd a nyakába ugrottam. Megpörgetett és ajkait számra érintette.
-Hiányoztál. -mélyen szemembe nézett, mire zavarba jöttem és beletúrtam a hajamba.
-Sajnálom, hogy reggel olyan semmilyen voltam. -lesütöttem tekintetem. Ujjaival lágyan megsimogatta arcomat.
-A lényeg, hogy már rendben vagy. -megpuszilta homlokom, majd összekulcsoltuk ujjainkat.
Épp a motorjához értünk, mikor egy hideg kéz szorította meg felkaromat. Hátra fordultam. Az ingerült Alison meredt rám.
-Mit akarsz? -próbáltam elrántani karomat, de szorítása túl erősnek bizonyult.
-Nem fogok veszíteni. Pláne nem egy tehetségtelen, felkapaszkodó senkivel szemben. Ez itt az én városom, itt az van amit én mondok. Ha ezt nem fogod fel, a Miami élménybeszámolód az újságoknál fog kikötni. Kicsit megspékeltük a történetet, ha nem bánod. Biztosan teljesen odáig lesznek. Vajon Jeremy elfogadja majd azt az éned? Esetlen futva fog menekülni előled? Még azt is kinézem az emberekből, hogy kitoloncolnak. Szerinted meg merik tenni? -Alison szándékosan provokált. Tudtam, hogy csapda, mégis belesétáltam.
-Ha köpni akarsz, csak rajta. A múltamat vállalom. Csak óvatosan, nehogy fordítva süljön el ez az egész. Megismerik a múltam és ezáltal engem is, hogy idáig jutottam. A helyedben vigyáznék, nekem is vannak bizonyítékaim ellened. A zaklatást is elég komolyan szokták kezelni mostanság. A testi erőszakról nem is beszélve. Vagy várj! Az nem volt? Akkor majd én is színezek egy kicsit a dolgokon. Az újságok biztosan imádni fogják, Niallról nem is beszélve. -vágtam vissza. Sarkon fordultam és felültem Jeremy mögé a motorra.
Bár nem voltam magamra büszke, tudtam, vele csak így lehet tárgyalni. Az ésszerűség itt már nem számított.
-Köszönöm! -suttogtam fülébe. Bólintott, mire én átkaroltam derekát.
Pár perc alatt hazaértünk. Otthon anya, Tim és Daisy vártak. Amint beléptünk Jeremyvel, szabályosan lerohantak egy közös vacsorát követelve. J boldogan beleegyezett.
-Remélem nem baj. Daisy nem ismeri a nem szót. -zavartan tekintettem fel rá. Fejét rázta.
-Reméltem, hogy ma este együtt tudunk vacsorázni. Így legalább a családodat is lesz időm megismerni. -mondta, majd szorosan magához ölelt.
A földön ültünk. J leakasztott egy gitárt az állványról, majd leült velem szembe. Egy dalt kezdett játszani. Alig, hogy megpengette a húrokat, már fel is ismertem. Hogyne ismeretem volna fel.
-Ez az első saját dalunk. -nyökögtem ki végül. Jeremy bólintott, majd énekelni kezdett.
Hangja mély, de mégis lágy, energikus, ugyanakkor nyugtató volt. Lehunytam a szemem és elképzeltem, hogy ez a perc örökké így marad. Szám mondhatni magától mozgott. Beszálltam az éneklésbe. J elmosolyodott. Gyorsan felpattantam és elővettem a kedvenc gitáromat, amit még a bátyámtól kaptam. Visszaültem helyemre és az első adandó alkalommal beálltam. Így gitároztunk, énekeltünk hosszas percekig, míg Daisy jött be hozzánk széles vigyorral kipirult arcán. Nem szólt semmit, csak lefeküdt az ágyamra és hallgatta. Megvárta míg befejezzük, csak akkor mondta el érkezésének okát.
-Kész van a vacsora. Anya azt kéri, hogy gyertek le! -megfogta mind a kettőnk kezét és magával húzott minket.
 A félelem és önfeledt boldogság egyszerre volt jelen lelkemben. Féltem, hogy anya majd Niallhoz fogja hasonlítani Jeremyt, vagy felhozza témának. Mégis boldog voltam, mert végre felszabadultam. Egy kis időre képes voltam megfeledkezni Alisonról és az őt körülvevő rejtélyekről, kavarásokról. Bár ez nem tarthatott sokáig...