Emlékezetes órák

Bármennyire is próbáltam lerázni a felém száguldó srácot, csak nem hagyott békén. Végül a magassarkúm alulmaradt a tornacsukájával szemben és utolért. Vállamnál fogva szembefordított magával. Karjaimat automatikusan keresztbe fontam.
-Végre, hogy utolértelek. -jegyezte meg lihegve. -Mondták már, hogy világbajnokságon indulhatnál ezzel a tempóval? -viccelődött, de arcom továbbra is komor maradt.
-Miért jöttél utánam? -felvontam szemöldökeimet.

-Mert ezt otthagytad a lépcsőn. -Niall mélyen a zsebébe nyúlt és egy medált nyújtott felém.
-Köszönöm. -szólaltam meg, már egy kicsit kedvesebben. A medál után nyúltam, de összezárta tenyerét. Értetlenül pillantottam fel rá.
-Ennyi nem elég. Hol marad a jutalom? -önelégülten vigyorgott.
-Jutalom? Azok után, amiket mondtál? -hökkentem meg. A szöszi lehorgasztotta fejét, de választ nem adott. -Én is így gondoltam. -tettem hozzá, majd kikaptam kezéből és jól megszorítottam. -Köszönöm még
egyszer. -sarkon fordultam és folytattam az utam hazáig.
 De nem élvezhettem sokáig a csendes magányt, ugyanis pár lépés után már ismét mellettem volt. Szúrós pillantásokkal méltattam.
-Sajnálom. -törte meg végül a csendet. Megtorpantam. Mélyen szemeibe néztem. -Tévedtem és  sajnálom. -ismételte meg elősző kijelentését, mintha nem lett volna benne biztos, hogy hallom.
Nem tudtam, mit válaszoljak. Mondjam azt, hogy tudom? Esetleg álljak le vitatkozni? Ugyan minek? Nem leszek semmivel sem előrébb.
-Nem mondasz semmit? -kérdezte Niall. Lesütöttem tekintetem.
-Mégis mit vársz, mit mondjak? -ismét láttam tükörképemet szemeiben. Hosszú másodpercekig némán meredtünk egymásra.
Mikor már épp megszólaltam volna, egy rendőrautó húzott el mellettünk, felverve London éjszakai nyugalmát. Hirtelen valamiféle rossz érzés kerített hatalmában, ami következtében egy kicsit meg is szédültem. Niall karjában kerestem támaszt, bár tudtam, ez nem helyes. Idegesen a hajamba túrtam, ahogy megláttam a többi szirénázó kocsit is.
-A buli felé mennek. -nyökögtem végül ki. Niall bólintott és azonnal rohanni kezdtünk.
Amilyen gyorsan csak bírtam, futottam, hogy meggyőződjem, máshova mennek. A szöszi szerencsére nem hagyott egyedül. Végig mellettem maradt, mert időközben még párszor elvesztettem az egyensúlyom.
 Úgy látszik, a kamubetegségem mégsem volt akkora kamu. Futott át a gondolat agyamon.
Még oda sem értünk, mikor megláttuk a rohanó tömeget. Mindenki fejvesztve, sikítozva menekült a klubból. Néhányan cipő nélkül indultak útnak, míg mások csak egy szál fehérneműben léptek ki az utcára.
-Mi a franc folyik itt? -Niall értetlenül nézett végig a visítozó emberáradaton.

-Alison történt. -jegyeztem meg halkan, alig hallhatóan, de Niall észlelte. Nem válaszolt, csak egy nagyot sóhajtott. Közelebb akartam menni, de visszarántott.
-Nem mehetsz be! -hangja nem tűrt ellentmondást.
-Minden barátom bent van. Nem hagyhatom ott őket. -vágtam vissza és elrántottam a kezem. Legalábbis próbáltam, de Niall erősebb volt, mint én. Már kezdtem elfelejteni személyiségének ezt a felét.
-Ha odamész, téged is bevisznek. -ismét nyugodtság tükröződött hangleejtésében.
-Talán meg tudok valakit győzni arról, hogy ez félreértés. -bizonytalanul érveltem tovább.
-Lucy, benned is van alkohol, így nem érnél el semmit.
-Akkor sem fogok ölbe tett kézzel várni, míg bekasztlizzák őket! -ingerülten mutogattam pár fiatalra, akiket éppen akkor ültettek be egy rendőrautóba.
-Nem, de azzal, hogy most itt hisztizel, nem segítesz rajtuk. -emelte fel hangját.
-Akkor mégis mit csináljak? Nem tudom végignézni azt, hogy a barátaimat elviszik. -elcsuklott a hangom. Beleharaptam alsó ajkamba, mire Niall megsimogatta az arcom.
-Lucy, nyugodj meg! Ígérem kitalálok valamit. -végig tartotta a szemkontaktust, majd szorosan magához ölelt.
Hirtelen a tömegben észrevettem Miat, ahogy Hazzaval és Sheilaval az oldalán próbál kiosonni. Nem bírtam tovább türtőztetni magam. Futásnak eredtem. Rohantam, ahogy csak lábaim bírták. Niall szorosan mögöttem volt, bár sikerült egy kis előnyt szereznem, mert nem kapcsolt valami gyorsan. Már épp elértem volna hozzájuk, mikor egy egyenruhás állta utamat. Utat követeltem, de semmire sem mentem vele. Alig pár másodperc múlva, már Niall is ott volt mellettem. Megpróbált elrángatni, de meg sem mozdultam. Csak álltam ott mint egy tuskó. Sokkolt a látvány, hogy Jacket és Collint beletuszkolják egy rendőrkocsi hátuljába, mintha két körözött bűnözőről lenne szó. Niall rázott, szólongatott, de nem reagáltam.
 A szülinapjuk teljesen tönkrement és én nem tettem ellene semmit. Itt állok és nézem, ahogy minden apró darabkákra hullik ahelyett, hogy segítenék nekik. De mégis mit tehettem volna? Mit tegyek? Van még egyáltalán valami, ami menthető?
Egyszer csak egy lobogó szőke hajzuhatagot szúrtam ki a bejárat előtt, ahogy egy rendőrrel beszélget, majd rám mutat. Gyomrom gomb nagyságúra szorult, ahogy meghallottam a velem szemben álló rendőr adóvevőjét.
 Szóval Alison rám keni az egészet. Miért is nem lepődöm meg ezen? Tessék Niall, most láthatod a csajod valódi oldalát. Biztosan őt akartad?
Emelt fővel hátat fordítottam, majd a bilincs kattanása rázta fel London éjszakai csendjét. Egy utolsó pillantást vetettem Niallra, miközben az autóba ültettek. Nem szóltam, arcom rezzenéstelen maradt. Niall arca viszont eltorzult a dühtől. Szemeiben harag és bosszú lobogott. Nem értettem, miért épp most. Talán akkor tudatosult benne, hogy az ártatlan kis joghallgató barátnője nem is olyan ártatlan? Bárhogy is legyen, a továbbiaknak már nem lehettem szemtanúja, ugyanis elhajtottunk.
 Ez istenien fog kinézni az újságokon. Már úgyis pár hete nem cikkeztek a magánéletemről, kezdtem hiányolni. Míg nekem csak pár tucat riporterrel kell megbirkóznom, addig Jack és Collin az egész egyetemet magára haragítja. A dékán minden bizonnyal nem siklik át ezen. Túl maradi és önfejű ahhoz, hogy e fölött csak úgy szemet hunyjon. Ki kell valamit találnom. Muszáj.
Annyira belemerültem gondolataimba, fel se tűnt, hogy megérkeztünk éjszakai szállásomra. Nem hajtottam le fejem, büszkén léptem be a hatalmas üvegajtón, ahol minden szem rám szegeződött. Kissé nyomasztó volt. Éreztem, már nem sokáig fogom bírni és ha ez bekövetkezik, a szemem nem marad szárazon.
Bevittek egy cellába. Őszintén, először rosszabbra számítottam. Egész tűrhetően nézett ki. Otthagytak egyedül, míg felvitték az adataimat egy papírra. Nem álltam ellen, készségesen válaszoltam kérdéseikre. Jó rabként viselkedtem, mert tudtam, bármit teszek, a későbbiekben nem csak saját, de Jackék helyzetét is megnehezítem. A végére már kezdtem megszokni a helyet. Az őr is jó fej volt. Elbeszélgettünk, míg le nem váltották. Ahogy ez bekövetkezett, elhallgattam és ismét magamba zuhantam. Felhúzott lábakkal a falnak dőlve ültem és vártam. Hogy mire? Magam sem tudtam. Talán a szabadságra, talán anyáékra, vagy csak Niallra. Valahogy eszembe se jutott, hogy esetleg Jeremy lesz a megmentőm, mert tudtam, valószínűleg most józanodik.
A cellában teljesen felmondott az időérzékem. Minden egyes perc óráknak tűnt, így még csak számolni sem tudtam, mióta vagyok itt. Órát sehol sem találtam és még az őr sem volt hajlandó válaszolni. Már kezdtem azt hinni, hogy ott fogok porosodni még jó pár órán át, mikor szőke fürtökkel és ragyogó mosollyal rendelkező megmentőm megérkezett. Azonnal nyakába ugrottam és hálálkodni kezdtem.
-Mégis, hogyan? -kíváncsiskodtam, mikor kiléptünk az utcára, ahol már akkor világosodott és fotósok tucatja jelent meg.
-Letettem az óvadékot. -felelte mosolyogva.
-És a fiúk? -visszafordultam. -Velük mi lesz?-kétségbeesetten bámultam az üvegajtót.
-Már valaki más letette nekik is. -válaszolta, majd a kocsi felé kezdett húzni. A vakuktól alig láttam, ezért megkapaszkodtam Niall pulcsijában.
-Nem tudod, ki volt? -felpillantottam, s már tudtam is a választ. Megrázta fejét és kinyitotta nekem az ajtót.
Némán utaztunk egymás mellett. Lejátszódott előttem az egész este. A sitten töltött órák, ahogy Alison rám terelte a gyanút. Valami nem hagyott nyugodni: ki hozta ki a fiúkat?
-Azt hiszem, itt nagyobb biztonságban vagy, mint nálatok. -törte meg a csendet Niall. Kinéztem az ablakon, s megláttam a házát.
-Köszönöm. -bólintottam, majd besétáltunk.
A vendégszobában gyorsan megvetette nekem az ágyat. Bebújtam a puha paplan alá. Niall az ágy szélére ült.
-Pihend ki magad! Rád fér. -biztató mosollyal nyugtatott.
-Köszönök mindent. -szólaltam meg és lehunytam a szemem. Niall a hajamat kezdte simogatni.
Közelsége megnyugtatott. Már nem érdekelt semmi, csak a pillanat. Nem volt időm agyalni rajta, mert pár másodperc alatt mély álomba zuhantam...