Bármennyit is tanakodtam a történteken, nem találtam megoldást, így arra a döntésre jutottam, hogy nem agyalok tovább a dolgokon. Hagyom, hogy sodorjon az ár. Csak ki akartam élvezni a pillanatot.
Gyorsan összeszedtem magam. Letusoltam, megreggeliztem, felöltöztem majd kisminkeltem magam. A nagy nyári forróság miatt nem akartam túl sok mázat magamra kenni. Egy kevés pont elég. Amikor eljött a találkozásunk órája, szívem hevesebben kezdett verni. Alig bírtam magammal. A homlokom olyan forró volt, hogy egy tojást teljes nyugalommal meg lehetett volna sütni rajta. Amint megszólalt a csengő, szaladni kezdtem. Szerencsére nem volt akkor itthon senki, így szabad volt a pálya. Az ajtóban megtorpantam. Hirtelen már nem voltam olyan biztos a dolgomban. El akartam bújni, menekülni. Végtagjaim remegni kezdtek. Felsóhajtottam és egy nagyot nyeltem,. majd végül kitártam az ajtót Jeremy előtt.
-Szia. -köszöntem halkan egy mosollyal koronázva köszöntésemet.
-Szia Lucy! -szélesen elvigyorodott, mintha semmi sem történt volna. Elém lépett és megcsókolt. Értetlenül pillantottam szemeibe. -Nem akarok tovább haragban lenni veled. Gyere, ássuk el a csatabárdot! -kézen ragadott és kihúzott a szabadba.
A másodperc törtrésze alatt milliónyi vaku villant egyenesen a szemembe. Önkéntelenül is odakaptam kezem, és Jeremy mellkasán kerestem menedéket. Magához ölelt. Lassan a motorjához sétáltunk, ahol a fejembe nyomta a sisakot. A sisakon található napellenző már nyújtott ugyan némi védelmet a vakuk ellen, de még így sem volt az igazi. Amint felült J is, átkaroltam és arcomat, sisakostul, hátába temettem. Lehunytam szemeimet és addig ki sem nyitottam, míg a motor el nem hallgatott.
Leszálltam és körbetekintettem a tájon. Ismerős vidék volt. Pontosan tudtam, hol vagyunk és legszívesebben el is tűntem volna innen mihamarabb, de mivel Jeremy lelkes volt, mikor idehozott, úgy döntöttem, ezt az infót inkább elhallgatom előle. Mosolyogva léptem oda mellé.
-Nem fantasztikus ez a hely? -körbenézett. Bólintottam.
-De. Igazán gyönyörű. -nehezen jött hang ki torkomból.
-Tudtam, hogy tetszeni fog. -jegyezte meg J, majd a táskájáért nyúlt.
Végül is igaza van. Tetszik, vagyis tetszett. Akkor, mikor először jártam itt. Mikor először pillantottam meg a lakatoktól roskadó kerítést, a gyönyörűen ragyogó vizet, az illatos virágokat, melyek a méheket kilométerekről idevonzzák, a zöld levelektől roskadó tölgyeket. Igaza van. Ez lenyűgöző. Az egyetlen hiba ott van az elméletben, hogy akivel itt voltam, már nem áll mellettem. Niall és én már nem vagyunk egy pár és bár tudom, így a legjobb, mégis nehéz megemészteni, pláne ha idejövök. Annyi hely van a világon és London közelében, miért pont ide kellett jönnünk? Most komolyan? Ennyire rám jár a rúd? Már csak az hiányzik, hogy ő is egy lakatot akarjon idetenni velem. A lakat...Még mindig nem tudom, mit írt Niall a hátuljára. Nem volt időm arra, hogy megnézzem. Igaz, már mit számít? Már úgyis mindegy. Niall a múlt, Jeremy a jelen. Ehhez kell magam tartanom.
Egy nagy levegőt vettem és Jeremyhez sétáltam.
-Akkor már minden rendben van köztünk? -törtem meg a csendet. J arca egy másodpercre elkomorodott, majd felderült.
-Persze, hogy rendben. -válaszolta. Tekintetünk egymásra szegeződött. -Lucy, fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni. Bármit megteszek, csak mondd! Mondd meg, hogy tudnám elérni azt, hogy ez az érzés kölcsönös legyen!
Elakadt a lélegzetem. Nem jó értelemben. Szavai szíven ütöttek. Más az, ha az ember gondol valamit a saját érzéseiről és más, ha valaki a te érzéseidet vágja a szemedbe. Sokkoló. Mégis egy kicsit megkönnyebbültem. Így legalább nem kellett megjátszanom magam. Nem kell azt mutatnom, hogy a múltam mögöttem van és nem tér vissza álmomban.
Nem adtam választ, csak szorosan átöleltem. Magához szorított, majd megcsókolt.
Sétálni kezdtünk és végül a lakatoknál kötöttünk ki. A gyomrom összerándult. Remegni kezdtem és megtorpantam. Jeremy tanácstalanul nézett rajtam végig. Nagyot nyeltem.
-Jól vagy? -kinyújtotta felém a kezét. Bólintottam.
A zsebéből egy aprócska lakat került elő. Hirtelen elfogott a pánik. Szédelegni kezdtem. Muszáj volt megkapaszkodnom valamiben. A földre rogytam, mert nem bírtam hozzáérni a lakatokhoz. Jeremy aggódva ült le mellém. Nem szólt semmit, csak magához húzott és ölelgetett, puszilgatott, simogatott. Nem akartam, sőt nem is tudtam megszólalni. Csak ültem ott némán, magam elé bámultam. A lakatokat is szemügyre vettem. Szorgosan vizsgáltam őket. Szemeim önkéntelenül is a szív alakú lakatot kutatták. Amikor megláttam, felpattantam, mintha semmi sem történt volna. Jeremy óvatosan lépdelt mögöttem. Minden mozdulatomat követte. Már nyújtottam a kezem a lakat irányába, mikor hirtelen megtorpantam.
Nem tehetem. Jeremyvel vagyok. Ezért ennyire nem lehetek szemét. De érdekel. Tudnom kell, mi van ráírva. Nem. Nem léphetem át a határt. Ha ezt most megteszem, Jeremytől egy életre el kell búcsúznom. Ez a határ viszont kezd elmosódni előttem. Már nem tudom, mit kéne tennem. Jeremy remek srác, de fogalmam sincs, hogy szeretem-e. Niall felé ugyanúgy húz a szívem. Mit tegyek?
Végül meghoztam a döntést. Elrántottam a kezemet és hátraarcot csináltam. Jeremy csalódottan tekintett rám. Lesütöttem a fejem.
-Sajnálom. Nem tudok, csak így tovább lépni. Ez az egész túl bonyolult. -ajkamba haraptam. Meggátolva magam attól, hogy megbántsam Jeremyt. Bólintott.
-Tudom, hogy nehéz, de döntened kell. Niall vagy én? Sajnálom, de nem bírom ezt így tovább. -komor arccal mért végig.
Ajkamat kezdtem harapdálni. Számat beszédre nyitottam, de csak tátogtam mint egy hal. Egy hang sem jött ki rajta.
-Kösz a választ. -szemrehányóan vágta hozzám. A lakatot a földre dobta. Hangosan koppant a földön. Lehajtottam a fejem. Jeremy idegesen sétált el.
Szörnyen éreztem magam. A földre ültem és nekidőltem a korlátnak. A hajamba túrtam. Az elvonuló felhőket bámultam.
Egy szemét vagyok. Hogy tehettem ezt vele? Ő az utolsó, aki ezt érdemelte volna. Jeremy mindig kedves és jó volt hozzám, és mivel hálálom meg? Ellököm magamtól, egy idióta lakat miatt. Gratulálok! Ehhez már tehetség kell. Niall és köztem már úgysem lehet semmi. Ez biztos, vagyis nem. Már semmiben sem vagyok biztos. Azt sem tudom, mit keresek itt. Egy szerencsétlen vagyok, aki csak ahhoz ért, hogy mindenkit a padlóra lökjön.
Lassan feltápászkodtam és a lakat irányába indultam. Ajkamba haraptam. Odanyúltam a lakathoz. Letérdeltem vele szemben. Olvasni kezdtem. Szemeim elkerekedtek. Egy könnycsepp csordult végig az arcomon, majd az államnál elvált tőlem és keményen a földre koppant.
"Lucy, ha ezt olvasod, valószínűleg szakítottunk, és ezt sajnálom. Szeretlek, és szeretni is foglak, bármi történjék is. Különleges vagy és ezt sose feledd el! Te más vagy, mint Alison. Mindig melletted leszek, megígérem! Szeretlek! Luall 4ever!"
Szóval ezt akartad velem tudatni. Más vagyok, mint Alison? Mintha ezt már hallottam volna. Egyszer így, egyszer fordítva. Szeretsz? Fogalmam sincs, hogy én mit érzek. Talán én is szeretem, de nem tudom. Miért ilyen nehéz megadni erre a kérdésre a választ? Csak egy szó, vagy több? Már ezt sem tudom. Érdemes neki ekkora feneket keríteni? Azt hiszem igen.
Megpusziltam a lakatot, majd gyalog indultam tovább. A padon egy srác ült. Pár idővel idősebb volt nálam. Vörös göndör haja és borostája volt. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam honnan. Végig engem nézett. Amint elhaladtam mellette, halkan kuncogni kezdett. Visszanéztem az ismerős hanglejtést hallván. A srác addigra már odébb sétált. Kissé bicegett. Visszafordultam.
Bizonyára csak tévedek. Nem lehet ő. Az lehetetlen. Ő nem lehet itt, de mi van ha mégis? Mi van ha ez tényleg ő?
Még egyszer utoljára visszanéztem. A srác a lakatokat bámulta. Rám pillantott. Hirtelen már mindenben biztos lettem. Nagyot nyeltem. A fiú biccentett. A gyomrom összeszűkült. Azonnal sarkon fordultam. Gyors léptekkel haladtam.
Most leleplezted magad. Végre tudom, ki vagy. Üdvözöllek titkos zaklató...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése